227

Ahhoz, hogy meghalj, előtte élni kell

Russian Doll – sorozatkritika

russian-doll

A Netflix új dramedy-je egy nagypofájú csajról szól, aki minden egyes alkalommal, amikor meghal, nem a pokolban, hanem ugyanazon a házibulin találja magát. Pont, mint az Idétlen időkigben Bill Murray, csak itt a romantika helyett a fekete humor dominál.

Annyira sok sorozat közül tudunk választani, pláne mióta a Netflix betört a piacra, hogy nehéz tartani a tempót abban, melyek az abszolút kihagyhatatlanok. Az egyik legújabb, a Russian Doll, viszont annak tűnik. Nem esik túlzásba, de amit csinál, abban elég profi. Nyolc darab félórás részről van szó összesen, így pár óra alatt le lehet darálni az egész évadot, aminek az egyik készítője Amy Poehler, akit a Parks and Recreation óta imádunk. Az ő személye már eleve garantálja a kissé morbid humort, de a legnagyobb telitalálat a sorozatban mégis a főszereplő, aki maga is társszerző, Natasha Lyonne, aki az Orange is the New Blackből lehet ismerős. Már önmagában annyira karakteres ez a nő azzal a hatalmas, vörös, göndör hajával és a rekedtes hangjával, hogy lazán hozza a harmincas rock ’n roll életet élő New York-i nő szerepét. Kell is a sorozatba egy ennyire súlyos arc, mert nélküle az alapkoncepció csak egy gyenge klisé lenne.

A főszereplő ugyanis nem csinál mást, csak folyamatosan meghal. Vagy egy taxi üti el, vagy a lépcsőn zúg le, megfullad kajálás közben, megfagy, sőt még egy gázrobbanást is benyel, viszont ahelyett, hogy a túlvilágon találná magát, folyamatosan a saját 36. szülinapján tér újra magához a barátai fürdőszobájában. Az első visszatérése alkalmával még arra gyanakszik, hogy csak újfajta a kokain a buliban, de a harmadik halálnál már kezd gyanús lenni a dolog, és ahelyett, hogy szomorú lenne a tényektől, inkább csak kurva ideges lesz, és megpróbál utánajárni a dolognak. Fogalma sincs, hogy egy morbid tréfába csöppent-e, vagy ilyen a pokol, de inkább valami beszorult időhurokra tippel, amivel nem tudja, mit kellene kezdenie. Azt sem, meddig játszhatja újra az életet, és mikor jön el az igazi halál. Halvány gőze sincs arról, hogy valami hiba van-e esetleg a „rendszerben”, amit ki kell javítania, és ha ez is a helyzet, akkor sem tudja, hol kéne kezdeni a keresést. Egy viszont biztos, minél többször jön el érte a halál, annál kevésbé lesz cinikus a hozzáállása az élethez. Hirtelen minden érzelmi megterhelés újra szembejön vele: az anyja emléke, a régi komoly párkapcsolata, az egyéjszakás kalandjai és a barátok, akik mindig kitartottak mellette. Ezek az elmerülések azonban soha nem csapnak át nyálasságba, de adnak egy szép ívet a főszereplő lelkivilágának.

A sorozat a közepére tartogat egy jókora meglepetést, és a lezárás csavarja is odacsap egy kicsit, de nem is a történet bír a legnagyobb fontossággal a Russian Doll-ban, hanem a címre is utaló matrjoska baba metaforája, ami jól mutatja, hogy mennyi rétege van az embernek, és hogy van egy olyan pont, amikor a végére érünk, és onnantól kezdve csak az újraépítés van.

A Russian Doll szép lezárást kap, de a három női készítőnek már a következő évadokra is megvan az ötlete. A jó casting, a hibátlan hangulatteremtés és az odaszúrós humor miatt abszolút könnyen válik kedvenccé a sorozat. Néha igazán fel tudja emelni a nézőt, mert előtte nagyon komoly drámákba rángatja bele. Azonban arra mégsem képes, hogy abszolút taroljon. A sorozat a maga majdnem 4 órás játékidejével egy hosszabb filmnek is betudható. Ebben a dramedy műfajban például fantasztikusan jónak számít a 2016-os Fleabag, amit szintén hasonló idő alatt lehet ledarálni, és nemcsak önálló részenként szórakoztat, hanem egy váratlanul jó filmélményt is ad a végére, egyetlen átívelő szállal, ami iszonyatos kerek egészet alkot. A Russian Doll hiányossága pont ebben mutatkozik meg, hiszen itt a lezárás annyi minden lehetett volna, hogy csak választottak egyet a sok opció közül, de nem vagyunk benne biztosak, hogy a történet mindenáron ide akart kifutni. Nem volt vele gond, de nem képes olyan meghökkentő meglepetést okozni, ami megismételhetetlen vagy nagyon újszerű lenne.

Ettől függetlenül a stílus rendben van, a főszereplő karaktere aranyat ér, a poénok a helyükön vannak, a lazaságban nem ismer határt, és a drámaisága is működik. Ráadásul az üzenete sem utolsó, mert nemcsak a halál biztos, hanem az is, hogy ahhoz előtte élni kell.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.03.04