Hahner Péter számtalan könyv szerzője, melyekkel komoly penzumot teljesít a tudományos ismeretterjesztés terén. 2018 novemberében megjelent kötete később nagy formátumúvá vált egyének gyermekkorát mutatja be – azt az életkori szakaszt, amikor még nem is sejthető, mivé növi ki magát a gyermek, hogy később a legnagyobb világhatalom elnöke, netán mindenható főtitkár, vagy éppen világhódító, véreskezű zsarnok lesz belőle.

Azonban minél inkább visszamegyünk a múltba, annál hézagosabbak a történelmi kútfők, sőt néha teljesen hiányoznak. A gyermekkor ugyanis nem játszott szerepet a régmúltban: annyian távoztak el idő előtt az élők sorából, hogy ezek az életévek nem voltak feljegyzésre érdemesek. Az életrajzok amúgy sem tartoztak a történetírás kiemelt területei közé. A történésznek a tények lángpallosával kell kiűznie a téves ismereteket, melyek évszázadokon át éltek tovább, és még ma is hatnak.

Hahner Péter a történelmi személyiségek és az objektív valóság, valamint az egyének sokaságának relációjáról is beszélt. Két véglettel is szembe kell néznünk: az egyik a történelmi folyamatok determinációja, a másik pedig a jeles politikusok, hadvezérek, stb. kizárólagossága a történelem alakításában. Egyértelműen leszögezhető, hogy a kor felvetett problémáira reflektál a személyiség, és az teszi naggyá, hogy megfelelő válaszokat talál, s ennek jegyében tevékenykedik. Mint ahogy például Kossuth szerint Széchenyi „ujjait a kor ütőerére tevé és megértette lüktetéseit”. A történelmi irányzatok osztályokban, struktúrákban, gazdasági-társadalmi, stb. viszonyokban gondolkodtak.

Az előadás második felében a szerző képekkel illusztrálta könyvének szereplőit, s azokat rövid ismertetésekkel kísérte. Kiemelte például Nagy Sándor esetében azon kivételes körülményt, mely – korabeli kortársaitól elütően – bepillantást enged a hatalom előtti periódusába Plutarkhosz szorgalma révén, Nagy Károlyról pedig az első információ arról számol be, hogy a pápa fogadására előre küldték. Az újkortól változik a kép, megismerhetjük nevelődésük körülményeit – a szülői nevelői formálás vagy célba ért, vagy az ellenkező eredményre vezetett. Előbbire a későbbi katonakirály, II. Frigyes a példa: apja, I. Frigyes Vilmos brutális, nyers kultúraellenessége és a katonaság preferálása dacára kultúrapártfogó és országát gyarapító tehetséges államférfiként vonult be a történelembe, megalapozva a későbbi birodalomalapítás bázisát. VII. Edwardot kiskorában szinte embertelen mennyiségű feladat elvégzésére kényszerítették, hogy felnőttként örökre hátat fordítson mindennemű intellektuális tevékenységnek, s léha élvhajhász uralkodóvá lett.

Az uralkodók gyermekkora gyakran életveszélyes körülmények között zajlott. I. Erzsébet királynő léte egy hajszálon függött (még a Tower lakója is volt abban a lakosztályban, ahonnan Boleyn Anna utolsó útjára indult). Orániai Vilmos hollandiai helytartó élete is fordulatos volt, végül az angol alkotmányos monarchia megalapítóját tisztelhetjük benne. Winston Churchill képességeiről gyermekkorában dehonesztálóan nyilatkoztak: „Nincs ambíciója”, mondták a II. világháború győzelmes befejezésének egyik meghatározó politikusáról, Európa jövőjének látnoki felvázolásáról és az európai egység vizionálójáról.

Sztálint, századunk véreskezű zsarnokát gyermekkorában szadista cipész apjának kezei közül kellett nem egyszer anyjának kimenteni, egyházi iskolába járt, később azonban nehéz lett volna elképzelni nála egyértelműbb ateistát. A versenyszellem volt az elsődleges iránytű a Kennedy-klán körében. Eredete abban érhető tetten, hogy ír katolikusként kellett protestáns környezetbe beilleszkedni és bizonyítani. A családfő látványos meggazdagodása, politikai pályára lépése – Amerika követe Nagy-Britanniában, s az az eltökéltsége, hogy fiából amerikai elnököt csináljon. Idősebb bátyja halálával Johnra várt a feladat, hogy beteljesítse családja vele szemben támasztott elvárását. A felsoroltakon kívül persze még számos, későbbi nagy ember életébe kaphattunk betekintést.

Hahner Péter zárszavában kiemelte, hogy bár eltérően alakultak a karrierek, nem lehet figyelmen kívül hagyni a gyermekkori tapasztalatokat. Így késztette őket az ifjúkor taktikázásokra, túlélési stratégiákra, tehetett embereket állandóan kétkedőkké, gyanakvókká, körültekintőkké, vérbeli játékosokká, rendszereket túlélőkké. Az érdekfeszítő előadás végül kérdéseket váltott ki a közönségből, melyekre a történész szívesen válaszolt.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina