De hogy is alakult meg ez a fura járás? Többé-kevésbé maradékelven. A 19. század végi ország egyik legkisebb megyéje, az alig 1400 négyzetkilométeres Győr kis mérete ellenére igen tagolt vidék volt, a folyók mellett a Sokoró dombvonulata is hozzájárult az eltérő jellegű tájegységek kialakulásához. A folyók áthidalása – ha némileg hiányosan is, de – ekkorra már megtörtént, ugyanakkor a Sokorón nem vezetett át minden évszakban járható közút (ez most sincs másképp), így célszerű volt a megye „szárazabb” déli részét az átjárhatatlan dombvonulat mentén kettéosztani: a nyugati domboldalak és a hozzájuk tartozó Rába és Marcal-síkság alkotta a téti járást, míg a keleti oldal a pannonhalmi dombsággal és a keletre szélesen húzódó, a Duna felé alacsony dombsorral határolt síkság pedig a Pannonhalma (ekkor még Győrszentmárton) székhelyű pusztai járást. Az elnevezés a járás keleti részének különleges településviszonyaira és viszonylag gyér népességére utalt. A településsűrűség ugyanis inkább az Alföldre hajazott, és a lakosság legnagyobb része külterületi kistelepüléseken (pusztákon) élt. Ennek gyökere a később híressé vált bábolnai nagybirtokra vezethető vissza, gazdái ugyanis bizonyos tevékenységekre specializált pusztákra telepítették a zselléreket. Ezek egy része önálló községgé vált (Bábolna, Nagyszentjános, Rétalap), a többségük pedig lassan elnéptelenedett.

Győr vármegye a 20. század elején – a pirossal jelölt terület a különös nevű járás (forrás)

A megye maradékából pedig 1886-ban nemes egyszerűséggel létrehozták a Tószigetcsilizközi járást, mivel az azt alkotó három kistáj túl kicsi lett volna egyenként a járásalakításhoz. A járás eredeti falvai közül egy sem volt elég nagy ahhoz, hogy járásszékhely lehessen, ezért a székhely a járásnak (és a megyének) részét nem képző törvényhatósági város, Győr lett. (Ez közlekedési szempontból is mutatott némi célszerűséget, mert a hidak itt voltak.) A város ezt követően rendszeresen „kannibalizálta” a járás területét: 1905-ben Révfalu, 1950-ben Pinnyéd, 1951-ben Kisbácsa, 1954-ben a Győrszentivánból kiváló Kismegyer, 1966-ban Nagybácsa, 1960 és 1967 között három részletben Vámosszabadi külterületének déli része (Sáráspuszta és a Galántai út), 1970-ben maga Győrszentiván vált Győr részévé.

A járás területét a 19. század végén felülvizsgálták, és – szintén közlekedési okokból – hozzácsapták a pusztai járás északi, a Győr-Komárom vasútvonal menti részét (Gönyűt és Győrszentivánt).

A terület gazdasága finoman szólva sem volt acélos: a vizek által tagolt, viszonylag gyenge termőföldekkel rendelkező tájon nehézkes volt a közlekedés, az utak gyakorlatilag csak Győrbe vezettek, azonban a város a 19. század végéig – a gabonakereskedelem egyik magyarországi központjaként – kevéssé volt rászorulva közvetlen környékére, zöldségigényének egy részét pedig elsősorban a várost övező széles kertekből is fedezni tudta, így a komolyabb méretű piacozás csak a 20. században alakulhatott ki. A járás falvai ennek megfelelően kicsiny méretűek volt, csak kevés település tudott kiemelkedni közülük: az állattartó Kóny, az aranyász Ásvány, a dunai hajósok faluja, Gönyű, valamint a kertész Révfalu, mely Győrszentivánnal együtt már a századforduló környékén a győri gyárakban dolgozók alvótelepülése lett. Mivel a legtöbb falunak nem volt vasútállomása, sőt, egyes községekből még a légvonalban közel lévő vasútállomásokat is csak a bizonytalan csónakos révátkeléssel lehetett megközelíteni, a 20. század elején fellendülő Győrbe ingázás is csak korlátozottan éreztette a hatását.

Az ásványrárói mellékágrendszer (forrás)

Különösen elzárt helyzetben volt a Duna északi oldalán lévő Csilizköz hét falva, melyek Győrt csak a nagydunai és mosoni-dunai átkelést követően tudták megközelíteni. (Utóbbin ugyan volt híd, de vámot kellett fizetni a használatáért.) Márpedig viszonylag sokat kellett Győrbe járniuk, mivel a helyiek többnyire a győri püspök birtokain éltek, ami megmagyarázza, miért is tartozott Győr vármegyéhez a Csallóköz eme szöglete. A balonyiaknak például az 1300-as évektől 1766-ig kellett naponta Győrbe járniuk, hogy a főúri szolgáltatások keretében megszólaltassák a város harangjait... Hogy egyszerűbb legyen a helyzet, a Csiliz patak és a Duna közötti 7 község 1920-ban (majd 1945-ben ismét) Csehszlovákiához került, hagyományos piacaitól elvágva, mind Komáromtól, mind Pozsonytól távol csak erősödött periferiális helyzete, noha az 1938-45 közötti visszatérés alatt épp meg tudott épülni a várva várt medvei híd (hogy a német utászok hamarosan nagy örömmel a folyóba robbanthassák), amivel végre lehetővé vált a közeli Győr elérése. Ennek örömére a községek ekkor némileg illogikus módon Komárom vármegyéhez tartoztak...

Nem csak a szűkebb térség, de Közép-Európa egyik legfontosabb tranzitútja: a medvei híd

Az első világháborút követően a járás Magyarországon maradt nagyobb részén is változóban voltak a dolgok: a 20-as évek második felében a vasúttalan Alsó-Szigetközben beindult a buszközlekedés, ami nagy lendülettel folytatódott: 1951-re Vének kivételével az összes alsó-szigetközi faluba busz járt, így lehetővé vált a Győrbe ingázás. A buszhálózat – igaz, némileg alacsonyabb színvonalon – a Tóközben is kiépült a 60-as évekre. Ezenfelül a két világháború között kiépültek a mellékutak (illetve a szigetközi gazdasági vasutak) hídjai is, így némileg oldódott a szigetközi rész elszigeteltsége.

A 90-es években fellendülő győri szuburbanizációs folyamatok jelentős részben az 1950-ben megszüntetett (gyakorlatilag a korábbi Győr megyét magában foglaló „nagy” Győri járásba olvasztott) tószigetcsilizközi járás területét érintették, így ezt az utolsó nagy átalakulást is vizsgálva érdemes megismerkednünk a szinte egy az egyben a fura nevű előd területén létrejött mai győri járás vidéki tájegységeivel.

Szuburbanizáció a Szigetközben: Győrladamér és Győrzámoly összenövése

Talán a legismertebb terület a Szigetköz, melyből Alsó-Szigetköz tartozott a járáshoz. Utóbbi a nagy dunai hordalékkúp talán kevésbé drámai „formakinccsel” megáldott része, ugyanakkor az épp a járáshatáron lévő ásványrárói ágrendszer még ma is lenyűgöző vízi vadon, akárcsak az Európa egyik legnagyobb szárazföldi deltájának számító Mosoni-Duna torkolat, mely a Nagydunával együtt öleli körbe a festői kistelepülést, Véneket.

Az Alsó-Szigetköz a Duna szabályozása óta viszonylag száraz mezőgazdasági terület, melyet sűrűn behálóznak az egykori morotvák nyomában haladó csatornák, melyeket esetenként dús növényzet szegélyez. Nem ritkák a nagy nádasok sem (Dunaszegi morotva, a Győr határában fekvő Bálványos és a kisbácsai tavak környéke), amelyek alján a csapadékos években víz csillog. A települések nagyrészt az alig észrevehető kiemelkedéseken csoportosulnak, többnyire az egykor veszélyt jelentő Dunától távolabb (a szelídebb Mosoni-Dunán hajózni is könnyebb volt). Az egyetlen jelentősebb kiemelkedés a Bálványost övező nagy kiterjedésű homokdomb, a Szitásdomb Győr határában, Sárás és Kisbácsa alatt.

A táj épített arculata az elmúlt 60 évben kétszer változott meg jelentősen. Az 1954-es árvíz az Alsó-Szigetköz egészét letarolta, alacsonyabb fekvése miatt itt volt a legmagasabb és a legtartósabb vízborítás: a győr-révfalusi Damjanich utcában 4 méteres volt a víz magassága, az egész tájból csak az előbb említett Szitásdomb állt szárazon. A pusztulásból az akkor szokásos egyenházakból épült újjá a vidék, ugyanakkor megfigyelhetjük a „kádár-kocka” speciális helyi verzióját is: az árvíztől való félelem miatt sok ház kétszintesre épült, alul a műhely (később garázs), fent pedig a lakóhelyiségek.

A második nagy átalakulást a 80-as évektől már a városhatáron kívülre jutó győri szuburbanizáció jelentette, melynek a Sokoróalján kívül a másik fő iránya az Alsó-Szigetköz volt, a legtöbb község népességszáma a 70-es, 80-as évek stagnálása vagy csökkenése után erősen megnőtt, különösen Vámosszabadi, valamint Győrzámoly és Ladamér esetében. Utóbbi kettő többé-kevésbé amerikai típusú házakból álló új részei révén az elmúlt 15 évben összenőtt, noha korábban több mint egy kilométer választotta el a két falu szélét. Az is látszik, hogy a szuburbanizáció a távolabbi Hédervárig és Ásványráróig már nem igazán ért el.

Az alsó-szigetközi községek népességének változása (forrás)

Alsó-Szigetközt a vízlépcsőügy felelőtlen magyar kezelésének következtében előálló természeti katasztrófa csak kevéssé és inkább átmenetileg érintette, a Nagyduna itteni szakasza már nagyrészt nem terelt, így nem meglepő, hogy az elmúlt években már megint a túl sok víz okozott gondot: a 2013-as árvíznél Győrújfalut (egy átgondolatlanul elbontott töltés miatt) ki kellett telepíteni, Vámosszabadi lakosainak nagy része pedig a lejtésviszonyok ismeretében önként hagyta el lakóhelyét. Ugyanakkor a környék más jellegű hidegzuhanyt kapott: az árvízi felfordulás farvizén evezve az illetékes minisztérium a helyiek feje felett döntve menekülttábort költöztetett Vámosszabadira. Mindez helyben nem igazán erősítette a magyar államigazgatás a Duna 90-es évekbeli elterelésének ügyében, valamint az elbaltázott 2013-as győrújfalui „árvízi felkészülésben” már igencsak megtépázott renoméját. (De valahogy így szokott kialakulni az erős regionális öntudat...)

A Tóköz a Szigetköznél kevésbé jól körülhatárolható (és kevésbé is ismert) tájegység, a Hanság mocsár és erdővidéke, valamint a Mosoni-Duna, Rábca és a Rába között helyezkedik el, gyakorlatilag a Rábaköz északkeleti, alacsonyabb, vizenyősebb része, mely a Hanságtól sem válik el élesen, ugyanakkor az északnyugat-délkelet irányú egykori dűnesorok miatt annál több helyen kínált megtelepedési lehetőséget az embernek. Ez az irányultság kiválóan követhető a települések elhelyezkedésében és az azokat összekötő utak futásában. A terület legfőbb természeti értéke a szigorúan védett, nádtengerbe vesző Fehér-tó Győrsövényház és Fehértó határában.

