Míg Magyarországon két király küzdött az egész ország megszerzéséért a tragikus mohácsi csatavesztés után, ezzel párhuzamosan Európa-szerte zajlott a küzdelem a Habsburgok és a francia-oszmán szövetség között. A félhold és a liliom társulása a korábbi évszázadokban elképzelhetetlen lett volna, hiszen a francia király a „legkeresztényibb” jelzővel rendelkezett a katolicizmusban, s a keresztes háborúk fő erejét is Franciaország adta. Ám ezt a hagyományt a XVI. századra felülírta a Német-római Császárság és a Spanyol Királyság egy fő (V. Károly) alatt történt egyesítése, amely a Habsburg hegemónia rémét vetítette a liliom-címeres francia államra. Nem segített ezen az sem, hogy Franciaország súlyos vereségeket szenvedett az itáliai harcok során (1525 – Pavia, 1530 – Firenze), s ezért úgy érezte, bármi megengedhető a veszély elhárításának érdekében, még a törökkel való szövetség is. 1537-ben például török sereg ostromolta 12 francia gálya támogatásával az Adriai-tenger bejáratánál fekvő Korfut, de a várost birtokló velenceiek visszaverték a támadás. Míg Franciaország Itáliában hadakozott a Habsburg erők ellen, az oszmán haditengerészet a Földközi-tengeren küzdött a spanyol flottával az észak-afrikai partvidék birtoklásáért. Ez azt jelentette, hogy a magyar harcokban V. Károly német-római császár és spanyol király nem tudott öccsének, I. Ferdinándnak elég támogatást adni a török által támogatott Szapolyai János teljes legyőzéséhez. Mindez egyfajta patthelyzethez vezetett a Kárpát-medencében.

Mohács után Szapolyai Jánost választották a rendek magyar királlyá, ugyanakkor örökösödés alapján a Habsburg család szintén igényt tartott a budavári trónra, hiszen II. Lajos nővére (Jagelló Anna) Habsburg Ferdinánd ausztriai herceg felesége volt. Támogatta még a trónigényt, hogy korábban mind Hunyadi Mátyással, mind a jagellókkal megállapodása volt a császári családnak, hogy férfiágon való kihalás esetén ők jönnek a sorban, s korábban is ült már Habsburg a magyar trónon (Albert, illetve V. László királyok). 1527-ben V. Károly katonai támogatásával Ferdinánd kiszorította János királyt az országból, s úgy tűnt, egész Magyarország a kezére kerül. Kényszerhelyzetében Szapolyai elfogadta Szulejmán szultán támogatását, aki szerette volna, ha régi ellensége, Magyarország tovább gyengül. A harcok ezt követően változatosan alakultak. 1529-ben az oszmán had Bécsig tört előre, s hazánk szinte teljesen Szapolyai kezébe került, majd Ferdinánd ellentámadását követően gyakorlatilag kétfelé szakadt. Horvátország, valamint a Dunántúl és a Felvidék nyugati felén Ferdinánd, míg ettől keletre Szapolyai uralma szilárdult meg.

Ugyanakkor Szapolyai igyekezett függetlenségét – amennyire lehetett – megőrizni a szultántól, s önálló külpolitikát folytatni. Nem lehet azt sem letagadni, hogy mindkét oldal igyekezett az ország érdekét figyelni – pusztán felvilágosodás utáni propaganda, hogy a korszak főurai és uralkodói nem tették ezt –, de kétségtelenül a sajátjukét is szem előtt tartották. A királyság sanyarú helyzetében kísérletet tettek az érdekek és az országrészek egyesítésére. Ennek jegyében fogant 1538. február 24-én a váradi béke, amely titkos megegyezés volt a két fél között (a képen a nagyváradi vár látható). Megállapodtak, hogy haláláig mindkét félnek birtokában maradnak a jelenleg kezén levő területek, ám Szapolyai halála esetén annak birtokai Ferdinándra vagy annak családjára szállnak. Megkönnyítette a megegyezés lehetőségét, hogy az ekkor 51 éves Szapolyai Jánosnak se felesége, se gyermeke nem volt. Mindemellett esetleges fiának cserébe a magyar birtokokért német birodalmi hercegséget ígértek. Szapolyai a megegyezés értelmében megőrizhette királyi címét is, melyet Ferdinánd és V. Károly elismert hivatalos levelezésében is. A Habsburgok megígérték, hogy megtartják Magyarország szabadságjogait, annak törvényeit, szokásait, s erről szabadságlevelet adnak ki. Fontos volt a titoktartás is, hiszen Szapolyai a török háta mögött ígérte meg, hogy királyságát Habsburg kézre adja, amely ellentétben állt az oszmán érdekekkel. Ám mindkét fél gyorsan megbánta az egyezséget. Ferdinánd elárulta az egyezményt Szulejmánnak, hogy így megfossza Szapolyait annak támogatásától, de nem nyert vele semmit. Szapolyai pedig nőül vette Jagelló Izabellát, a lengyel uralkodó lányát, fiú utód reményében.

Sajnos azt kell mondanunk, hogy Szapolyai János megválasztása történelmi léptékben hibás döntésnek bizonyult, mert ugyan megvolt benne a kellő elszántság a török elleni küzdelemhez – 1526 előtt életét ez kötötte le, s nem is volt tehetségtelen hadvezér –, de az ország ereje már kevés volt a sikerhez. Egy Habsburg uralkodó bölcsebb döntés lett volna utólagos okoskodással, s akkor talán még meg lehetett volna akadályozni Buda végleges török kézre kerülését. Ám a kettős királyválasztás, majd V. Károly erejének franciák általi lekötése azt eredményezte, hogy sem Ferdinánd király, sem János király nem volt képes birtokba venni az egész országot, és ez végzetesnek bizonyult. A váradi béke sem oldotta meg a problémákat. Egyik fél sem bízott a másikban, másrészt mindkettő megszegte, amint érdeke úgy kívánta. Azzal, hogy Szapolyainak ráadásul 1540-ben fia született (II. János, avagy János Zsigmond), végképp elszállt az esély, hogy egy kézbe kerül az ország, mivel a gyermeket Szapolyai szinte azonnal királlyá választatta egy ad hoc országgyűléssel, jelezve, hogy valójában nem állt szándékában betartani ígéretét. Szapolyai halála után, 1541-ben aztán birodalmi haderő indult Buda elfoglalására emiatt, mire válaszul megérkezett a szultán János Zsigmond segítségére. Augusztus 29-én Buda török kézre került, s az eddig kettő helyett a Magyarország három részre szakadt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, sulinet.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.