Adam McKay (Alelnök) – Ősze Mária

Adam McKay számos felejthető vígjáték után 2015-ben A nagy dobás (The Big Short) című filmmel robbant be a jelentős filmkészítők sorába. Legjobb rendezőként is jelölték, de az Oscar-díjat – megosztva – a film forgatókönyvéért nyerte el. Az Alelnök (Vice) című filmjét is maga írta és rendezte, amelyért mindkét kategóriában újabb jelölést gyűjthetett be. McKay, semmi kétség, végtelenül egyedi rendező. Az Alelnökben például különleges narrációs technikát használ: az a képzeletbeli donor kommentálja és időnként magyarázza személyesen is megjelenve a film eseményeit, akitől Cheney transzplantációja során az új szívét kapta. Olyan meglepő húzásokat is megenged magának McKay, hogy a film majdʼ felénél, az alelnöki felkérés előtt, elindul a vége főcím. Továbbá meghatározó szerep jut az időkezelésnek is, hiszen a linearitás mellett olykor-olykor épp előre- vagy visszaugrik Cheney életében, valamint az életút egy-egy meghatározó pillanatában időnként még a képet is kimerevíti, hogy a nézőkben még jobban rögzülhessenek ezek a momentumok. Éppen a bátor témaválasztás és ezekért az egyedi és meglepő, olykor szatirikus ötletek miatt számomra nem kétséges, hogy ő fogja megnyerni 2019-ben az arany szobrocskát.

Alfonso Cuarón (Roma) – SzaSzi

Ha valaki mindent tud a filmezésről, akkor az Alfonso Cuarón. A Roma olyannyira a sajátja, hogy ő írta a forgatókönyvet, ő rendezte, ő állt a kamera mögé, és ő is vágta meg az elkészült kópiákat, na és persze az ő gyerekkorának mozaikdarabkáit rakosgatja elénk. Cuarón eddig is a szakma csúcsát képviselte, díjainak felsorolását nézve pedig már biztosan külön szobát tart fenn ezek számára. És az első latin-amerikai rendező, aki Oscart nyert! De a Roma... az más! Itt nincsenek hatásvadász beállítások, nincsen zene, még színek sincsenek, nincs semmi más, pusztán a képi megformálás, ami Cuarón kameráján keresztül költészetté nemesül. A mai filmekben képileg megfogalmazott poézist hiába keresel. Lenyűgöző, mintha maga a film a szerző emlékezetében peregne, amelybe mi is beláthatunk. Visszarepülünk az alkotó emlékképeibe, a hetvenes évekbe, hogy egy középosztálybeli mexikói család drámájának legyünk tanúi, a háttérben persze felvillannak a társadalmi, politikai problémák is. De nem ítélkezik, pusztán a képek erejével, a hétköznapok valóságával hat ránk. Nem tolakszik be sem a néző, sem a szereplő világába, nem tolja oda a kamerát, tisztes távolból tárulnak fel az apró titkok. Meglehetősen sokáig időzhetünk egy-egy beszédes képsoron, hogy aztán az érzések magával szippantsanak olyan mélyre, amennyire csak lehet. Cuarón tehát felsorakozott a legnagyobb mesterek – Bergman, Fellini, Tarkovszkij – sorába, oda, ahol már nem a történetmesélés, hanem a művészet a legfontosabb. Éljen a tiszta filmművészet!

Pawel Pawlikowski (Hidegháború) – Máthéné Laskai Szabina

Pawel Pawlikowskit (direktor, forgatókönyvíró) a legjobb rendező kategóriában jelölték. A Hidegháborút (Zimna wojna, Cold War) saját szülei története ihlette, akik – elmondása szerint – „két nagyon erős ember voltak, szerették, utálták, elárulták egymást, elváltak, elhagyták a hazájukat, újra összejöttek, és végül külföldön éltek újra együtt”. A mozi két ember kapcsolatába enged betekintést a vasfüggöny két oldalán, igazi szerelmesfilm a II. világháború utáni Lengyelországban. Wiktor (Tomasz Kot) és Zula (Joanna Kulig) között találkozásuk első percétől forr a levegő, és ez az „izzás” végigkíséri egész életüket. Vándorló szerelem, rossz döntések, vágy, elnyomás… Pawlikowski felejthetetlen képekkel, jelenetekkel ábrázolja a közel 20 évet átívelő történetet. Erős árnyékok, megtervezett kameramozgások, karakteres, korhű zene, mindezt pedig fekete-fehér képek teszik még valóságosabbá a nézők számára. Az Európai Filmdíj abszolút nyertese lett a Hidegháború, a cannes-i filmfesztiválon is rengeteg elismerést kapott. Én mindenképp rá szavaznék.

