A szomszéd lány 1989-ben jelent meg. Ketchum (Mayr) egy 1965-ben, Indianaban megtörtént gyilkosságot dolgozott fel a horror műfajának eszközeivel, ahol a 16 éves Sylvia Marie Likens volt az áldozat. Persze az a kifejezés, hogy áldozat, jócskán torzít a tényeken és a valóságon, mégpedig pozitív irányban. Mert az áldozat szóról általában valami „egyszerű”, gyors és viszonylag kíméletes bűntényre asszociálunk: lelőnek, leszúrnak, netán megfojtanak valakit. Csakhogy a könyvbéli Sylviának, Megnek olyan tortúrát kell kiállnia, amely túlfeszít minden, a kegyetlenségről alkotott elképzelést.

Szülei elvesztése után Meg és mozgássérült húga, Susan legközelebbi rokonaikhoz, nagynénjükhöz és három fiához kerülnek. A Chandler család a kívülálló számára teljesen ideális, belülről azonban fertőzés rágja. Ennek a fertőzésnek a kiindulópontja Ruth, a pszichésen súlyosan beteg nagynéni, akinek az állapota rohamosan romlik. Mivel Ruth megveti a gyenge női nemet, fiaiba is a férfi mindenekfelettiségét és a nők iránti megvetést plántálja – szélsőségesen sikeresen. A két kamaszfiú és a kisebb harmadik mindenfajta erkölcsi kérdőjel nélkül hajtják végre Ruth kegyetlen, egészséges ép ésszel felfoghatatlan „parancsait”. Meg és Susan az idő előrehaladtával egyre kiszolgáltatottabb és megalázóbb helyzetbe kerül, az ellenállás és dac pedig csak még tovább feszítik a húrt, amely hamarosan elpattan, és onnan már nincs visszaút.

Azok a terrorisztikus és elmebeteg kegyetlenségek, amelyeket Megnek el kell szenvednie, minden tűréshatáron túllépnek. Erre Ketchum még rátesz egy lapáttal, amikor az elbeszélő szerepébe a szomszéd kamaszfiút helyezi. A 12 éves David szemével látjuk, és érzéseivel éljük át Meg és testvére kálváriáját, majd a borzalmas véget. Ezzel Ketchum nemcsak azt éri el, hogy belehelyezi az olvasót a történetbe annak minden emocionális aspektusával, hanem ráadásul egy tehetetlen szerepkörbe zár bennünket. Davidnek ugyanis végső soron nincsen befolyása az eseményekre. Ő csupán szemlélő, akinek passzivitása folytán (persze megpróbálja megmenteni Meget, de csak ront a helyzeten) hatványozottabban csapódik le az olvasón a tehetetlenség generálta frusztráció.

Jack Ketchum könyve dokumentarista részletességgel operál, ámde azt kívánjuk hinni, hogy mindez csak fikció. Ócska nagy közhely, hogy a sérült, gyógyulni nem tudó, ezáltal végletesen háborodott elme borzalmas mélységeibe vezet bennünket, de sajnos így van. Kegyetlenül kontúrosan világít rá arra, hogy az emberi léleknek elképzelhetetlen mélységei léteznek, amelyeknek egyetlen egészséges individuum sincs tudatában – nem is lehet. Állati, barbár, szadista énünk rejtőzése ugyanis pontosan arra való, hogy képesek legyünk normális emóciókra, értékvilágra, humánumra. A kettő egymás mellett nem tudna megférni. A szomszéd lány éppen ezért akkor éri el hatását, ha csak rövid távon marad emlékezetes, és élményvilága látensen épül be a pszichébe. Hosszú távon tudatosan el kell felejtenünk, milyenek is tudunk, tudnánk lenni. Mert a kísértés és kíváncsiság az emberi személyiség egyik legerősebb hajtóereje. Csak reménykedni lehet, hogy soha egyikünk sem kér belőle ilyen téren!

Szilvási Krisztián