289

Soha nem lesz vége?

Radu Jude: Bánom is én, ha elítél az utókor – filmkritika

radu-jude-banom-is-en

Radu Jude utóbbi három játékfilmje a rasszizmus témája köré szervesült. A botrányvadászok nála hoppon maradnak, mert művein nincs fogás. A trilógia konzekvensen köti össze a 19. század első felének kisemberét, az 1930-as évek végének polgárát és napjaink átlagemberét. Legújabb filmje, a Bánom is én, ha elítél az utókor az előzményekhez hasonlóan kevés okot ad az optimizmusra.

A legboldogabb lány a világon (2009) és a Mindenki a mennybe megy (2012) hiperrealista, ízig-vérig „román újhullámos” bravúrjai után a 19. század első felében játszódó fekete-fehér filmje, az Aferim! (2015, Ezüst Medve a legjobb rendezésért) a faji megkülönböztetésnek azt a megnyilvánulási formáját tette pontosan érzékelhetővé, amit talán a legnehezebb megmutatni: a lélegzetvétel természetességével megélt hétköznapiságát. Azt a lelki beállítottságot, amikor az érintett tiszta lelkiismerettel cáfolja, hogy rasszista volna. Hiszen élni kell, ő csupán praktikus, s ha tud, még segít is. Az Aferim! hibátlan 19. század eleji kosztümös darab (bővebben itt a Megsebzett szívek, 2016) szintén korhű, az 1930-as években játszódó alkotás. Az élet és halál közötti mezsgye Varázshegy-szituációjában a 2. világháború előtti időszak összes fontosabb kérdése terítékre kerül, köztük az antiszemitizmus is. A Vasgárda előretörése, a növekvő rasszizmus ebben a keretben kulturált társalgási témák, s a beszélgetések során a film zsidó főszereplőjének, Emanuelnek magától értetődő vitajoga van. Hiszen őt ismerik, sorstárs, nem az elvont „zsidó”, akit gyűlölni kell. Új filmje, az egyebek mellett a legjobb filmnek járó Kristály Glóbusszal jutalmazott Bánom is én, ha elítél az utókor sokszorosan idézőjelezett visszacsatolás napjaink rasszizmushoz való viszonyához.

