Anna von Hausswolff – Dead Magic

A göteborgi multihangszeres dalszerző-énekesnő negyedik teljes stúdióalbuma, a Dead Magic otthoni körülmények között hallgatva is képes átadni azt az érzelmi sokszínűséget, amely a Fekete Zajon adott koncertjét jellemezte. A skála rendkívül széles, a meghatótól a félelmetesig mindenféle hangulat előfordul, a zene szépsége ugyanakkor egy pillanatra sem vész el. Anna von Hauswolff zenéjében rengeteg stílus ötvöződik, és formálódik valami újjá. (KA)

Deafheaven – Ordinary Corrupt Human Love

A Deafheaven ezzel a lemezzel tulajdonképpen magát definiálja, de egyszerre ad új jelentést a szépnek is: az Ordinary Corrupt Human Love nagy része nem lehetne szép, hiszen túlvezérelt gitárokat pengetnek, miközben valaki veri a dobokat egy károgásra, de mégis olyan természetességgel viszi el a hallgatót, mint egy ambientlemez, amin kivételesen dalok is vannak. Ebben óriási szerepe van Kerry McCoy gitárosnak, aki, ha kell, nem szégyell az öreguras szólózgatásba sem belemenni a hatás kedvéért, és nagyrészt neki köszönhető, hogy bár a Deafheaven minden elemét hallottuk már valahol máshol, ez így együtt olyan frissnek hat, amire már nagyon rég nem volt példa a metálban. (fá)

Ghost – Prequelle

Többnyire égszínkék epét hányok mindentől, aminek köze van a metálhoz, és keletkezése 1998 utánra datálható. (A régi favoritok kiadványai természetesen kivételt képeznek.) A Ghost esetében pedig még különösebben meg sem kellett erőltetni magam, ellenszenvemre tíz lapáttal tett rá a zenekart körülvevő hype. Bár ez utóbbiból a Barba Negrás koncerten vajmi keveset lehetett érzékelni, a zombipápa és névtelen brigádja tökéletesen szórakoztató és szerethető volt. A Prequelle pedig arról is végérvényesen meggyőzött, hogy Tobias Forge gigászi dalszerző(kkel veszi körül magát). A 70-es, 80-as évek hard rock- és diszkópaneljeinek újrahasznosított elegye ebben a formában olyan, mint egy torta a falusi lagziban: lehet, hogy geil és nincs természetes összetevője, mégis szó nélkül megkajálod. (nausea)

A Perfect Circle – Eat The Elephant

Az A Perfect Circle új lemezére is 14 évet kellett várni, de gyakorlatilag lehetetlen volt benne csalódni. Valamivel nyugodtabb, szellősebb az album, mint az elődei, de aki szerette régen a zenekart, nem most fordul el tőle. Ugyan nincsenek rajta olyan slágerek, mint például a Judith vagy a The Outsider, de stabilan hozzák, amit régen, ennyi meg elég ekkora kihagyás után. (dg)

Judas Priest – Firepower

A Firepower minden ízében méltó az öt évtizedes pályafutáshoz, sőt, az egyik legjobb anyag tőlük, objektív és szubjektív füllel hallgatva egyaránt. Mint amikor a veterán, világválogatott futballista az utolsó meccsén még belő egy gólt búcsúzóul, de olyat, hogy aki kapja, az is gratulál hozzá. Vagy mint amikor a lenyugvó nap harcosai úgy rúgnak bordán, hogy aztán csillagokat látsz, és elismerően bólogatsz, hogy erre azért nem számítottál. (KA)

YOB – Our Raw Heart

Annyira jól kezdődik a YOB utolsó nagylemeze, hogy ha csak az Ablaze című dal lenne jó rajta, lehet, akkor is a listára került volna. Vagy úgy is mondhatnám, hogy olyan tökéletes ez a több mint tízperces monstrum, hogy ha csak egy jó doomszámot kéne mutatnom 2018-ból, ez lenne az. Szerencsére viszont ott van mögötte még hat, amik ugyan az erős felütés miatt nem hatottak azonnal, de időt adva neki az egész lemez megmutatta, hogyan is lehet ehhez a műfajhoz úgy hozzáállni, hogy a klasszikus epikusság is megmaradjon, de mégis mai legyen ezzel a világvége hangulattal. És még az a koncert is mennyire tökéletes volt a Dürer Kertben! (dg)

