73

John le Carré: Kettős szerepben

Könyvkritika

john-le-carre-kettos-szerepben

John le Carré 1983-as regénye, a Kettős szerepben magyarul először 1988-ban jelent meg. A regény alapján 1984-ben Diane Keaton főszereplésével készült mozifilm, 2018-ban pedig a BBC és az AMC koprodukciójában egy hat epizódos mini tv-sorozat. Az Agave Könyvek ez utóbbi apropóján adta ki újra a regény korábbi fordítását, a sorozathoz passzoló borítóval.

Épp jókor, hiszen az 1988-as fordítás már szinte feledésbe merült, és csak antikváriumokban vagy könyvtárakban lehet fellelni. A szerző hazai rajongóinak egy meglehetősen széles rétege valószínűleg nem fért hozzá az 1988-as könyvhöz, pedig ez az egyik legjobb kémregény, amit valaha írtak.

A regény témája a palesztin-izraeli konfliktus; történet dióhéjban: az izraeli titkosszolgálat beszervez egy fiatal, balos érzelmű brit színésznőt, hogy játssza el élete szerepét „a valóság színpadán”. Az a feladata, hogy épüljön be egy Európában tevékenykedő nyugatnémet-palesztin terrorista sejtbe, hogy ezáltal a minden lépését követő izraeli kémek Halíl nyomára bukkanjanak, aki a zsidók elleni robbantások értelmi szerzője. Charlie (igazi nevén Charmian – lány létére fiús beceneve van) el kell, játssza, hogy Halíl öccsének, Michelnek a szeretője. Michel az izraeliek kezére került, ő tehát nem tudja lebuktatni Charlie-t, de még így is rengeteg kockázati tényező szerepel az egyenletben, és az egész akció borzasztó veszélyes. Olyan, mintha Charlie bekötött szemmel lépkedne egy aknamezőn; hiába a műveletet irányító Kurtz elképesztően precíz és előrelátó tervezése, elég egy rossz mozdulat, és oda minden.

A cselekményvezetés a le Carré-regények többségével ellentétben ezúttal nagyjából lineáris, viszont a rengeteg név és álnév, meg a nagyon összetett és rafinált sztori miatt a Kettős szerepben nem éppen könnyű olvasmány – de hát a műfaj rajongói épp ezt szeretik a brit szerző regényeiben. Ahogyan azt már megszokhattuk, le Carré nem rágja a szájunkba a történetet, bizonyos összefüggésekre az olvasónak kell rájönnie, és nem egyszerű követni a karaktereket sem, ahogyan váltogatják az álneveket. Az izraeli titkosszolgálat embere, a teljes akciót levezénylő Kurtz néha Schulmann, egyszer Mr. Raphael, máskor Gold, egy alkalommal pedig Spielberg a belügyminisztériumból, mikor mit kíván meg a szituáció. A többiek szintén több álnévvel operálnak, és a Kurtz által megkomponált terv is van annyira komplikált, hogy meg merem kockáztatni: a fikciós irodalomban ennél kifinomultabbal még nem találkoztam.

A történet valamikor az 1980-as évek elején játszódik, Európában sorra követnek el robbantásos merényleteket izraeli érdekeltségek és zsidó személyek ellen. Kurtz és csapata tudja, hogy Halíl, egy palesztin terrorista az értelmi szerző, de nem sikerül a nyomára bukkanni. Megtalálják viszont Michelt, Halíl öccsét, akit el is rabolnak. Itt jön a képbe Charlie, a színésznő. Kurtz körmönfont terve szerint a színésznőt ráveszik, játssza el, hogy Michel szeretője, és hogy Michel megbízásából leszállít egy bombával megpakolt autót a Balkánról Ausztriába. Ezzel a számításaik szerint felhívja magára a sejt tagjainak figyelmét, majd később, amikor – izraeli nyomásra – a brit hatóságok érdeklődni kezdenek a gyanússá vált Charlie után, ő menekülni kezd, és a sejttől kér segítséget. Ha minden a terv szerint alakul, a palesztinok segítenek neki (bizonyos értelemben maguk közé fogadják), ő pedig ilyen formában elvezetheti az izraelieket Halílhoz.

Noha a fentiek hihetetlenül hangzanak, le Carré úgy írta meg a sztorit, hogy minden lépése hihető. Ugyan melyik színésznő vállalna ennyire öngyilkos küldetést, kérdezheti bárki. Nos, a dolog nem ennyire egyszerű, és le Carré olyan észrevétlenül, olyan kis cseppekben adagolja az információkat, hogy szinte észre sem vesszük, mikor kerültünk arra a pontra, hogy úgy hisszük: Charlie-nak tulajdonképpen nincs is más választása, mint eljátszani ezt a veszedelmes szerepet. Charlie egy nagyon fiatal színésznő Angliából; bohém életet él, eljár pár balos rendezvényre, egyszer egy olyan összejövetelen is megfordul, ahol a palesztin ügy érdekében szólalnak fel, és nem találja ellenszenvesnek azt, amit ott hall. Szereti a kihívásokat, a kalandot, az izraeliek pedig valamelyest manipulálják, hatnak az érzelmi világára. Van egy olyan pont, ahol felajánlják neki, hogy kiszállhat, mert már épp eleget segített, és a következő lépés rémisztően veszélyes terepre viszi – de azt is tudják, hogy azon a ponton már valószínűleg nem fog kihátrálni, és végigcsinálja az egészet. A következményeket ő nem sejti, Kurtzékat pedig valójában nem nagyon érdekli.