A film története látszatra egyszerű: egy, a korai Godard-t idéző munkamódszerű és világszemléletű, forradalmár hevületű rendező, Mariana Marin (Ioana Iacob) színre akarja vinni 1941 nyarának román etnikai tisztogatásait. Nemes cél vezérli: a legnagyobb hatásfokkal akarja meggyőzni az embereket arról, hogy szembe kell nézni a múlt bűneivel, tanulni kell belőlük, ezért a történelmi újrajátszást választja, ezt a napjainkban meglehetősen népszerű oktató célú bemutatót. A reenactment a vásári komédiákhoz vagy az élőképekhez hasonlóan fizikai közelséget jelent, s a lehető legelevenebb kontaktust hozza létre néző és színész között. Az arrogáns lány igazát senki sem vitatja, valóban szükséges volna emlékeztetni az embereket a múltbeli szörnyűségekre, mert a történelem ismétli önmagát, ismét terjed a rasszizmus, az antiszemitizmus. Vállalkozásának sikerét ezzel szemben többen erősen kétségbe vonják, élükön Movilă úrral (Alexandru Dabija játssza, aki elsősorban színházi rendező, de Jude több filmjében színészként is láthatjuk. A vágó szerepében pedig Dana Bunescut láthatjuk, aki egyebek között a 4 hónap, 3 hét, 2 nap (2007), az Anyai szív (2013) vagy a Szerelmem, Ana (2017) vágójaként, hangmestereként rangos kitüntetésekben részesült.). A férfi behatóan ismeri a történelmet, a társadalmi erőviszonyokat, igazi mestere az érdekérvényesítésnek, a manipulációnak. Nem mellékes az sem, hogy pénzosztó, hatalmi pozícióból szól bele a rendezésbe, s közben briliáns vitákat folytat a művészet meggyőző erejében száz százalékig hívő, álláspontját energikusan képviselő lánnyal. Mariana etikus világszemlélete miatt nem képes abban a léptékben gondolkodni, ami a hatalmi manipulációkon edzett Movilă-nak az anyanyelve, így csaknem fegyvertelen vele szemben. A lány meggyőződése az Emberi jogok nyilatkozatához vezető filozófiákra alapozott, a humanizmus és a tízparancsolat jegyében van igaza, s a „prodesse et delectare” esztétikájának eszközeivel akarja elérni, hogy kortársai hasonló nézeteket valljanak. Movilă a történelmi és a jelenbeli realitással igyekszik őt szembesíteni. Emlékezteti arra, hogy amikor 1941-ben a román hatóságok megkezdték a szervezett emberirtást, a román lakosság egy része olyannyira lelkesen üdvözölte azt, hogy helyi pogromok formájában ők is kivették a részüket az öldöklésből. Tisztában van azzal is, hogy még a német hadvezetés maga is sokallta a Vasgárda és a kisebb különítmények durva kegyetlenségét. Movilă változtathatatlan faktumként kezeli az igazságtalanságot, a gonoszságot, ami ellen Mariana küzdeni akar. Jelen esetben azt, hogy Ion Antonescu marsallt a mai napig nem kevesen nemzeti hősnek, Vasgárdáját pedig a nemzeti erő megtestesülésének tekintik. „Azt ugyanis talán nem kell elmesélni, hogy Antonescunak több romániai városban is volt utcája a közelmúltig (aki nem hiszi, az keressen rá a Google Maps-ben mondjuk Kolozsváron: a Tavasz / Primăverii utcát még az amerikai keresőóriás is felismeri str. Antonescu Ion, Msal-ként – ez kis sarkítással azzal lenne ekvivalens, ha mondjuk Debrecenben vagy Pécsett lazán korzózhatnánk a ma már más nevet viselő, de a közhasználatban még mindig Szálasiként ismert sugárúton).”

A Bánom is én… mondandója egészében a román történelem beható ismerete nélkül is érthető. A részleteknek mégis hasznos utánanézni, a film címadó idézetét a kritikák ugyanis túlnyomórészt Ion Antonescunak tulajdonítják, holott az Mihai Antonescutól származik (nem voltak rokonok). Külön elemzést érdemelne, hogyan vált az utóbbi liberális politikusból diktátor névrokona kiszolgálójává, s hogyan lett az odesszai tömeggyilkosságra a film eredeti címével minden vitát lezáró parancsot adó hóhérrá: „Nem érdekel, ha barbárokként vonulunk be a történelembe!” A magyar címre reflektálva: nem az utókor, hanem kortársai ítélték el, s 41 évesen együtt végezték ki a Vasgárdás diktátorral.

Egy gondolat erejéig érdemes kitérnünk itt a filmcímadás jelentésképző aktusára is. Az eredeti emblematikus filmcímben szereplő „barbárok” megjelölés magában foglalja a gyilkolás aktusának kortárs minősítését. Mihai Antonescu tisztában volt azzal, hogy barbárság, amit cselekszenek, s a többes szám első személy használatával csatlakozik azon barbárság elkövetőihez. A magyar cím egyes szám első személye ezzel szemben az utókor elítélő magatartását egyetlen személyre, a kijelentést tevőre irányítja. Ez a gesztus nem mellesleg a Movilă-karakter képviselte cinizmust emeli az értelmezés homlokterébe. Elítél az utókor? Na és? Az a fontos, hogy most mi vagyunk hatalmon, és megtehetjük, az utókor meg tehet egy szívességet.

