Először a Dardevil sorozatban tűnt fel Frank Castle karaktere, akinek egyetlen monológja máris spin offért könyörgött. A gyilkológép exkatona, akinek lemészárolták a családját, bosszút állt régi barátján, aki elárulta őt, és poklot csinált az életéből. A második évad még az elsőre is ráver minőségben. Pontos lett, precíz, feszes, izgalmas és szórakoztató. Az egyetlen hibája, hogy a túl sok történetszál a közepe felé kicsit ellaposodik, mert nem látunk belőle kiutat, de a végére mindent megválaszolnak, és nem hagynak kérdőjelet a nézőknek. Iszonyatosan betalál a humora, nagyon pontosan vannak megrajzolva a szereplők, mindenki totálisan komplex, és bár meseszerűen felvázolják a gonoszak és a jók csapatát, megteszik azt a szívességet, hogy mindenkinek adnak egy olyan múltat és karakterrajzot, amitől abszolút nem lesznek egysíkúak.

A régi ellenség is újra kopogtat majd az ajtón, és le kell zárni egy befejezetlen ügyet, de teljesen máshonnan indítják a történetet. Punisher elbújva a világtól utazgat egyik városról a másikra, hogy túlélje az életet és füstös kocsmákban iszogasson, miközben néha beszól egy-egy rossz modorú vendégnek. Minden mozdulatában látszik, hogy két kézzel kerüli a balhét, a bajnak azonban esze ágában sincs elkerülnie őt. Épp kezdené egy fél percre jól érezni magát egy gyönyörű pultoslánnyal, valahol az isten háta mögött, amikor profinak tűnő bérgyilkosok érkeznek a helyi bárba kivégezni egy kamaszlányt. Punisher persze megmenti, és kezdetét veszi egy New Yorkig tartó menekülős road movie, amiben igyekeznek lerázni magukról egy papnak állt gyilkost és annak házi hadseregét.

A kiscsajjal való kémia ügyesen lett kialakítva, mert a szemtelen kamasz folyamatosan felhergeli Punishert, aki ettől csak még jobban meg akarja menteni a csajt, aki halálra idegesíti, de egy kicsit újra apuka lehet mellette. Beköszönnek régi ismerős arcok, mint a nyomozónő és az előző rész végén darabokra vert áruló barát is. A sorozat mégis attól működik a legjobban, hogy senkit nem használnak felesleges díszletként, emiatt bármelyik jelenetnél is járjunk és akárki legyen a képernyőn, lazán akad izgulnivaló. Hangulatban és képekben hibátlan, néha olyan összevágások vannak akár egy szexjelenet alatt, hogy azt meg lehetne könnyezni, de természetesen semmi nincs olyan magas szintre járatva, mint a verekedős jelenetek, amik olyan koreográfiával bírnak, olyan eszméletlen ritmussal és látvánnyal, aminek technikáját még a legnagyobb popsztárok háttértáncosai is megirigyelnék. Ha akció van, akkor mindenki le van gyalulva, ha poén csattan, akkor hangosan felröhögünk, ha szenvedés, akkor ömlik a könny, ha bosszú, akkor véresek a szájak, és a legjobb, hogy valakit mindig meg kell mentenie Punishernek, ha már önmagát nem tudja.

A címszereplőben az még a nagyon jó, hogy egy antihős szerű szuperhős, akinek nincsenek szuperképességei. Nyilván ettől nem lesz realisztikusabb a sztori, de sokkal hitelesebb az emberi oldala a történetnek. Az öntörvényűsége egyszerre felháborítóan szemtelen és megbocsájthatóan csibész. Egy ekkora produkciónál természetesen alap, hogy mindenki kihozza a maxot a karakteréből, de Jon Bernthal tényleg tökéletes. A The Walking Deaddel híressé vált színésznek nagyjából a végzete volt ez a szerep, és lehetetlen elképzelni, hogy ezt bárki jobban hozza nála. Az évad ésszerű befejezést adott, és nagyon kérdőjeles, hogy lesz-e következő, hiszen már így is egy csomó Marvel-Netflix sorozatot elkaszáltak, de a jó hír, hogy nincs kizárva a folytatás.

Hiába a közepe felé panaszolt lassú folyás, a sorozatot szimplán csak nagyon jó nézni, és azért nehéz benne hibát találni, mert egyszerűen fölösleges, hiszen hibátlanul szórakoztat. Punisher meg lehet akár az ördög is, kit érdekel, a lényeg, hogy a te oldaladon álljon.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sz.Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu