Agatha Christie – a történet

Az Azonosság alaptörténete ismerős lehet a Tíz kicsi indián című Christie-krimiből. Néhány ember (jelen esetben 11) összegyűlik egy kihalt, mindentől elvágott helyen. Összetételük a lehető legheterogénebb: máshol élnek, más a foglalkozásuk, más az életük. Aztán gyilkosság történik. A legnagyobb baj azonban az, hogy az egyetlen esetből sorozat kerekedik, melynek folytán az összegyűltek egyre és egyre fogynak. Ezzel egyenes arányban csökken a gyanúsítottak száma is, míg a végén már csak a gyilkos marad. De mi lehet a motiváció? Vajon véletlen-e, hogy éppen ezek az emberek kerültek egy helyre, vagy van bennük valami közös? A kérdés kulcsa a személyiségekben rejlik.

Daniel Keyes – a többszörösen hasadt személyiség

Hogy a film témájaként szolgáló tudathasadás kiváltotta személyiség-variánsok léte teljesen érthető legyen, remek segítséget kínál Keyes Az ötödik Sally című regénye, amely egy fiatal nőről szól, akiben öt, egymással vetekedő személyiség létezik. Az Azonosságban Malcolm Rivers (Pruitt Taylor Vince) az, akiben több személyiség lakik. Jó kérdés, hogy valójában mennyi, mert ez nem derül ki világosan a filmből. Kettő biztosan: Timmy York (Bret Loehr), az igazi gyilkos és Ed (John Cusack), a limuzin sofőr. Nem akarok belebonyolódni, de így megvan a 6 hulla (Malcolm Riverst 6 gyilkossággal vádolják): Rhodes (Ray Liotta), a rendőrnek álcázott szökött rab; Larry (John Hawkes), a motel tulajdonosa; Ginny (Clea DuVall), az ifjú feleség; Lou (William Lee Scott), az ifjú férj; Caroline (Rebecca DeMornay), a színésznő; George (John C. McGinley), Timmy nevelőapja; Alice (Leila Kenzle), Timmy anyja; a szökött rab (valójában Rhodes társa) és Paris (Amanda Peet), a prostituált. Így megvan a 11 szereplő. És hogy ez 9 hulla, nem is 6? Hát azért csak 6, mert ha Timmy csak egy személyiség-variáns, azaz önmagában nem létezik, akkor a szülei sem létező személyek, és ha Ed is csak egy variáns, akkor a színésznő sem élő ember. Vagyis 9-3=6. Na, nekem ez jött le a filmből. Persze lehet vitatkozni, de ha mondjuk Malcolm Riversben több személyiség lakik, akkor nem stimmelnek a számok. Ki-ki tehát számolgathat kedvére, de ezen okokból kifolyólag az elsőre remeknek tűnő forgatókönyv saját maga ellen fordul, mintha két külön személyisége lenne neki is…

Alfred Hitchcock – a színhely

Gondolom, senkinek nem kell bemutatni a Psycho kulisszáinak Bates Motelét. Az Azonosság ehhez kísértetiesen hasonlító útszéli szállóban játszódik, természetesen nem véletlenül. Persze az első kézenfekvő indok az lehet, hogy ez megfelelő hely egy olyan sztorihoz, amelynek kiindulópontja a civilizációtól való elrekesztettség, de egyben az is lehet az ok, hogy a Psycho és az Azonosság is tudathasadás következtében elkövetett gyilkosságokról szól. A kiváló operatőri (mindig máshonnan filmez a kamera) és vágói (rövid snittek) munkának köszönhetően egyszerűen képtelenek vagyunk teljesen feltérképezni ezt az apró épületegyüttest. Nem áll össze fejünkben a mentális térkép, s ez labirintusszerű, zárt, önmagába folyton visszatérő hellyé torzítja az ártatlan motelt (a szökött rab is ide jut vissza). Ez is azt szimbolizálja, hogy bár a hat gyilkosság véresen komoly dolog, de az igazi mészárlás Malcolm Rivers tudatában történik, személyiség-variánsai között.

David Fincher – az atmoszféra

Én az olyan filmeket szeretem, melyeknek valamilyen különleges atmoszférájuk van, legyen az akár pozitív, akár a végletekig negatív; valami olyan, ami magával ránt, és megül bennem. Fincher Hetedikjében a folyton zuhogó eső és a kivétel nélküli hideg színek kerítettek hatalmukba. Erre apellál az Azonosság is, hiszen itt is zuhog (ömlik) az eső, és hidegek a színek, mint az acél. Ez meg is teszi a hatását, valami olyan végtelen komorság és kilátástalanság zuhan a filmre, amely agyonlapítja az ártatlan, pozitív végkifejletben bízó nézőt. Az eső persze megint csak azt hivatott szimbolizálni, hogy Malcolm Rivers bensőjében iszonyatos vihar dúl, személyiségei egymásra támadtak, hogy a végén csak egy maradjon (a pszichiáterek tervei szerint az ártatlan Rivers). A „Rivers” nevet pedig akár vehetjük árulkodónak is, amennyiben rohanó folyót akar jelenteni, amely végleg kimossa belőle a bűnt (a gonosz, abnormális személyiségeket).

Stephen King – fordulatok

Az Azonosság utolsó énje a fordulatokban rejlik. Már maga a szereplők egy helyre való összegyűjtése is olyan véletleneken alapul, melyek Stephen King erősségei. Sorra ismerjük meg őket, s ez annyira finoman megoldott, hogy mindegyiküknek külön hely jut az emlékezetünkben. Néhány film elköveti azt a hibát, hogy egyszerre ömleszti a nézőre a szereplőket, aki aztán rengeteg energiát kénytelen pazarolni annak megfejtésére, ki kicsoda. Az Azonosság ezt zökkenőmentesen és élvezhetően teszi. Ami további pozitívum a film során, hogy sokszor nem az a következő áldozat, akire számítunk. Időnként újabb és újabb csavart vesz a történet, s ez mozgásban tartja azt a lendületet, melyet a film az elején megalapozott. A végső csattanó pedig már igazán Kingre asszociál, s egyben jelzésértékű is: vigyázat, minden, de minden a gyerekkorra vezethető vissza!

Tulajdonképpen dühös vagyok! Dühös azért, mert a film csattanója előre látható (akárcsak a Más világ esetében), én mégsem jöttem rá! S hogy miért nem? Mert filmanalizáló énemet elnyomta a szimpla filmélvező személyiségem, s nem hagyta, hogy gondolkodjak! Ez pedig sokszor megtörténik. Egyre jobban eltöprengek azon, hogy két ilyen ambivalens személyiség nem fér meg bennem. Talán le kellene számolnom valamelyikükkel…

Szilvási Krisztián