Erzsébet künn a pusztán kora hajnalban a pacsirtákkal ébredt. Állott a vetés arany-dús fényében, búzavirágok, pipacsok között. Aratóünnepkor pipisz kendővel menyecskésen kötötte be fejét. Cigányzene mellett ábrándozott, bort iszogatva. Az alföldi koszttól megtelt, álla alatt enyhe toka gömbölyödött. Reggeltől napestig sürgött-forgott. Kulcskötegeket csörgetett, diófalevelek közé rakosgatta fehérneműit, baromfit tenyésztett, ügyelt a mezei munkákra, be-benézett a csűrbe, malomba. Folyton gyűjtött-gyűjtött. Vasárnap az isten házába ment az urával, térden állva imádkozott.
Egy fia született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésűn, ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta. Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette. Később vett neki egy póni lovat, vele lovagolt ki a szérűre. Télen parasztsubába bújtatta, melegített téglát rakott a lába alá, röpültek a szánon, szikrázó hóban, a végtelen fehérségben, melynek egyetlen színfoltja a gyermek pirinyó piros orrocskája volt. A család úgy vette körül, mint valami várfal, s abból, ami kívüle volt, semmit se látott.
Vízkeresztkor, egy dús ebéd után ura betért a hálószobába leheveredni. Erzsébet úgy hallotta, hogy álmában sóhajt. Mire benyitott hozzá, már hörgött. Az agyvérzés néhány pillanat alatt megölte.
Erzsébet egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre.

2.

Itt megismerkedett egy festővel. Az beleszeretett, elvette őt. A festő valamivel alacsonyabb volt, mint ő, két évvel fiatalabb. Cingár, szeles és ideges. Félt a mennydörgéstől, a baktériumoktól és a léghuzamtól. Sohase tudta, milyen nap van, és milyen hónap. Festett és cigarettázott. Beléfogódzott ennek az asszonynak a kezébe, vezettette magát, örült, hogy anyáskodik vele. Sokat keresett, két kézzel szórta a pénzt. Annak előtte állandóan Olaszországban élt. Házasságuk első telén vissza is költözött oda, mert gyönge tüdeje nem bírta az itteni hidegeket.
Erzsébet egy bécsi nevelőintézetbe helyezte el fiát. Nehezen vált meg tőle, sűrű könnyhullatások közepette, ölelgetve fejét, de tudta, hogy ennek meg kell történnie. Olaszországban eddig nem járt. Úgy hatott rá, mint egy cifra álarcosbál, holmi ideiglenes színpadon, melynek díszleteit akármikor szétszedhetik, s akkor vége az egésznek. Városról városra kóboroltak, terv és cél nélkül, bohém módra. Első osztályon utaztak, a legjobb szállókban váltottak szobát, tengerpartra néző erkéllyel.
Az asszony eleinte unta a képtárakat. Leplezett ásítással járkált a szentek, királyok, lovagok között, akik a szemében mind egyformák voltak, csak a nagy képek foglalkoztatták, a méretük, a régiségük, vagy az áruk miatt. Lassanként meg tudta különböztetni Tiepolót Rubenstől, Paolo Veronesét Dürertől. A templomokban távcsővel nézegette a falfestményeket, a szobrokat. Távlatról és színösszhangról beszélt, quattrocentóról és cinquecentóról. Amikor véglegesen letelepedtek Firenzében, a Pitti és Uffizi már érdekelte. Férje becsülte az ízlését, ítéletét.
Erzsébet rendszerint délig aludt. Miután fölkelt, még pongyolában, borzasan fölsietett az ura műtermébe, hogy szemügyre vegye a termést. A „termés” egy bemázolt vászondarab volt. Rágyújtott egy cigarettára, szemét bizalmatlanul, majdnem ellenségesen összemorcolta, közeledett, távolodott a festőállványtól, s csak ennyit mondott: „kemény”, vagy ennyit: „még nyers”, vagy annyit: „ebből lesz valami”. Sokszor banánt, gránátalmát ebédeltek. Egy osteriában vacsoráztak futurista festőkkel, színészekkel, akikről Erzsébet mindig tudta, mennyit érnek a művészi piacon.
Fia minden héten írt neki egy levelet, majd minden hónapban egy levelezőlapot. Az első évben izgatottan utazott föl hozzá Bécsbe, a második évben a fiú rándult le hozzá Olaszországba. Nyurga kamasz lett belőle, magas termetű, mint az apja, de udvarias, hűvös. Erzsébet nem szenvedett már annyit a távollététől, mint annak előtte. Valami csodálkozó közönnyel tekintett utána. Amikor a fiú letette az érettségit, beíratta a műegyetemre. Ebben az időben már alig foglalkozhatott vele. Az ura köhögni kezdett, alattomos kis lázai támadtak, éjszaka izzadt. Azt ajánlották, meneküljenek a firenzei völgykatlanból Szicília száraz, egyenletes égalja alá. A beteg itt se lett jobban. Folyton gyöngült, kezéből kihullott az ecset. Pénzük elfogyott. A birtok jövedelme nem futotta erre az életre s a kezelésre. Erzsébet egy forró, szicíliai éjszakán gyertyalámpásnál levelet írt egy banknak, hogy a birtokát azonnal adják el. Ekkor kezdődött az az idegcsigázó, végeérhetetlen hajszája, melyben felőrlődött, elkopott, megsoványodott. Hajón, vonaton országról országra vitte az urát Közép-Európa minden valamirevaló orvosához. Orvosi várótermek árnyékában, a fal mellett, mint árnyék üldögélt. Fiatal, öreg tanároknak, a kezét összetéve különböző nyelveken rimánkodott, hogy mentsék meg a festőt. Davosban állapodtak meg. Ott háromszobás lakásuk volt. Öt esztendeig feküdt a beteg egy nyugágyon, szájában hőmérővel, napról napra sorvadva.
Erzsébet fia, aki közben megszerezte a mérnöki oklevelet, a svájci havasok közt kereste fel édesanyját. Értésére adta, hogy Amerikába kapott szerződést, s másíthatatlan elhatározása, hogy ősszel ki is megy Clevelandbe. Szeptember végén szállt hajóra. Október elején a festő meghalt.
Eltemette őt a davosi temetőben, melyben annyi kereszt és fejfa van, mint valami örökös hadszíntéren. Összeszedegette vásznait, vázlatait, hazautazott. A magyar határnál ámulva vette észre, mennyire idegen lett itthon. Törve beszélte anyanyelvét, mert az elmúlt tizenhat esztendő alatt jobbára olasz, francia társaságokban forgott. Budapesten gyászruhában nyitott be egyik rokonához.