Spike Lee (Csuklyások: BlacKkKlansman) – Szilvási Krisztián

Jó a néger a háznál, de még jobb a halott. A mai (etikai konvencióink mentén nézve) Amerika egyik szégyenfoltjáról, a Ku Klux Klan szervezetéről készült már pár remek film a mozitörténet során. (Negatív) etalonnak D.W. Griffith 1915-ös alkotása, az Amerika hőskora számít (nagyrészt neki köszönhetően újra is szerveződött a rasszista organizáció), de például az 1988-as Lángoló Mississippit talán senkinek sem kell bemutatni. És Spike Lee is tett már róla említést korábban: a Malcolm X-ben a klán az, amely megadja a főszereplőnek a végső lökést, hogy felvegye a harcot a fajgyűlölettel. A Csuklyások: BlacKkKlansman igaz történetet mesél el, méghozzá nem is akárhogyan. A 3K-sok még ma is élő, egykori vezetője, David Duke nagyon nem örült Lee mozijának, hiszen nemcsak őt, de az egész keresztégetős-felvonulós-kapucnis bandát eléggé „hülyére vette” ábrázolásában. A film amúgy is táncol, méghozzá helyenként gyulladásponton a szatíra peremén, de tudatos és rendkívül precízen végigvitt koncepciója mentén sosem lép át oda. Az immár ötszörös jelölt direktor olyan természetességgel mesél, olyan könnyeden közelíti meg ezt a sikamlós-veszélyes témát, hogy öröm nézni, ugyanakkor közel sem bagatellizálja el ezt a feszült topikot. Ráadásul úgy foglal oldalt, hogy még csak nem is sugalmaz. Végig mesteri, és egyáltalán nem mesterkélt, amit látunk. Azt hiszem, Spike Lee fogja kapni a rendezői Oscart.

Yorgos Lanthimos (A kedvenc) – tmoni

Yorgos Lanthimos ebben a mozijában teljesen új oldaláról mutatkozik be. Nem saját forgatókönyvből dolgozik, egy tőle eddig távol álló műfajjal, a kosztümös történelmi filmmel kísérletezik, és sikerült olyan könnyen befogadható filmet készítenie, amelyben meg tudta őrizni saját stílusát (sötét humor, sziporkázó párbeszédek, hatásos zenei betétek, elképesztő díszletek és kosztümök, zavarba ejtő jelenetek és szatirikus társadalmi ábrázolások). Ugyanis A kedvenc kosztümös ugyan, de nagyon is mai film. A spanyol örökösödési háború idején Stuart Anna (Olivia Colman) királynő udvarában játszódik, ahol két nő, Lady Sarah (a régi kegyenc, Rachel Weisz) és Abigail (az új kegyenc, Emma Stone) – semmilyen eszköztől nem riadva vissza – harcol az uralkodó kegyeiért. Ezt a „hatalomváltást” mutatja be a rendező ebben a nyomasztóan releváns alkotásban, amely egyben a mai politikai élet, a hatalmi körök és a döntéshozatal körülményeinek anatómiája. Tragikomikus, abszurd, bizarr és groteszk egyszerre, és a görög botrányfilmesnek ez a legviccesebb provokációja a hagyományos humor tekintetében is. Annyiban viszont kapcsolódik az eddigi életműhöz, hogy most is azt vizsgálja – bevetve a szatíra eszköztárát –, mennyire lehet abszurd, amit normálisnak fogad el egy társadalom. A három nagyon erős és komplex női karakter együttesen adja ki a film egészét, a köztük feszülő dinamika, és az a dramaturgiai fogás, hogy mindig mással azonosulunk, pedig biztosítják a néző nem lanyhuló figyelmét. A kedvenc egy igazi mestermű, egy karaktercentrikus dráma és a kosztümös filmek paródiája teljesen egyedi módon tálalva – ha ez a rendezés nem érdemel Oscart, akkor semmi.

Játsszanak hát velünk: Találjuk ki együtt! – Oscart nekik!

Oscar 2019 cikksorozatunk korábbi cikkei:
1. rész: Oscar 2019 – Versenyben a legjobb filmek

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.