1133

Égbőlpottyant Mikulás

Karácsony a vásznon és a vásznon túl

Gyermekkoromban mindig nagy izgalommal vártam december ötödikének estéjét. A Mikulás érkezését. Emlékszem, egy alkalommal letéptem az alkalmi Mikulás szakállát. Aki ráadásul nő volt. Másik gyermekkori emlékem a Jézuska meglesése volt, a kulcslyukon át figyelve követtem nyomon a karácsonyfánk feldíszítését, kicsit furcsállva, hogy „Jézuska” édesapám fürdőköpenyét viselte.

Ugyan hamarosan az úgynevezett felvilágosított gyermekek közé számíthattam magam: megtudtam, hogy a Mikulás (akit Télapónak is neveznek), igazából nincs. A húsvéti nyúlnak ugyan van házi és vad megfelelője, de a gyermekek nyuszijától az a lényeges különbség választja el, hogy ajándékot nem hoz, viszont ő kér – enni. Újsütetű felfedezésem mégsem vezetett egy világ összeomlásához.

A gyermekkor illúziókkal teljes, amikor még minden elképzelhető, s a rejtélyek is inspirálják a fiatal fantáziát. Amiről nincs pontos, tiszta fogalmunk, képzeletünkkel különféle formákra alakítjuk, csodálatos környezetbe helyezzük. Iskolai, óvodai Mikulás ünnepélyeken a kicsik szájtátva hallgatják a piros ruhás öregurat, aki – bár évente csak egyszer találkozik velük, mégis – mindent tud róluk. Neveik szólításakor megszeppennek, főleg, amikor a krampusz kísérők jelképesen virgáccsal „fenyegetik” őket, de az ajándék és a Télapó javarészt dicsérő szavaitól megnyugodnak.

A Mikulás-Télapó figurája a pozitív mesehősök világába tartozik, aki a jót pártfogolja és jutalmazza. A népmesék cselekményvezetése mindig az igazságot segíti diadalra, optimizmust sugározva érzékeltetvén a helyes utat járó erkölcs fölényét. Elanyagiasodott önző világunkban azonban sajnos gyakran a „Gonosz” ül győzelmi ünnepet, de mindig éltetni kell a reményt, hogy – ha kerülő úton is – végül minden a helyére kerül.

Ilyenkor, karácsony tájékán természetesen gyakoriak a Mikulással, illetve a karácsonnyal kapcsolatos játékfilmek. A magyaroktól eltérően a Mikulást nem választják el élesen a karácsonytól, sőt a karácsonynak egyik „főszereplőjévé” lépett elő. Egy ilyen filmélmény részesei lehettek december 16-án délután a megyei könyvtár Filmklubjának vendégei. A Központi Könyvtár klubhelyiségében egy német játékfilm kockái peregtek Égbőlpottyant Mikulás címmel.

A film története szerint az utolsó igazi Mikulást Karácsonyföld vezetői eltiltják hivatása gyakorlásától. Hogy miért? Azért, mert valóban ő az igazi Mikulás, aki úgy tevékenykedik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, vagyis „megrendelői”, a gyermekek igényeinek akar megfelelni. Azt tartja, hogy nem a szülői, hanem a gyermek – gyakran kimondhatatlan – kívánságainak kell eleget tenni; ő az a személy, aki boldog gyermekarcokat akar látni, örömet varázsolni.

A filmben végigvonul a jó és a rossz erők harca. Mindkét fél megleli szövetségeseit, a Mikulás – aki a Zúzmarás nevet viseli – egy kisfiúban találja meg első hívét és segítőjét. Mesei találkozásukat a nagybetűs életben a véletlen hozza. A kisfiú egy számára új, s első látásra ellenséges világba csöppen. Osztálytársai leplezetlen ellenszenvvel fogadják, magatartásuk a „felvilágosult” felnőttek észjárását tükrözi. Mintegy szégyellik gyermekkorukat, távol áll tőlük az új kisfiú gondolkodásmódja, hevesen gúnyolják az igazi Mikulásról szóló beszámolóját.

Az Égbőlpottyant Mikulás forgatókönyvének meseszövése teremt szövetségest a fiúnak. Karácsonyföldről menekülve a Mikulás elveszíti az egyetlen rénszarvast, és az általa vontatott szánon nyert egérutat. (A patás társai mind a hentes bárdja alatt végezték.) Egy lakókocsi lesz az otthonuk, ahol meghúzódhatnak, ám nem tudhatják magukat biztonságban, mert Karácsonyföld urai a Diótörőkkel egyetemben az elpusztításukra szervezkednek.

A néző a Télapónak és gyermekeknek drukkolva, izgalommal vegyes figyelemmel követi a vásznon zajló történéseket. Hogyan alakulnak az egyáltalán nem bíztató körülmények egyre kedvezőbbé? A kezdetben magányos kisfiú meg tudja változtatni az egyik, hűvös és elutasító osztálytársnőjének a véleményét: sikerül rábeszélnie, hogy kutyájával segítsen az elveszett „szánhúzót” megtalálni. A fiú szülei egzisztenciális gondokkal küzdenek, az apa állás után lohol, cukrászdájuk nem nyeri el az emberek tetszését, és még a szerencsének sem tud örülni (a karácsonyi ünnepekre egy mediterrán nyaralást nyertek). A lány nagyképűsége pedig csak álca, hiszen édesapja elhagyta őket, akinek a hiányát képtelen feldolgozni.

Minden jó, ha a vége jó. A két család összebarátkozik, az „igazi” Mikulás eredményesen veszi fel a küzdelmet az ellene törőkkel, sőt saját földjén mérnek megsemmisítő csapást az ellenségre, ráadásul birodalmukból havat rabolnak, s a Földre így hóesést varázsolnak, bizonyságát adva annak, hogy a Télapó mindenre képes.

Ahogy a jó hír sem mindig ér célba, úgy egy baleset is a kisfiú malmára hajtja a vizet. Az apa lábtörése lehetetlenné teszi a földközi-tengeri nyaralást, így kisfia vágya teljesül, otthon töltheti a karácsonyt, a cukrászda forgalma fellendül, s még a kislányra is rámosolyog a szerencse: édesapja felhívja telefonon. Felsejlik a remény, hogy a szétszakadt családot újra összehozhatja a szeretet.

Télapó nincs, azaz mégis van. Benne él a gyermeki képzeletben, az emberiség kultúrájában, a Mikulásváró hagyományokban, december eleji várakozásunkban, elválaszthatatlan része életünknek. Nélküle szegényebb lenne a világunk. Minden év télfordulóján piros Mikulásfigurák, csizmák, édességek, csillogó kirakatok hívják fel figyelmünket a közelgő napra.

A szülők számára egy alkalommal több, amikor örömet okozhatnak gyermekeiknek; a gyermekek egy boldog nappal többet tudhatnak maguk(é)nak – s aki ezt az örömet átélte, úgy válhat képessé arra, hogy felvidítsa gyermekét. Igazi Télapó ugyan nincs, ami azonban belőle igaz, a felhőtlen boldogság, melyet átélhet mindenki, aki gyermekként részese lehetett a Télapóvárásnak.

Ha a tanulságok között tovább tallózunk, megjegyezhetjük, hogy a legnagyszerűbb érzés boldogságot hozni, boldognak lenni. S bár a Télapó ugyan hamarosan egy évre eltávozik, néhány hét múlva a karácsonyi fények is kihunynak, ám tudjuk: „Ha elmúlik karácsony / A szeretet lángja halványabban ég / De ha vigyázunk rá, nem alszik ki még”.

Csiszár Antal

2014.12.19