Pedig az akciónak komoly következményei vannak. Le Carré nagyon életszerűen mutatja meg, hogyan facsarja ki az embert az a kegyetlen játszma, amit a kémek űznek. Még őket is megviseli, elég csak Joseph-re gondolni, aki Charlie mentora az akció során. Ő készíti fel minden lépésére, a nő tőle tanulja meg, hogyan gondolkodik egy a palesztin ügyért harcoló terrorista, mi motiválja, mi keseríti el, mi vigasztalja, mit veszített eddigi életében és még mit veszíthet. Joseph nagyon hitelesen alakítja a földönfutóvá lett palesztint, amikor Charlie-t kell kiképeznie a bevetésre, és ezzel egyszerre hozza zavarba a színésznőt és az olvasót is. Időnként mintha eltűnne az a kéreg, ami mögé Joseph rejtőzik, és amitől mogorvának, szűkszavúnak és a világ iránt már-már közömbösnek látszik – olyankor pedig felsejlik egy másik Joseph, akit megviselt ez az örökös háború, aki érző szívvel rendelkezik, aki megérti az ellenség szenvedését, és látszik rajta, hogy kimondhatatlan fájdalom gyötri.

Charlie-t hatványozottan meg fogja viselni ez a bevetés, de erre ő csak későn jön rá, ahogyan egyébként az olvasó is. Fokozatosan sodródik egy olyan pont felé, ahonnan nem lesz visszatérés, de az a görcsös ragaszkodás, ami az elején leginkább a kalandvágyból, később pedig a palesztin ügy iránti vegyes érzéseiből fakad, folyton előre viszi, és csak későn döbben rá, hogy nagyon messzire merészkedett, s hogy őt tulajdonképpen kihasználták, majd eldobták, mint egy hasznavehetetlen rongyot.

Le Carré nemcsak Charlie-ban, hanem az olvasóban is vegyes érzéseket ébreszt. A merénylők nyomában járó izraelieket alapból nem lehet elítélni pusztán azért, mert egy csoport terroristára vadásznak. (A módszereiket nyilván lehet kifogásolni, de az egyrészt egy másik téma, másrészt meg aki olvasott már kémregényt, az tudja, hogy ez háború, itt az erősebb nyer.) A szerző viszont enged a dolgok mögé látni. Joseph elbeszélései, majd később Charlie utazása révén megismerjük az érem másik oldalát is: a palesztinok szenvedését és segélykiáltását. Noha nincs az a szenvedés, ami igazolná a bombamerényleteket, ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy milyen körülmények között élik a mindennapjaikat a közel-keleti menekülttáborok lakói, hogyan éreznek azok, akiket elüldöztek otthonaikból a cionisták, akiknek nem maradt más lehetőségük, mint fegyvert ragadva harcolni.

Le Carré nem foglal egyértelmű állást a palesztin-izraeli konfliktus ügyében, ám Charlie-n, a kívülálló (vagy a kívülről belerángatott, egyébként nagyrészt semleges) személyen keresztül azt érzékelteti, hogy a terrorizmus ugyanolyan sebet okoz az egyik félnek, mint a cionizmus zászlaja alatt végrehajtott kolonizáció a másiknak. A direkt módon érintettek érthető okokból elfogultak, de Charlie, és általa az olvasó is megtapasztalja mindkettőt, és a végén rájövünk: nem minden csak fekete vagy fehér. A regény cselekményét valós események és személyek ihlették. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején a Vörös Hadsereg Frakció (másik nevén Baader-Meinhof-csoport) majdnem ugyanolyan akciókat hajtott végre, mint a regénybeli palesztin szervezet, az izraeli kémelhárítók pedig pont úgy vadásztak az elkövetőkre, ahogyan azt le Carré leírja: más országok területén, az eszközökben nem válogatva, a nemzetközi és helyi törvényeket áthágva, csak a célszemély kiiktatását tartva szem előtt. (A témában ajánlom az Izraeli hírszerzőket Václav Pavel Borovičkától és a Megtorlást George Jonastól.) A főszereplő alakját a szerzőnél tizennégy évvel fiatalabb féltestvére, Charlotte Cornwell ihlette, aki – akárcsak a regényben Charlie – abban az időben szintén színésznő volt, és a politikai szélsőbal harcias szószólója. Le Carré 1981 és 1983 között bejárta a Közel-Keletet, végigment azon az úton, amelyen a regénybeli Charlie is, hogy minél élethűbben visszaadhassa azt, ahogyan a főhőse a palesztin ügy iránti elkötelezettség és a zsidók hazához való jogának elismerése között örlődik, ahogyan a két oldalról rá zúduló érvek nyomása alatt ingadozik. Vitathatatlanul tökéletes munkát végzett.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2019.04.02