3.

A harmadik ura bankár volt. Ez az ötvenéves, rideg, mohó agglegény egy nagy társaságban találkozott vele. Mihelyt megpillantotta, vonzotta ennek a még mindig fiatal asszonynak a sápadtsága; homloka körül a szenvedés mindentudó jegye, elmúlt élete egy vidéki birtokon, melynek eladásáról maga is hallott valamit, s a nemzetközi fölény és csiszoltság, mely minden mozdulatából kisugárzott. Úgy érezte, méltó felesége lehetne, ha kitűnően tudna „reprezentálni”. Erzsébet levágatta a haját, kamaszfürtjét megfestette. Briliáns nyakékkel, igazgyöngy fülbevalóval az asztalfőn trónolt az haute financiere körében, melyeken parfait-t és cocktailt szolgálnak föl, tapeur-ök és jazz-ek játszanak, s operaénekesek énekelnek. Bágyadtan hordozta körül gépies mosolyát. Fogadta a felé röppenő bókokat, s minden szavát latra vetve udvarolt a pénzfejedelemnek. Vesékbe, pénztárcákba látott. Mindenkiről tudta, hogy „jó”-e, és hogy mennyire „jó”. A számok világában élt. Azokat a lengő kalászokat, melyeket az első férje búzaföldjeiről ismert s a második férje képeiről, reggelenként, amikor megérkeztek az újságok, hátul, a közgazdasági rovatban kereste.
Volt tizennégy szobája, jour fix-e, több palotája, párizsi szakácsa, márvány fürdőmedencéje, inasa és ajtónállója, két komornája, Rolls-Royce-a, francia és angol társalkodónője, villája a Rózsadombon és a Balaton mellett, kilenclámpás rádiója, állandó masseuse-e és három farkaskutyája. Londonba röpültek a fontosabb tárgyalásokra. Tavasszal Spanyolországban tettek gépkocsi-körutat. Egy telet Egyiptomban töltöttek. Mindez azonban nem volt elég. A mozgás izgatta, az ütem és az üzem, a tőzsdei rohamok és ostromok, a diadalmas hajrá, mindig tovább és tovább. Azokat, akik az utcán bandukoltak, e nagy színjáték bábjainak tekintette. Csak az ura élt benne igazán.
Az a vagyonát öt év alatt megkétszerezte. Utána egy kis lanyhulás mutatkozott, egy kis visszarokkanás, de utána egy semmihez se hasonló föllendülés. Folyton „adott” és „adott”, mikor mindenki azt várta, hogy „vesz”. De egy napon máról holnapra elvesztette mindenét. Erzsébet zokszó nélkül eladta ékszereit, palotáit, villáit. Úgy rémlett, hogy az „ügy” egy-két hét alatt tisztázódik. A bankár is ezt remélte. Egy délelőtt bizakodva ment föl szobájába. Fölszólította Berlint, majd Bécset, utána ismét Berlint. Amíg beszélt a telefonon, egy zárka jelent meg előtte, egy priccs meg egy takaró. Nyugodtan tette le a hallgatót, elszívott egy szivart, a páncélszekrényhez lépett, onnan kivette forgópisztolyát, s halántékon lőtte magát. Felesége zokogva csókolta meg a halott kezét.

4.

Budán egy kétszobás lakásban élte le hátralevő napjait, egyedül. Kétségbeesetten vágyakozott fia után. Hosszú leveleket írt, hogy mennyire szeretné látni, egyetlenegyszer látni ebben a hamar múló életben. Az csak dollárokat küldött haza, de ő maga nem jött. Folyton ígérgette, hogy majd karácsonyra, anyuskám, de karácsonykor azt írta, hogy majd húsvétkor, anyuskám, s húsvétkor azt, hogy majd jövő karácsonyra.
Erzsébet megöregedett. Görnyedten járt a szobában, bottal. Kezén kiütköztek a kemény, kék erek. Utolsó éveiben légzési nehézségei voltak, szédülései, szívrohamai. Amikor közeledni érezte halálát, fölébredt benne egykori vallásossága. Papot hívatott, hogy magához vegye a haldoklók szentségét.
Fiatal, gyermekarcú pap lépett be, rajongó kék szemekkel.
- Bűnös vagyok, lelkiatyám – rebegte Erzsébet. – Nagyon bűnös vagyok – és sírva fakadt.
- Gyónjon meg – szólt a pap. – Isten az ő végtelen irgalmával megbocsátja bűneinket. Miben vétkezett?
- Vétkeztem – mondotta Erzsébet. – Vétkeztem Isten és ember ellen. Kevély voltam, önző voltam. Istenítettem, elkényeztettem egyetlen gyermekemet, és nem törődtem vele. Puha voltam, könnyelmű. Kemény és könyörtelen. Pazaroltam a pénzt, s fukarkodtam. Tékozló voltam. Zsugori voltam.
A pap a matróna arcára pillantott. Nem értette, miként bálványozhatja és hanyagolhatja el valaki a fiát, miként lehet valaki egyszerre puha és kemény. Tékozló és zsugori. Magyarázatot kért. Erzsébet dadogott: – Én... én... én… Tovább azonban nem jutott. Ámulva kutakodott homályosuló elméjében, abban a borzalmas zűrzavarban, ellentmondásban, mely egy emberi élet, azon tűnődve, hogy ki is volt ő ezen a földön, hogy mi is volt ő. De azt nem tudta. A pap azt hitte, hogy a haldokló félrebeszél, föléje hajolt. Megfogta hidegülő kezét. Így szólt:
- Imádkozzék velem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
A haldokló utána mondta:
- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
Most a pap keresztet írt a levegőbe. A megbocsátás és föloldozás igéit susogta. Ekkor fönn a szoba egyik sarkában, a cserépkályha fölött, megjelent egy angyal. Egy nagy, erős angyal, tárt, fehér szárnnyal, szépséges bajnoki férfitesttel, mert az angyalok mind nagyok, mind erősek, és mind férfiak. Harsány hangon szólt hozzá, bátorítva őt.
- Erzsébet, a te bűneid meg vannak bocsátva. Áldott vagy te a gyarló földi asszonyok között. Áldott vagy, mert megfeledkeztél önmagadról. Áldott vagy, mert szétosztottad lelkedet, úgyhogy semmid se maradt. Áldott vagy, mert elvesztettél mindent azokban, akiket szerettél, és most halálod óráján magad se tudod, hogy ki voltál ezen a világon. Áldott vagy, mert asszony voltál, mert egész nő voltál, mert cseléd voltál, a jóság alázatos cselédje, hasonlatos a legmagasztosabb cselédhez, az Úr szolgálóleányához. Áldott vagy, Erzsébet, s ott fenn várnak téged.

1929

A kép a pxhere.com szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.