radu-judeJude filmje sokszorosan megterheli nézőjét, a meglepetés erejével hatna, ha hazánkban kasszát robbantana. (Ennél nagyobbat csak az szólna, ha elhozná az Oscart, lévén ez Románia favoritja idén.) A film pontosan úgy viselkedik, amilyen alkotói metódust kritikával illet: nem épp nézőbarát hossza (2 óra 20 perc) mellett Brecht-i gesztussal alaposan elbánik a jól befogadható dramaturgiáknak még a halvány visszfényével is. Igazságot képviselő főszereplőjét, Marianát ellenszenves krakélerként ábrázolja, s nézőpontját nem ellensúlyozza a „nehéz emberek”-nek járó csöndes rokonszenvvel. Godard-éhoz hasonlóvá tett történetvezetése, ne szépítsük, határozottan fárasztó, sőt idegesítő a film első két órájában. Mennyivel egyszerűbb és értelmesebb ráállni a cinizmus észérveire: a világ nem megváltoztatható, törődjünk bele – sugallja ebben a két órában. Nyoma sincs jótékonyan irányító vagy éppen megnyugtató gesztusnak – például filmzene à la Hollywood – az igazság kijelölésére, sem semmi másnak, ami a nézőt segíthetné a döntésében. Két órát kell kibírnia annak a nézőnek, s az nem kevés, aki látni szeretne a Jude-világban. És keserű lesz, amit látnia kell: a tömeggyilkosságok Mariana-rendezte, igazságot tenni akaró reenactmentjében (spoiler!) kortársaink mintegy mellesleg, spontán reakcióképpen, ám meglehetősen lelkesen foglalnak állást a gyilkosok mellett.

Jude sokszoros áttétellel dolgozik, s teljesen helytálló Jakab-Benke idézett kritikájának fölvetése: „Hány idézőjelbe kell tenni a Heil Hitlert, hogy megfosszuk eredeti jelentésétől? És ez a megfosztás mekkora erkölcsi felelősséggel jár?”

Radu Jude egyebek között azért is korunk egyik legizgalmasabb rendezője, mert képes arra, hogy az értelmiségi véleményvezérséget, így a filmrendezést is (ön)iróniával kezelve megmutassa a világ dolgait filmekkel rendbehozni akaró aktus csődjét. Eddigi karrierje során egyre világosabbá vált számára, hogy nemigen ment előre a világ a filmek által. E három, a rasszizmus működésmódját vizsgáló alkotásában fokozatosan sötétedik a kép. Az Aferim! joviális, praktikus cinikusa a világ rendjeként elismerve kiszolgálja ugyan a rasszizmust, de sem természetesnek nem tartja, sem nem hisz benne. A sokat tapasztalt fejvadász igazságérzete rendben működik, ám a saját érdekeit mindennél előbbre helyezi. A Sebhelyes lelkek kortárs módon magától értetődő rasszizmusa még szólni, érvelni engedi a személyesen is ismert (=nem démonizálható) zsidót. A Bánom is én… pedig minden gyűlölködés leglényegéig jut el: azt lehet hatékonyan ellenségként kezelni, akit nem ismersz, nem látsz. Azok a „kifinomult művészi dolgok” pedig nem képesek tenni a dolgukat, mert a közönséghez nem a lényegük, hanem pusztán a felületük jut el. Igazán kíváncsian várjuk, merre fordul Radu Jude útja e trilógia után.

A képen Radu Jude a Kristály Glóbusszal Karlovy Vary-ban (fotó: Fotó: Kviff.com). Ő az első román rendező, aki elnyerte a rangos díjat.

Bánom is én, ha elítél az utókor (Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari)
román-német-bolgár-francia-cseh, 140 perc, 2018
írta és rendezte: Radu Jude
operatőr: Marius Panduru
vágó: Catalin Cristutiu
producer: Maren Ade, Jonas Dornbach, Claire Dornoy, Janine Jackowski, Jiri Konecny, Serge Lalou, Diana Paroiu, Ada Solomon
szereplők: Ioana Iacob, Alex Bogdan, Alexandru Dabija, Ion Rizea
forgalmazó: Magyarhangya
bemutató: 2019. január 24.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu

2019.02.08