278

''Csak a hitem tart mozgásban''

Interjú az 50 éves Czutor Zoltánnal

czutor-zoltan

Szép lassan majd mindenhol előadja – hol a legendás Nyerssel, hol uptodate zenekarával, a Belmondoval – legkedvesebb dalait az idén 50 éves Czutor Zoltán, a magyar popszíntér meghatározó, nagyszájú, őszinte és mindenről véleményt is alkotó zenésze. A Lángoló Gitárok mélyinterjújában hitről, Amerikáról, piti rosszindulatról, karrierről és továbblépésről is beszélgetett vele. Azt mondja, hogy a mai popiparban már semmi vonzót nem talál, pedig – tette hozzá gyorsan – eléggé keresi.

Miben módosult az idők során az énképed? Egyre jobban látod a hibáidat, vagy inkább elkezdtél jobban tetszeni magadnak?

Érdekes felvetés. Inkább úgy érzem, hogy sokkal inkább a helyemre kerültem. De ezt nem feltétlenül egzisztenciális értelemben gondolom, hanem érzelmi, önértékelési és kapcsolati szempontból. Tetszeni viszont sosem tetszettem igazán magamnak, ezzel nem is foglalkozom. Legfeljebb egy-két dologra vagyok büszke abból, amit csináltam.

Amikor leépítetted a Nyers zenekart, akkor sokan hitték okkal-joggal, hogy neked most csak azért is a pop, a siker, a karrier kell? Vagy hogy megcsömörlöttél az „altersrác” szerepétől? Akkor a kultuszfigurából kicsit celeb lettél, nem?

Ha kívülről úgy látszik, akkor biztosan. De nekem ez sosem jutott eszembe ,és nem is volt ilyesmi tervben. A Nyers zenekart pedig nem építettem le. Én legkevésbé. Egyszerűen az aktív és profi zenélést, az alkotást, a fellépéseket akartam továbbvinni, miután a Nyers belefáradt, és feladta. Az első Belmondo-lemezen gyakorlatilag teljes egészében a következő Nyers-album dalai szerepeltek. Mivel korábban és azóta is én írom a zenét, a szöveget, a hangszerelés is főleg az én dolgom, így csak látszólagos és lényegtelen külsőségekben megmutatkozó dolgokra hivatkozva kívülről ástak szakadékot a Nyers és a Belmondo közé. Ez akkor nagyon meglepett. Olyan sok rosszindulattal és emberi kicsinységgel találkoztam a Belmondo első 2-3 évében, amit azóta sem tapasztaltam, de élet- és emberismeretnek nagyon jó volt. Meg hát ekkor realizáltam azt is, hogy szinte kizárólag ideológiai alapú zenefogyasztás történik Magyarországon. Úgy is mondhatnám, hogy a művészetfogyasztás szinte teljesen csak ideológiai és nem színvonalbéli kérdés. Úgyhogy az „ügyesen muzsikált a Nyers, azért szerették annyira” naiv feltételezése elpárolgott belőlem.

A karrierista jelzővel dobálózókat azért persze eléggé lehűti, hogy azóta talán még nagyobb lett a már akkor is elég pörös nagy szád. Exponálod magad társadalmi-politikai kérdésekben, odateszed magad, egyáltalán nem raksz magadra szájkosarat.

Ha nem mondhatnám ki a véleményemet, azt érezném, hogy egy merőkanál homokot kellene a számban tartani. Nekem nagyon jól jött ez a rendszerváltás utáni szólásszabadság garancia, amit most eléggé félelmetes és hatékony apparátussal igyekeznek újból a földdel egyenlővé tenni. Én nem akarok megint egy olyan országban élni, ahol félnem kell a véleményem kinyilvánítása miatt. Már soha többé.

A hited mennyire tart mozgásban? Voltak ebben a spirituális folyamatban zuhanások, emelkedések, megtorpanások, bukások?

Csak a hitem tart mozgásban. De ez – annak ellenére, hogy felnőttként is 15-16 év aktív keresztényi életet éltem – nem kötődik semmilyen valláshoz. Érzek valami belső parazsat, ami eddig még sosem engedte, hogy tartósan boldogtalan vagy reményvesztett legyek. És ezt nagyon kiskorom óta érzem. Hogy mennyit foglalkozom spirituális dolgokkal, abban tényleg vannak hullámzások, de ilyen idősen azért ez is beáll egy konszolidált szintre, ha nem vagy teljesen hülye és elvakult. Én meg sosem voltam az. Azt is furcsállják többen, hogy a vallásos dolgokhoz is mindig természettudományosan közelítettem.

Dalaid viszont nem szólnak a hitről. Vagy ez erőltetett lenne szerinted, mert ez kicsit intimszféra?

Nagyon kínosnak tartom a tanítós szövegeket. Úgy általában a komoly dalszövegeket is nagyon kínosnak tartom, persze, ha fájdalmasan szerelmes, akkor oké, de engem mindig zavarba hoz a zenében, ha valaki szigorú vagy komoly. Az életnek más területeire hagynám a komolykodást, az egész könnyűzenébe, úgy, ahogy van, szerintem nem illik. Persze ezzel együtt lehet, hogy van nekem is tanítós dalom, de ezekre biztosan nem vagyok büszke. Ráadásul nekem a szex, az érzékiség vagy úgy általában a zsigeri dolgok megírása, meghangszerelése jelenti a rock and rollt, ehhez a világhoz pedig nem illik sem a hit, sem az okoskodás.

És a Nyers mennyire mozgat? A csapat újra aktív, mennyire vagytok még jópajtások? Pédául akár előfordulhat, hogy új számot írtok, vagy ez csak sima nosztalgia?

Szerintem én a mai napig még mindig Nyers-számokat írok. A szólóalbumomra, a gyereklemezekre, vagy épp a Belmondonak is. Én bírnám, ha írnánk megint igazi Nyers-dalt, de annak megkerülhetetlenül ütősnek és bátornak kell lennie. Talán egy olyan címmel, hogy „Hol késel már, Lee Harvey Oswald?”. Egyébként a barátságunk a tagokkal nem hinném, hogy csorbult. Nagyjából ugyanúgy vagyunk egymással, mint 15-20 éve. Van, ami nem változik. A dobosunk, Volent Zsolti családjával ugyanúgy, mint régen, például sosem találkozom, de ez valószínűleg így is marad, a többieknél a családdal, gyerekekkel is közvetlenebb a viszony. Ha koncertezünk, annak mindig van valami apropója. Most épp az, hogy fél év leforgása alatt a három alapító tag, Volent Zsolt, Miklós Tibor és én 50 évesek leszünk.

Szeretsz általában – s nem csak zenei értelemben értem – ugyanabban az utcában sétálgatni? Vagy új országutakon szeretsz inkább tépni?

Nagyon rossz a monotonitás-tűrésem. Mindig újféle dolgokat akarok csinálni. A közelmúltbéli új zenéim általában tetszettek zenei szerkesztőknek is, de először nem hitték el, hogy az az én számom, amikor pedig nyilvánvalóvá vált, azt mondták, hogy tőlem ilyen zenéket nem játszanak, mert az összezavarja a közönséget. A Nyers és a Belmondo albumok is nagyon eklektikusak. Megőrülnék, ha egy kaptafára kellene dolgozni. Azonnal elveszíteném az érdeklődésemet. Réges-rég véget ért a popzenének az a kegyelmi korszaka, amikor az volt a menő, ha érdekes és meglepő dolgokat csináltál. Inkább színházi tervekben gondolkodom. Ott még lehet mozgástér az alkotásban.

Nem vagy egyszerű ember. Mit gondolsz magadról? Haragtartó vagy? Tudsz békülni? Továbblépni? És például bocsánatot kérni?

Ha munkáról van szó, gyorsan tudok váltani, de ha emberi kapcsolatokról, akkor nagyon nehezen. Aki azt állítja, hogy nincs pótolhatatlan ember, az megérdemelné, hogy megérezze, milyen az, ha a közeli szerettei közül kell valakit „pótolni”. Haragtartó egyáltalán nem vagyok, sőt. Szerintem kórosan elnéző és megbocsájtó vagyok, és ez inkább káros a munkámra és a személyes kapcsolataim biztonságára is. Néha hasznos lenne emlékezni arra, ki az, aki pitiáner volt velem. De nem megy. Bocsánatot is szívesen kérek. Vesszőparipám, hogy az egyik legnagyobb baj ezzel az országgal, hogy nem tudunk bocsánatot kérni. Nézd meg a közlekedést! Ha valakire rádudálnak, az első dolga az, hogy bemutasson vagy visszaszóljon, pedig az esetek többségében csak figyelmeztetik valamilyen veszélyre. Tudatosan törekszem arra, hogy tudjak udvariasan, de sosem megalázkodva elnézést kérni. Az alázatosság mint ügy vagy emlegetett téma viszont kiveri nálam a biztosítékot. Aki feltűnően sokat emlegeti ezt, az gyanús, hogy csak ájtatoskodik. Szerintem egyszerűen ezzel nem kell foglalkozni. Csinálni kell a dolgunkat!

A Nyerssel a 90-es években igazi sztárcsapat voltatok. Miben változott szerinted azóta a popkulturális közeg? Lehetne a Nyers ma is oly népszerű, mint anno?

Nem hiszem, hogy sok összehasonlítási kapaszkodó lenne a 20-25 évvel ezelőtti állapotok és a maiak között. Más platformok, helyszínek, technikai és kommunikációs lehetőségek és protokollok működtek akkor, de az igazán nagy különbség az értékrend. Meg hát sokkal egyszerűbb és rövidebb dolgokra bukik most a közönség. Ma a zenének és a zenei játéknak még az akkorinál is kisebb szerepe van a sikerben, pedig annak idején úgy gondoltuk, hogy ennél kevesebb már nem is lehet. A Nyers ma biztosan elektronikus zenét játszana. Valamilyen trash-dubstepszerűvel indultunk volna, ha például 10 éve kezdjük. A zene mint ügy, nem úgy és nem főtevékenységként fontos. Szerintem ha 30 évvel később születek, maradok tanár, vagy inkább orvosnak megyek. A mai popiparban már esküszöm, hogy semmi vonzót nem találok. Pedig eléggé keresem.

Vannak mai nagy kedvenceid?

Az Azur, a BAAB vagy a Junkie Jack Flash nagyon szimpatikus, de látok ígéretes raptársaságokat is a lakossági szcénából. A mai napig azt gondolom, hogy az érvényes és maradandó új zene és duma sosem az intézmények felől jelenik meg, hanem mindig valamilyen váratlan helyről, az addigi szabályokat felrúgva köszön be. Sajnos Magyarországon ismét hosszú ideje nincs progresszív rádiózás. És ez alatt egyáltalán nem a köldöknézős művészkedést, hanem a bátorságot értem. De semmilyen más médium sem foglalkozik a színes alkotásokkal és produkciókkal. Csak ügyek vannak, ideológiák, ahol a muzikalitás, a fantázia már deklaráltan nem is jön számításba.

Vagy ami ezen kívül éppen kiveri nálad a biztosítékot?

Igen, sok minden. A hamisságot, a kamut nem támogatom semmiben. Leginkább az nyitogat bicskát, amikor azt látom, hogy orbitális karriert futnak be olyanok, akik még dj-nek és remix-készítőnek is csalók. Csak kapcsolatépítésben jók, de azt sem tudják, hogy hol van a zongorán a C-billentyű. Rabszolgákkal dolgoztatnak, és szemérmetlenül másolnak is. Médiaszinten pedig a közmédia 21. századi egyetlen sikertörténetének, az egykori új Petőfi Rádiónak a teljes tönkretétele az, amit nem tudok ma sem elfogadni. Mert hát indok – a piti rosszindulaton kívül – most sincs rá.

Csak azért kérdeztem az előbbit, mert néha simán leállsz szenvedélyesen vitatkozni, akár nyilvánosan is.

Igen, egy pár óráig a közösségi portálokon is kifejtem a véleményemet egy-egy topicban, de ezeket gyorsan elengedem. Egyrészt időpazarlásnak tartom, másrészt tudom, hogy senki nem győzhető meg. Szinte minden ilyen dolog hit-alapú, és nagyon naiv elvárás mások józan belátására apellálni. Az egyetlen dolog, ami miatt még néha belemegyek, az az, hogy a hozzám hasonlóan gondolkodókban tartsam a lelket.

Amikor közvetlenül a Nyers sikerei után az USA-ba mentél, annak mi volt az alapoka? Menekülés? Folytathatatlansága valaminek? Motivációkeresés? Sikerre éhség? A „nagy karrier” vágya?

Mindig imádtam Amerikát. Látatlanban is. Ha választhatnék, most is az időm felét Los Angelesben tölteném. Tovább akartam lépni, fejlődni szerettem volna, és erre nyílt egy konkrét lehetőség is, de ennek már több mint húsz éve. 1996 végén, az amerikai CAA (Creative Artist Agency) egyik vezetője látta egy koncertünket Budapesten, és kihívott dolgozni. Nekem akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a CAA az Egyesült Államok legbefolyásosabb művészügynöksége. 1997 januárjában ki is mentem.

Mai fejjel, tapasztalattal mik a legnagyobb élmények és mai tanulságok USA-szempontból? Mit tanultál kint és persze „bent”, mármint spirituálisan és művészileg leginkább?

Kábé tíz hónap alatt olyan sok élmény és elismerés ért, hogy bizonyos tekintetben a mai napig ezekből élek, illetve erre támaszkodom. Amikor a szórakoztatóipar világfővárosában emelnek kalapot a tudásod előtt, és látod, hogy érvényes és használható az, amit te adsz, akkor szinte mindegy, hogy itthon a kocsmárosból lett mutyifesztivál-szervezők, a média ugyanilyen szélhámosai, a plagizálásból vagyont halmozó kollégáid, vagy akármilyen szerencsehuszárok mit gondolnak rólad. Úgy általában a legfontosabb élettapasztalatom a tudatosság fontossága, a megbízhatóság és állhatatosság. És hát a szeretet. Nem tudok utálni. És annyival könnyebb így az élet!

Mi az, ami ma hajt? Évek óta kiváló minőségű felvételeket készítesz tökegyedül, minden hangszeren játszol, úgyhogy praktikusan nincs szükséged zenekarra, mégis mindig társakkal haladsz tovább. Kimondható verdiktként, hogy te egy társas ember vagy?

Ez a lényeg. Nem szeretek egyedül zenélni, fellépni, élni. Legszívesebben a lakásom is átjáróház lenne, ha az otthoniakat ez nem zavarná annyira, ahol művészek, barátok, kreatív emberek adják egymásnak a kilincset, nagyokat eszünk, iszunk, dumálunk, röhögünk. Nekem egy buli is ilyen régóta. A nyilvános helyek, a zajos, pörgős klubok nem dobnak fel.

Markáns megmondó vagy. Nemcsak politikai szempontból. Csak ebben a szerepben vagy, amióta az eszedet tudod? Tudsz „tanítvány” lenni?

Szerintem mindig tudtam – és akartam – tanítvány lenni, de sok hiányosságom közül az egyik a bálványimádás képtelensége. Ha értem, érzem, hogyan lehet valakire bálványként, ikonként tekinteni, meggyőződésem, hogy a karrierem is máshogy alakul. De a legkedveltebb tanítóimra, elődeimre – például a Beatles – is csupán barátként, haverként tudok gondolni, és nem ikonként vagy bálványként. És tudom, hogy blaszfémia amit mondok, de nekem a Jézuska is csak egy haver. Egy nagyon fontos, bölcs haver, de nem egy hatalmasság, akinek az árnyéka vagy súlya összeroppanthat. Tanulni pedig mindig szeretnék és kell is, eléggé kíváncsi természet vagyok. Ahhoz, hogy igazán minőségi szintet lépjek, valószínűleg a teljes önfeladás irányába, altruisztikus pályára kellene állítanom magam. De nem tudom, hogy azt akarom-e egyáltalán.

A másik szereped egyértelműen a „hapsiság”, egyfajta alfahímség, ami persze sokszor keveredik férfihisztivel, humorral, iróniával. Ebből mára csak apaszerep lett magánéletileg és művészileg is? Vagy a „monyó” vagy mi marad már mindvégig az alapmotívum?

Már egy kicsit csodálkoztam is, hogy ez a téma még hogy nem került elő, de hál’ istennek, itt van. Zavarba hoz, ha erről beszélni kell. A kérdés az, hogy ez egy szerep-e? Mert ha az, akkor elég nagy baj van velem. Ha valamire figyelek néha abból, amit csinálok, az az, hogy soha ne csináljak sehogy se. Az, hogy megmondom a magamét, vagy egy kicsit erőteljesebb vagyok néha – egyébként már egyre kevésbé –, az egyáltalán nem elhatározás kérdése. Amikor bírnak a csajok, azt nyilván én is bírom. Nem tagadom azt sem, hogy zenélni is emiatt kezdtem el, de arra most megesküszöm, hogy tízből nyolc zenész biztosan emiatt vágyott erre a pályára. A nemi szerepekben egyébként egészen konzervatív vagyok, de ennek semmi köze a nemi alá- és fölérendeltséghez. Ennek zsigeri oka van. Én máshogy nem tudok kívánni nőt, csak ha az én fejemben élő női attribútumokat hordozza. Tehát részben igen, a „monyó” mozgat még mindig.

Vannak a zsebedben, az agyadban teljesen új tervek, amik még kecsegtethetnek egy szerepváltó Czutor Zolit?

Mostanában megfordult a fejemben egy általánosabb közéleti szerepvállalás, de amit biztosan életem végéig tudnék csinálni, és idősebb korban sem kompromittálna, az a színházi zene- és dalszerzés. Meg már szeretnék nagypapa lenni. Van öt gyerekem, az én apósaim és anyósaim ilyen idősen, mint most én, már rég nagyszülők voltak.

czutor-zoltan

Mi a Belmondo igazi értelme a számodra? Sokan a józsefattilai „kint is, bent is egeret fogni”-attitűdjét érzik belőle, gondolom azért, mert mintha Magyarországon a markáns, egyértelmű popszar és a hasonlóan egyértelműen kísérletező „punkság” a „kifizetődő”. Te meg mintha egy javíthatatlan belga lennél a vallonok és flamandok között.

Ez a hasonlat tetszik. Pontosan ugyanúgy nem szeretnék sehova se állni, mint az egyszeri zsidó ember, de én nem tanácstalanságból, hanem elhatározásból maradok belga, és sosem akarnék vallon vagy flamand lenni. Szeretném megőrizni az integritásomat minden értelemben. És ez persze alkotási, emberi és értékrendbéli autonómiát is jelent.

Prieger Zs.
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.02.22