362

''Nem akarunk fesztiválgyárat!''

Interjú Gábeli Tamás fesztiváligazgatóval

gabeli-tamas

Gábeli Tamás (1972) a kilencvenes évek utazásait követően a POLIFILM Film- és Média iskolában végzett. Számos kisjáték- és dokumentumfilmet rendezett. Legutóbbi alkotása, a Végleg kitiltva című kétrészes ismeretterjesztő film, a magyarországi németek kitelepítéséről szól. Kétgyermekes apuka, BioGroup ügyvezető, a Gombolyag Alapítvány elnöke és a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál igazgatója.

„Nemzetközi barangolásaim során ébredtem öntudatomra és kerültem a vizuális kultúra kiterjedt útvesztőibe a 90-es évek második felében, melyről a kezdetekben azt hittem, hogy csak a dokumentarista része érdekel, azután hamar rájöttem, hogy sokkal összetettebb, a képzőművészet legfiatalabb hajtása” – írod magadról önéletrajzodban. Merre jártál ezekben az időkben, és hogy jutottál el a filmekig?

A 90-es években valóban sokat utaztam, közel egy évet éltem Németországban, aztán egy hosszú közel-keleti tartózkodás következett, majd egy Délkelet-Ázsia túra, mely Bangkoktól Szumátrán keresztül Bali határáig tartott. Amikor onnan megjöttem ’97-ben, akkor kaptam a fejemhez – mekkora marha vagyok, hogy nem rögzítettem semmit! Az volt az elképzelésem, hogy dokumentum-, vagy leginkább úti filmeket kéne csinálnom. Azonnal beiratkoztam a Polifilm Technikumba, ahol tanított többek között Merza Gábor, Szőke András, Fazekas Bence, Silló Sándor vagy épp Matkócsik András, aki Xantus Jánosnak volt az operatőre. Kiolvastam egy csomó földrajzos szakirodalmat közben, ahol Balázs Dénes volt az egyik kedvencem, de a filmes utazóra is találtam példaképet, a nyíregyházi Cséke Zsolt munkásságát követtem, aki a „Kamera a hátizsákban” sorozatot készítette. Az iskolában aztán megismerkedtem a fikcióval, elkezdtem járni a Mediawave-re, meg különböző MAFSZ rendezvényekre Czabán Gyuriékhoz, de amilyen filmes rendezvény volt, azon próbáltunk jelen lenni Makótól Kaposváron keresztül egészen Tiszaújvárosig. Akkoriban még elég jól működtek ezek a dolgok – így lettem, hivatalosan szólva, mozgóképgyártó, video műsor készítő, és egy kicsit eltávolodtam az eredeti elképzeléseimtől.

Akkor készítetted az első játékfilmeket és kijutottál nemzetközi fesztiválokra is. Milyen benyomásaid voltak az ottani programokról?

Amikor végeztem az ezredforduló körül, Merza szólt, hogy maradjak ott az iskolában, és megcsináltuk a Polifilm Műhely Alapítványt, amelynek én lettem az első elnöke. Elkezdtünk közösen dolgozni a Diákfilmszemlén, közben forgattunk is, főleg kisjátékfilmeket. 2001-ben készítettük el a Túlvilágvéget, ez volt az első, aztán 2004-ben a Szexárdi balladákat – mindkettő a Polifilmes tanárok és diákok összefogásával jött létre. Közben jártunk különféle nemzetközi fesztiválokra, ott láttam meg pl. Poznanban meg Berlinben az amatőr, diák és egyéb független filmszemléken, hogy valójában milyen jó nemzetközi rövidfilmek vannak, nálunk ezekről szinte semmit nem lehetett tudni, nem nagyon lehetett velük találkozni. Akkoriban itthon még túlnyomórészt a home-videók, meg kezdetleges technikával megcsinált kísérleti darabok mentén zajlottak a vetítések, de az ilyen profin elkészített, szinte nagyjátékfilmes feelinget sugalló, tízperces dolgokkal akkor találkoztam először.

Ti is próbálkoztatok hasonló rendezvényekkel. Miért nem jött össze, mi volt a probléma?

Megpróbáltam az akkori vezetést meggyőzni arról, hogy mindenképpen csináljunk nemzetközi részleget a Diákfilmszemlén, melyet el is kezdtünk 2003 környékén, az volt a neve, hogy Polifilm „Under 30” Nemzetközi Ifjúsági és Diák Film, Video Szemle, vagyis a harminc év alattiaknak és 30 percnél rövidebb filmjeiknek szerveztünk nemzetközi mustrát a Bem rakparton. Ez remek dolognak tűnt, jöttek is a nevezések, de aztán valahogy mégsem jutottunk dűlőre. Szerettem volna jobban kidomborítani a nemzetközi jelleget, de nem sikerült. Így aztán 2004-ben kiléptem a Polifilm Műhelyből, mert a fejemben már körvonalazódtak az elképzelések a folytatásról.