Alice In Chains – Rainier Fog

Talán úgy lehetne leírni a klasszikus és az újkori Alice in Chains-korszakok viszonyát, hogy amíg a 90-es években született dalok maradandó sebeket ejtettek az emberen, addig a zenekar mostani változata inkább ezeket próbálja gyógyítani. A Rainier Fog pedig a rehabilitáció egy újabb állomása, ami után ugyan sokkal jobban érezzük magunkat, de nem felejtjük el tőle a múltat. (dg)

Ragana/Thou – Let Our Names Be Forgotten

Amikor hangsúlyozottan feminista zenekarról van szó, az ember hajlamos valami Pussy Riot-szerű förmedvényt elképzelni, pedig nyilván nem erről van szó: itt van például az idei év egyik csúcslemezét önállóan is jegyző Thou-val közös lemezt kiadott Ragana, ami néha black, néha pedig csak doom metálos alapokból építkezve tudott olyan kilátástalanul dühös három dalt írni a Let Our Names Be Forgottenre, ami egy fél lemeznyi idő alatt taszítja a hallgatót a legmélyebb apátiába. Kifejezetten ritkán hallgatok split lemezeket, de a koronát a mindig jó Thou két dala teszi fel a Ragana miatt csúcsra járatott dühöngésre a tőlük megszokott gonoszsággal. Igazából nincs sokat magyarázni ezen, öt tökéletes dal két zenekartól, amiket valahogy olyan jó sorrenden is sikerült rárakni egy albumra, hogy ez már kiad egy tökéletes lemezélményt. (fá)

Voivod – The Wake

Metálos körökben manapság eléggé elterjedt az a kényelmes alapállás, hogy nagyjából senki nem várja el egy évtizedek óta pályán lévő zenekartól, hogy versenyre keljen az évtizedekkel ezelőtti önmagával. És bár a Voivod tagjaitól sem várta el ezt senki, ennek ellenére sikerült egy modern kori klasszikust leszállítaniuk a The Wake nyolc dalával. (KA)

Uada – Cult Of The Dying Sun

A portlandi black/death második albuma tökön nem, de szíven talált idén. Annyira magabiztosan és pofátlanul jól összerakták a két zsáner legjobb dolgait, hogy az tanítanivaló is lehetne más nyominger zenekar számára. A Cult Of The Dying Sun-ra már sikerült kialakítani azt az uadás-feelinget, hogy csak halványan derengjenek fel a dalok hallatán korai nagy zenekarok nyilvánvaló hatásai. Ennyi dallam és ennyi darálás, tökéletesen elrendezve szerkezetileg a dalokban, ez az idei év csúcsalkotása mindenképp. A következő lemezzel akár nagyot is robbanthatnak, ha ügyesek, és reméljük, rövidebben is fogalmazzák meg mondandójukat. Más hiba ebben nincs, csak benned, ha még mindig nem szeretted meg a lemezt. (gnosis)

Shame – Songs of Praise

2018 nem a gitárzene éve volt, azonban szokás szerint tavaly is feltűnt egy zenekar, amelyre azt mondhatják a rock and roll halhatatlanságában az utolsó pillanatig bízó emberek, hogy na tessék, nincs minden veszve. Ez a zenekar a Shame, amely több szempontból is ideális erre a szerepre. Egyrészt, 20-21 éves srácokból áll, és annyira a pályájuk kezdetén vannak még, hogy egyelőre kizárólag angol nyelvű szócikk létezik róluk a Wikipédián. Másrészt ezek a srácok nagyon dühösek, és látszólag szarnak a világra – jó példa erre szigetes koncertjük, ahol Charlie Steen énekesnek egy biztonsági őrt is sikerült leköpnie. Harmadrészt és leginkább pedig kihoztak egy tök jó poszt-punk lemezt Songs of Praise címmel, amin ugyanez a hozzáállás érződik. Valójában nem különleges album ez, csak pont jó: lendületes, agresszív és nyers, van rajta sláger is (One Rizla), és még azelőtt vége van, hogy unalmassá válna. Ennyi pedig bőven elég. (má)

VENI – Unfold

Gyönyörű, álomszerű dupla albummal állt elő VENI, azaz Szász Veronika. Erykah Badu, a Morcheeba és a feminin poszt-dubstep legszebb pillanatait egyaránt megidéző szerző-énekes-képzőművész albumának kiadója és producere Anorganik, de a közreműködő zenészek is első ligásak. (Pzs)

Black Eyed Peas – Masters of The Sun Vol.1.

A Masters of the Sun Vol.1. albumon alkalmazott recept lényegében ennyi: klasszikus hip-hop groove-ok, ismert hangminták megcsavarva, az aktuális soundra fazonírozva, modern dalszerkezetbe préselve. Ez a nem túl újszerű ötlet sülhetett volna el gyengén, ha a samplerek, dobgépek mögött nem egy olyan producer géniusz ül, mint Will.I.Am. Olyan zajos sikerre biztosan nem számított a Los Angeles-i hármas, mint egy évtizede a The E.N.D. idején, de hogy a lemez még a Billboard 200-ba sem tudott bekerülni, mindenképpen csalódás, főleg, hogy egy okos, végtelenül kreatív és remek lemezről van szó. (BG)

The Casualties – Written In Blood

Mint arról tavaly a trógerek operabálján (British Punk Invasion I-II) személyesen is meggyőződhettük, a punk nem halt meg, legfeljebb megöregedett. Szerencsére a harmadik generációs Casualties még akkor is a létező legautentikusabb formában viszi tovább a street punk hagyományait, ha Wattie már infúziótartóval verdesi ki a nyugdíjfolyósító üvegablakait. És bár Jorge Herrera frontember és főállású fogtündér lecserélődött, a New York-i latino alakulat David Rodriguezzel is képes volt legyártani pályafutása egyik leghúzósabb anyagát. (nausea)

Cowboy Junkies – All That Reckoning

Hat év telt el a legutóbbi sorlemez óta, és ez a kanadai pszichedelikus folk/blues csapat megerőltetés nélkül az egyik legjobb lemezét tolta most elénk. Az életen való lépésenkénti végigrohanás szakértői a társadalmi és politikai csalódásukat dobják néha egészen intim szférákba. Margo Timmins hűvösnek tűnő hangjában a mélységi mámorba rejtett érzelmek csúcsra járatása az elsődleges szempont, miközben a torzított gitáros úszkálások és a poroszkáló ritmusok sem elfedni, sem pedig kiemelni nem akarnak külön semmit. Folkos csendesség himnikus idealizmusba mártva enged a stoneres húzásnak a csillogó összhatás káprázatában, a rock-felállásba pedig belefér ukulele és zongora is, miközben semmi nincs szépelegősre montírozva. Ebben a világban minden egyszerre történik. Remekmű. (rm)

DJ-Kicks – Robert Hood

Robert Hood az a techno-csoda, aki nemcsak kitalált egy egész műfajt, hanem viszi tovább rendületlenül a zászlót is. Közben ízlése már-már biblikusan alap, a Biblia emlegetése meg azért nem túlzás nála, mert pár hete egy berlini templomban hirdetett igét, úgyhogy vele viszonylag keveset fordul elő, hogy drágább pezsgőért hisztizik a backstage-ben, mert egyrészt nem iszik alkoholt. Legutóbbi budapesti fellépésén a fogyasztása 2 pohár víz volt. Szóval hősöm, zenei és lelki vezetőm ő, amolyan Róbert bácsi Detroit-ból, aki éjjel egy jó kis imádság után tiszta erőből tarolja le indusztriállal a fejeket. Ez a !K7-es kompiláció meg annyira jó, hogy nincs rajta uncsi track, lehet, hogy ezért az év lemeze nálam. (Pzs)

Parquet Courts – Wide Awake!

Egy punklemez, amit bulikon is be lehet rakni. Ez volt Andrew Savage Parquet Courts-frontember alapötlete a zenekar hatodik albumához. Ahhoz, hogy ezt valóra tudják váltani, el kellett távolodniuk egy kicsit a megszokott punkos hangzástól, vagyis inkább ki kellett egészíteni azt, például funkos elemekkel. És hogy ez a kísérlet jól süljön el, a zenekar leigazolta Danger Mouse-t a lemez producerének. Azt nem tudom, hogy pontosan mekkora volt az ő szerepe a hangzás kialakításában, de az biztos, hogy ami a segítségével létrejött, az egészen kiváló lett. A Wide Awake! egy nagyszerű album, az elejétől a végéig, gyakorlatilag pihenő nélkül, és úgy egységes, hogy közben elég sokszínű is. Vannak rajta valóban táncolható dalok, de közben hagyományosabb, dühös punk számok is, és társadalmi témákban is bővelkedik a lemez, az Egyesült Államokban megfigyelhető fegyveres erőszakhullámtól a klímaváltozáson át a faji egyenlőtlenségekig. A Violence szintiszólója pedig úgy ül rajta az amúgy is nagyszerű basszusdallamon, hogy annál jobb dolgot én nem hallottam tavaly. (má)

Primordial – Exile Amongst the Ruins

Látszólag a Primordial megint kiadott egy lemezt, ami igazán primordialos: epikus, heroikus, kemény, kompromisszummentes. Ledönthetetlen sziklaszirt. Ha viszont közelebb merészkedünk ehhez a szirthez, láthatóvá válnak a repedések. Az Exile Amongst The Ruins epikus, de ez már nem a lázadás, hanem a belenyugvás romantikája. Heroikus, de ez már a halálra készülő ember bátorsága, aki tudja, hogy mindennek vége. Kemény, de már nem sebezhetetlen. Kompromisszummentes, de ez már a minden mindegy letargiája. Viszont ne legyenek kétségeink: a sziklaszirt még így is ezer évig állni fog. Vagy ha eltűnik, az tényleg az utolsó óra lesz. (Scs)

Robyn – Honey

Bár a 2010-ben megjelent, hibátlan Body Talk (és a 2015-ös Love is Free EP) után tartottam tőle, hogy Robyn nem fog tudni újra olyan nagyszerűt alkotni, ez a csodálatos nő ezzel a kilenc számmal bebizonyította, hogy nem kell őt félteni. A Honey mesteri folytatása az előző nagylemeznek: először elhiteti, hogy nem sok minden változott az elmúlt években, majd fokozatosan ébreszti rá a hallgatót, hogy valójában már semmi sem úgy van, mint annak idején. A sajgó szívvel egyedül táncolás, a diszkóban szomorkodás után mostanra, úgy tűnik, véget ért a buli, és itt az ideje most már tényleg befelé, magunkra figyelni, megpróbálni megérteni, mire is van szükségünk valójában. Persze közben visszavágyunk a tánctérre, csak már nem úgy és nem annyiszor, máshol van a fókuszpont. Ezt mutatja be remekbe szabott dalokkal a Honey, ami a Body Talk mellé téve minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a 2010-es évek releváns popzenéjéről Robyn említése nélkül lehetetlen lesz beszélni a jövőben. (Kovács M. Norbert)

Sleep – The Sciences

Némiképpen váratlanul, a fűszívás világnapján jelent meg áprilisban a Sleep új nagylemeze, amelyre 19 évet kellett várniuk a rajongóknak. Már önmagában ez elég nagy szenzáció, az meg csak hab a tortán, hogy a The Sciences még jó is lett. Annyira jó, hogy talán a Sleep legjobb lemeze. Egyszerre van meg benne az 1996-ban felvett, egy darab bő egyórás dalból álló Dopesmoker marihuánafüstbe borított széttorzított jammelése, és az 1992-es Sleepʼs Holy Mountain dalközpontúbb, doomosabb megközelítése. Maga a stoner metal esszencia a The Sciences, tökéletes alkotás. (dg)

Tropics – Nocturnal Souls

Chris Ward egyszemélyes projektjének új lemeze a tökéletes háttérzene a bulik lecsengése utáni, alváshoz készülődő városhoz. A szellős psych-rock, downtempo, bódult funk és egyéb elektronikus zenei elemekből felépített anyag intim atmoszférája az éjszakai busz megállójától egészen hazáig kísér, bezárás előtti gyorséttermek, sörözők, kávézók ásítozó párjainak suttog a fülébe az átbulizott este végén. (Sz.Á.)

A listát összeállította: Boros Gábor, Dankó Gábor, Dankó János, Fekő Ádám, Helmeczi Béla, Juhász Edina, Kirsch András, Kovács Attila, Kovács M. Norbert, Magyar Ádám, Prieger Zsolt, Rácz Mihály, Stoff Csaba, Szarvas Árpád

Forrás: langologitarok.blog.hu