A tóközi községek népességének változása (forrás)

Hogy a Rábca és a Mosoni-Duna közé eső rész a Tóköz része-e, vitatható: az alapot adó a homokdűnék hiánya miatt inkább az Alsó-Szigetköz morotvás, csatornás vidékére hasonlít a táj. A Tóköz belsejének viszonylagos elszigeteltsége eltérő jellegű társadalmi folyamatokat indukált, mint amelyek a táj szélein futó 1-es és 85-ös főutak menti településeken tapasztalhatók. Utóbbiak (dunántúli mércével mérve) nagy falvak a szolgáltatások viszonylag széles körével, többnyire jelentős gazdasági erővel (börcsi guminőgyár, kunszigeti ipari park). A legtöbb község lakossága növekvő, ami legnagyobbrészt a győri szuburbanizációs folyamatoknak köszönhető. A főutaktól távolodva inkább elnéptelenedő – bár nagyon rendezett – kistelepülésekkel találkozunk, idáig általában már nem érnek el a nagyvárosból kiköltözők vagy az ország más részeiből áttelepülők.

A kunszigeti ipari park

A Tóköztől és a Szigetköztől erősen eltérő, tájügyileg nehezen besorolható az egykori Tószigetcsilizközi járás nyugati része, Gönyű és Nagyszentjános környéke. A ritkásan betelepült, nagy kiterjedésű erdőséggel borított, alacsony dombokkal tarkított vidék dél felé intenzíven művelt síkságba megy át. Közvetlenül a Duna mellett található a szabályos utcahálózatú Gönyű, mely kikötője mellett a nem egészen szabályosan kimért „stadionjáról” is híres. Nagyszentjános gyorsan nőtt agrárfalu, ahol ma is igen jelentős súlya van a nagyüzemi mezőgazdaságnak. Mindkét falu lakossága erőteljesen növekszik, részben a szuburbanizációnak, részben a viszonylag bőséges munkahelykínálatnak köszönhetően.

A Fehér-tó (forrás)

Az egykori járás örök kakukktojása a ma a nagyszombati kerület részét képző Csilizköz, mely 1920 óta egy kisebb megszakítással Csehszlovákia, majd Szlovákia vendégszeretetét „élvezi”. A Duna és a Csiliz patak közti hét kicsiny falu (össznépességük ma nagyjából 5000 fő) az Alsó-Szigetközhöz hasonló természeti környezetben fekszik. Szinte teljesen magyar lakosságuk újabban ismét egyre inkább Győrhöz kötődik. A 90-es évek előtt inkább csak vásárolni jártak a magyar városba (Délnyugat-Szlovákia egy jó részével egyetemben) a mára már igen komoly nemzetközi teherforgalmat is lebonyolító egykori „hitlerúton” (a szlovák oldalon az egykori német és csehszlovák főutak többségéhez hasonlóan sokáig az egykori M7-eshez hasonló anyagú és minőségű betonburkolat volt). Mára azonban már dolgozni és tanulni is sokan járnak Győrbe, amit a 2013-ban végre újra beindított rendszeres távolsági buszforgalom is segít. Magyarul a korábban kényszerből Győrhöz tartozó jobbágyfalvak a hivatalosan megszűnő határok és a fejlődő közlekedés révén már önként tendálnak korábbi régiójuk felé.

Ahol a tájak összeérnek: a Mosoni-Duna torkolata

Tószigetcsilizköz jó példa arra, hogy egy a térképen unalmasnak tűnő táj mennyire változatos lehet a valóságban úgy természetileg, mint az ott zajló társadalmi folyamatok tekintetében. Mind a társadalom-, mind a természetföldrajz iránt érdeklődőknek ajánlhatom a területtel kapcsolatos kutakodást, ugyanis kis területen is sok érdekes jelenséggel találkozhatnak, a terület számos földrajzi „toposz” (regionális öntudatra ébredés, szuburbanizációs hatások, falusi iparfejlődés, határmenti folyamatok, országon belüli migráció, ember és a táj kapcsolata) érdekes laboratóriuma.

Jakab László

A cikk a pangea.blog.hu oldaláról származik, szerzői engedéllyel.