Csak közbevetőleg kérdezném, hogyan lettél Nigériában mozigépész?

Ez még 2002-es történet. A Polifilmnél ismerkedtem meg Mag Pistával, aki hivatalosan nem tartozott a tanári karba, mégis rengeteget tanultam tőle az együtt töltött időkben, hiszen színházi ember volt, amellett pedig rendezőasszisztens, meg gyártásvezető – Makk Károllyal és Bacsó Péterrel dolgozott sokat. Szóval felhívott, hogy még mindig akarok-e Afrikába menni? Mondtam, hogy persze! Kiderült, a Pista kapott egy felkérést a British American Tobacco’s részéről, amit átpasszolt nekem, és néhány hét alatt csatlakoztam egy nemzetközi stábhoz. Tulajdonképpen egy road-show keretében, Lagosból indulva, fél év alatt bejártuk egész Nigériát. Ez úgy nézett ki, hogy kamionokkal megérkeztünk valahova, aztán a városokban, vagy akár a sivatag közepén felállítottunk egy hatalmas, 500 néző befogadására alkalmas Rothmans feliratú sátrat, és filmeket vetítettünk az érdeklődőknek. Én kezeltem a konténerbe épített Kinoton70 típusú 35mm-es projektort, amit akkoriban itthon a legnagyobb multiplex mozikban használtak, tehát az akkori legjobb technikával voltunk felszerelve. Óriási élmény volt, csomó helyi lakos még tv-t sem látott azelőtt, nemhogy hollywoodi filmeket...

Aztán itthon beindult a Budapest Short, azaz a BuSho Vision Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, amelynek ötletgazdája, alapítója és igazgatója vagy. A 2005. év meghatározó lehetett számodra...

A kétezres évek közepére valahogy elfogytak a fesztiválok, persze volt még a Mediawave és a független filmes rendezvények is, de más már nem nagyon. Ekkor pattant ki a szikra, a nejem a mai napig emlegeti, hogy egyszer egy éjszaka felültem az ágyon és kiböktem, hogy „bu-so... bu-so! Ez az!” – így aztán megszületett a BuSho, azaz a BUdapest SHOrt, a budapesti rövidfilm fesztivál ötlete. Aztán minden előkészület nélkül belecsaptunk, konkrétan úgy kezdődött, hogy azt se tudtuk az elején, hogy mit fogunk csinálni. Az első évben mindenféle helyekről összeszedtünk egy csomó anyagot, VHS kazettán kaptam a válogatásokat. Az első fesztiválon 94 filmet mutattunk be a Kultiplexben. Szabó Simon dolgozott akkoriban ott, aztán Felső Lacáék tényleg mindenben segítettek, hirtelen csináltunk dupla telt házat, amikor az Erik Sumo Band koncertje telt házas volt a benti teremben, gyorsan átkábeleztük a házat, és kivetítettük a kerthelyiségbe is az egészet!

Kellett pályáznotok az indulásnál? Hogyan terjedt el a fesztivál híre?

Mivel a korábbi években már belekóstoltam ezekbe a dolgokba, rögtön az első fesztiválra a Visegrádi Alapnál pályáztam, és nyertünk is, még most is megvannak azok a katalógusok. Akkor éppen magyar volt a vezetés, mert ez ilyen vetésforgó alapján megy: minden ország három vagy négy évig delegál egy újabb igazgatót, aztán váltják egymást – érdekes, hogy pont idén megint ránk jutott a sor. Szóval az elsőnél Forrai Kristóf volt az elnök, ő el is jött a rendezvényre. Közben kicsit a sajtó is kezdett odafigyelni ránk. A második évben már maguktól érkeztek a nevezések, beindult a dolog, többek között a német shortfilm.de internetes portálon megjelent a weboldalunkon azóta olvasható mondat, hogy: „a BuSho nem egy médiakampány az amerikai elnök ellen” (mivel az akkori elnököt bizonyos ifjabb George Bush-nak hívták...) – szóval, a fesztivál híre főleg a nemzetközi fórumokon futótűzként terjedt. A második évben több mint 170 filmet kaptunk, utána pedig már 360-at. Aztán a számok emelkedtek tovább, és hamar ezer fölé kerültünk. Kezdetben úgy gondoltuk, öt évig csináljuk, de mire odaértünk, már nem volt kérdés a folytatás. Aztán volt olyan évünk is, amikor szinte pénzügyi keret nélkül, önerőből, önkéntes alapon és többek közt a Vörösmarty mozis Hegedűs Laciék, az akkori üzemeltetők jóindulatából tudtuk valahogy megrendezni a fesztivált, mert tisztességes bérleti díjra nem futotta.

