A holland (pontosabban fríz) származású díva Párizsban, a Plaza-Athénée Hotelban bérelt szobája ajtaján 1917. február 13-án – több mint száz éve – a reggeli órákban kopogtatott a francia titkosszolgálat, hogy elfogják mint német kémet. Megcsíptek egy rejtjelezett sürgönyt, amelyet a madridi német követség küldött Berlinbe. A dekódolt távirat szerint a H-21-es fedőnevű női ügynöknek szolgálataiért 5000 frankot fizettek ki. Ez a technikai jellegű információ keltette fel a francia kémelhárítás figyelmét, s így akadt horogra Mata Hari, aki ekkoriban inkább volt kéjnő, mint kémnő.

1917-ben az első világháború vérzivataros napjaiban azonban a franciák egy elsöprő erejű német támadástól tartva, a félelem légkörében, a veszteségek elkendőzésére, elővigyázatosságból drasztikus döntéseket hoztak, s feláldozták a bűnbakot, az elfogott német kémnőt. A negyven körüli díva semleges holland állampolgárként szabadon utazgathatott, művészete kapcsán bejáratos volt számos ország felsőbb köreibe, hol itt tűnt fel, hol másutt. A világháború kirobbanása azonban alaposan összekuszált mindent. Ha Franciaországban járt, a németek gyanakodtak, ha Németországba látogatott, akkor a franciák és az angolok figyelték bizalmatlanul minden lépését. Utazgatásai miatt alakulhatott úgy, hogy egy kémfilmbe illő történetbe csöppent.

Volt ő rendes hétköznapi feleség és anya is, de hátrahagyva tragédiáktól és szenvedésektől terhes múltját, táncos karrierbe kezdett, mégpedig nem túl fiatalon. Először 1905. március 13-án lépett fel a francia Guimet Múzeumban Kelet-kutató tudósok és művészek előtt, ahol a színpadot Síva-szobor és négy lángoló kandeláber díszítette, a táncosnő pedig a múzeum gyűjteményéből származó keleti ékszereket és lenge ruhákat viselve lejtett erotikus táncot, mégpedig óriási sikerrel. A plakátokon két bűvös szó állt: Mata Hari, amely maláj nyelven annyit jelent, hogy „a hajnal szeme”. A nézők megigézve nézték, és azt találgatták, ki az új „csillag”. Gazdag fantáziával megalkotott élettörténete elbűvölte az egzotikumra éhes párizsi előkelőket. A sajtó pedig felkapta azt, és erősített: a távoli Indiában, a Malabar partján született szépség apja egy a jóságáról ismert rádzsa volt, anyja pedig templomi táncosnő, aki belehalt a szülésbe. A lány fiatalon a Kanda Svani templomába került, ahol megtanulta a szent erotikus táncokat, s azért jött Európába, hogy művészetével szentséget és kéjt hozzon erre a világra.

Hitték vagy sem, egy biztos, tódult a közönség, s hamarosan egész Európa a lábai előtt hevert. A múlt század elején műsorának keletiessége rendkívül egzotikus volt, s ráadásul lenge ruhában előadott táncai újszerűek, érzékiek. A táncos karrier hamar levirágzott, hiszen már harminc is elmúlt, amikor elkezdte. 1912-re inkább korábbi hírnevéből élő szép és művelt kurtizán lett, aki bejáratossá volt a legfelsőbb körökbe, s akinek versengtek a kegyeiért. Titkos szeretői között szerepelt a német trónörökös, Vilmos koronaherceg is. Ezáltal többször is megfordult Németországban, ami a háború évei alatt kezdett gyanússá válni a francia titkosszolgálat szemében. Pedig a 38 éves asszony éppen arra készült, hogy feladja az addigi vándorló, luxuskurtizán életét. Szerelmes lett egy nála 17 évvel fiatalabb emigráns orosz tisztbe, Vlagyimir Mlaszovba. Azért érkezett Párizsba, hogy a német-francia frontövezethez tartozó kórházban meglátogassa sebesülten fekvő kedvesét. Ez pedig nem kerülhette el a francia kémelhárítás tisztjének, George Ladoux századosnak a figyelmét, ezért letartóztatta.

Innentől az élete akár egy James Bond-film női változata is lehetne. Hogy a német kémszervezet vezetőjének szeretője lett volna? Sőt, német kémiskolát végzett volna Antwerpenben? Kapcsolatban állt volna a „Vörös Tigrissel”, vagyis az Elsbeth Schragmüller nevű kémnővel? Ő lenne a H-21-es ügynök? De hát Németországból jött, német szeretői vannak, a frontövezetbe akar menni, az orosz tiszt csak elterelés – ez a gondolatmenet járhatott Ladoux fejében, amikor kihallgatta az asszonyt. Hirtelen fordulattal azonban arra gondolt, hogy az asszony értékes kapcsolatait fel is használhatná, ezért nekiszegezte a kérdést, hajlandó lenne-e Franciaországnak kémkedni. Az ajánlata megdöbbentő volt. Ladoux a döntést nem bízta hazafias érzésekre, hanem egymillió frankot ajánlott fel a szolgálatért cserébe. Ne felejtsük el, hogy a 40-hez közel járó asszony éppen új életet akart kezdeni, amihez jól jött volna a pénz, s a vele járó függetlenség. Elfogadta hát a feladatot, és ezzel belegabalyodott az Európát ekkor behálózó kémszolgálatok bonyolult szövedékébe.

Brüsszelbe küldték azzal a feladattal, hogy magas rangú német tisztekkel ismerkedjen össze, és háborús információk csaljon ki tőlük. A dolgok azonban összekuszálódtak, így útja Spanyolországon, Anglián és Hollandián keresztül vezetett. Ekkor már a britek figyelmét is felkeltette, ezért a Scotland Yard Falmouth-ban letartóztatta, azzal vádolva, hogy ő Clara Bendix, a híres német kémnő. Vallatása nem hozott eredményt, Ladoux tisztázta őt és visszarendelte. A hazaúton, Spanyolországban – hogy a feladatot elvégezze – Margaretha viszonyt kezdett egy német hadnaggyal, de csak annyit tudott meg tőle, hogy egy tengeralattjáróval német és török tiszteket akarnak partra tenni Marokkóban. Az információt sürgősen Párizsba továbbította, ott azonban már tudtak erről. A német hadnagy előtt is lebukott, ezért sebtében visszatért Párizsba, hogy felvegye a pénzt és továbbálljon. Ladoux azonban nem akart neki fizetni, mert ügyködését értéktelennek tartotta. Ekkor fogták el azt a bizonyos kódolt üzenetet, amely egy német kémnőről és 5000 frankról szólt. A francia kémelhárítás megriadt és cselekedett.

Mata Hari párizsi hotelszobájában valóban találtak egy 5000 frankról szóló csekket, sőt még egy tégelyt is, ami állítólag láthatatlan tintát tartalmazott. Ladoux bizonyítottnak látta gyanúját, az asszonyt letartóztatták, s a Saint-Lazare börtönbe vitték. Tizenhétszer hallgatta ki Margarethát, aki egyszer sem vallotta magát kémkedés miatt bűnösnek, a csekket szerelmi szolgálataiért kapta, a „tinta” pedig fertőtlenítőszer volt. „Szajha? Igen. De áruló? Soha!” – vallotta a katonai törvényszék előtt, amely 1917. július 24-én ült össze az Igazságügyi Palotában. A kíváncsiskodó tömege megtöltötte a környező utcákat, ő pedig megadta a módját „a műsornak”, egy nagyon elegáns kék ruhát vett fel, s a nyári meleg ellenére csipkefátyolt és kesztyűt is viselt. A védője egykori szeretője volt, egy idős és inkább gazdasági ügyekben járatos ügyvéd, aki mindent elkövetett, hogy a gyenge lábakon álló vádakat megcáfolja. Nem volt menekülés, a hadbíróság mind a hét ellene felhozott vádpontban bűnösnek találta, és halálra ítélte. 1917. október 15-én a vincennes-i erődben golyó általi halál végzett vele, a szemét nem engedte bekötni, állítólag csókot dobott a kivégzőosztag katonáinak búcsúzóul. A propaganda és később az utókor legendákat font alakja köré, amelyek számos könyv, film alkotóját ihlették meg. Olyanok színésznők bújtak a bőrébe, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo, Jeanne Moreau, vagy a magyar származású Gábor Zsazsa.

Szülővárosában, a hollandiai Leeuwardenben 1997 óta kiállítással emlékeznek rá. A Mata Hari Alapítvány 2001-ben kezdeményezte rehabilitációját. Ezt követően hivatalosan elismertté vált ártatlansága, s igazolódott, hogy a holland díva koncepciós per áldozata lett, bűnbak volt, akit a háborús helyzetben felhasználtak és feláldoztak. Kiderült az igazi H-21 kiléte is: Elsbeth Schragmüller, fedőnevén a Doktor kisasszony, aki soha nem bukott le.

Margaretha Geertuida Zelle táncosnőként lett híres, kurtizánként hírhedt, legendáját pedig egy olyan kémtörténet táplálta, amelyhez valójában semmi köze sem volt.

SzaSzi

Forrás: ng.hu, rubicon.hu 1, rubicon.hu 2, mult-kor.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.