Van egy kedvenc műsorom a rádióban. Felfigyeltem rá, hogy a hírek után módszeresen ismerteti egy kimért, mégis dallamos női hang a hazai folyók kisebb-nagyobb városoknál mérhető vízállását. Akárhányszor elkezdődik, én kilépek az összes szerepemből és gondomból, s próbálom elképzelni magam előtt az embereket, akik érdeklődve hallgatják ezt, vagy egyáltalán: információval szolgál nekik ez az ötperces blokk. Tényleg lenyűgöz, hogy akadnak még ilyen szerkesztői bravúrok a mindennapi élet javításának érdekében, mégis passzív emlékeim süllyesztőjébe kerülhetett volna ez a műsor, ha nem épp akkor hallom újra, mikor Szvoren Edina könyvének ajánlóján gondolkozom.

Hulló barackvirág-szirmok, párban csivitelő madarak, márciushoz képest is boldog napsütés. Szerelmes vershez jó, a Verseim kritikájához alkalmatlan ihletforrások. S mintha megszánta volna a kontextusát nem találó könyvet és az érintetlen jegyzetlapokat az a bizonyos kimért, mégis dallamos női hang: a szomszéd házból áthallatszott a kezdőakkord: a Dunán holnap nem várható gázló... Figyelmesen hallgattam az aktuális állapotokat Tokajtól Berettyóújfaluig, majd a könyvre sandítottam, aki tettetett ártatlansággal napozott mellettem. Szóval valahogy így kéne bemutatni a Verseimet, gondoltam, mint aki a 14. novellából érkezett vissza toll és papír mellé.

Merthogy (félrevezető címével ellentétben) a Verseim novelláskötet, a szerző (aki főállásban összhangzattant tanít egy zenei gimnáziumban) 13 történetét tartalmazza. Különleges írások ezek. Bensőségesek, de szégyenlősök, fájdalmasak, de küzdők. Még sincs bennük semmiféle nagyra törés, akarat, erőltetett üzenet, ahogy párbeszéd vagy változás sem. Mintha megkövült monológokat hallgatnánk vissza, kizárólag egyes szám első személlyel elmesélve. Szereplőnk beenged minket élete díszleteibe, nemcsak azokat a jól megszokott mondatokat halljuk tőle, melyeket nap mint nap egymás közt váltunk. Ilyen szempontból szinte egy nyomozás izgalmaival ér fel az olvasás; nemcsak olyan ráismerések miatt, hogy „jé, az én gondolatfolyamom is ilyen örvényszerű és ismétlődő”, hanem azért is, mert eljátszhatunk a elképzeléssel, vajon ha a mi környezetünkben mozogna az adott elbeszélő, megnyilvánulásaiból mennyire ismernénk meg gondolatait. Hiszen szembeötlő a novellák eseménytelensége, külvilággal szembeni passzivitása; feszült várakozással olvastam az elsőket, míg rájöttem, hogy felesleges aggódni: elbeszélőnk állapotán nem fog változni semmi. Nem szeretne, nem tud változtatni. Kézenfekvő a magyarázat, miért nem.

Egy kémiai kísérlettel tudnám szemléltetni a logikáját. A magnézium égetése vakító fényjelenséggel jár, ezért mindig az „esemény” mellé kell nézni, nehogy maradandó károsodás érje a szemet. Ennek fényében Szvoren Edina novelláiról sem mondhatjuk, hogy eseménytelenek lennének, sokkal inkább egy ilyen „mellénézésről” van szó. Jól elrejtett traumák, fájó sebek, perverziók, mélyen húzódó családi konfliktusok törekednek a mindennapi élet monotonitásában mimikrit szerezni, az elbeszélők kényszeresen félrenéznek, de mindig visszatérnek a fényjelenséghez. Általában, ha álcázva is, ilyen események szolgáltatják a novella központját, s maga a szereplő fókuszának eltolódásával válik saját története hősévé. Az Életöröm című novellában például egy férj lelkendezve mesél egy (megfejthetetlen módon) érezhető életörömmel bíró taxisofőrről, miközben a sorok között – mellékesen – elveszíti beteg feleségét. Akad itt hosszas leírás egy nagyáruház reklamációs pultja mögül, diskurzus indul egy tanárnő fizika témájú videóiról, vagy éppen egy férfi meséli el titkos naplójának történetét.

Meglepő, megfejtésre váró élethelyzetek, kíméletlenséggel és mindent átható tekintettel leírva (ahogy a fülszövegben áll), de mielőtt elrettennénk a szerző világától, megjegyezném, hogy mindezek mellett van egy humoros, groteszk olvasata is a műnek. Igazi csemege a nyelvezet és a világlátás, könnyen beszippant, így hát ne csodálkozzunk, ha olvasás után tovább él bennünk a szöveg, és Szvoren Edina narratívája szerint kezdünk el gondolkodni, találgatni, cselekményt szőni. Esetleg a napfényben fürdő kertben ülve, a Tisza vízállására koncentrálva.

(A szerző nyitott a vízállásról szóló műsor értelmezéseire, elérhetőségét kérjék a szerkesztőségtől.)

Holpár Anna

Az Ifjú szövegben élek sorozatának korábbi részei:
1. Simon Márton: Rókák esküvője