Hányan és kik vettek részt rajtad kívül a szervezésben?

Elsősorban barátok, volt osztálytársak, különböző ismerősök segítettek az adminisztrációban, a fordításban, a grafikában vagy épp a recepción. Hamar összeállt a csapat, mert mindenkinek megvolt a feladata, aztán folyamatosan agyaltunk, hogyan tudunk fejlődni, például legyen saját weboldalunk, mert anélkül már akkor sem ment. Rögtön az elején műsorfüzeteket csináltunk, utána be lehetett mutatni mindenféle helyeken, hogy igenis mi ezt komolyan gondoljuk, és akkor szépen elkezdett összeállni az egész.

Elég sok helyszínen megfordultatok...

Bárhová betettük a lábunkat, valami okból az intézmény nemsokára bezárt. Sajnos a második év után ledózerolták a Kultiplexet, akkor átmentünk az Almássy téri Szabadidőközpontba. Ott szintén rövid időt töltöttünk, mert eladták az egész épületet, úgy tudom, jelenleg is üresen áll, vastraverzeivel és feszített víztükrű medencéjével együtt, amit a magam részéről igencsak sajnálok... Aztán valahogy a Vörösmarty moziba kerültünk, ahol 6 csodálatos esztendőt töltöttünk el, és végül a Puskin mozi lett a fesztivál helyszíne.

A BuSho ma már világraszóló rövidfilmes esemény. Csak egy hétig tart, de majdnem egy év felkészülés előzi meg. Lassan tizenöt esztendő után hogyan látod, szeretnétek nagyobb szabású rendezvényeket szervezni a jövőben, vagy marad minden az eddigi rend szerint?

A BuSho fesztiválnak mára van egy teljesen pontosan kialakult, megtervezett menetrendje, amit végigcsinálunk évről évre. Ha vége a fesztiválnak, másnap már készítjük is elő a folytatást. Különböző vetítésekre, prezentációkra kell készülni, folyamatos a pörgés, aztán hamarosan elkezdjük előkészíteni a következő év felhívását. Onnantól kezdve pedig jönnek a filmek, év elején megkezdi az előzsűri a filmnézegetést, és az is hónapokig tart – így jön aztán ki az egy éves kalendárium. Hogy érdemes-e a dolognak még nagyobb rangot adni? Nem biztos, hogy szeretnénk, jobban mondva biztos, hogy nem szeretnénk. Voltam rengeteg A-kategóriás fesztiválon, különböző helyeken – arctalan emberek masíroznak egymással szemben hatalmas fogadásokon. Senki sem tudja, hogy ki kicsoda, épp miért van ott. Voltam olyan francia fesztiválon, ahol 800 szakmai akkreditált csak hazai vendég volt. Nem tudom, hogy az ilyen dolgoknak mi az értelme, illetve pontosan tudom, hogy az üzlet. Csakhogy mi nem akarunk fesztiválgyárat. A nevezések számát is mi vettük vissza, amikor levettük a fesztivált több online nevezési portálról, mert nem akarunk beállni a sorba, hogy ki tud nagyobbat mondani a beérkezett nevezésekről. Ugyanis azt fel is kell dolgozni, mi pedig rendre ezer feletti nevezést kapunk, és a hosszú évek óta velünk dolgozó szelektoroknak ez is elég, hogy összeállítsunk egy minőségi versenyprogramot, legalábbis a visszajelzések ezt igazolják. Végül pedig eljön hozzánk 40-50 meghívott rendező, akik a közönséggel, a szervezőkkel és a zsűrivel együtt tulajdonképpen végigszórakozzák ezt a hetet Budapesten. Az a célunk, hogy legyen egy közös kapcsolódási pont, ahol együtt élhetjük át az élményeket, ahol válogatott filmeket nézhetünk, hiszen egy esszenciát kap az, aki eljön. Az együttlét és az ott megszülető emberi kapcsolatok, ezek a legfontosabbak az egészben. Bár kaptunk rá konkrét ajánlatot néhány éve, mégsem szeretnénk vörös szőnyeges, arctalan fesztivál lenni.

Befejezésül térjünk vissza egy kicsit a saját alkotásaidra. Az említett korai kisjátékfilmek után a teljesség igénye nélkül Mátra 600 – road movie (2007), Homeless Passion (2008), Reloaded (2009), Ta-Ta (2012) és így tovább, szinte minden évre jutott valami. Legutóbbi filmed pedig a történelemmel foglalkozik: a magyarországi németek kitelepítéséről szól.

Egy véletlen folytán keveredtem bele, amikor meghallottam, hogy létezik egy ilyen kiírás a Művészeti Akadémiánál, mindössze két nap állt rendelkezésemre, hogy beadjam a pályázatot. Rájöttem, hogy pont rólunk szól, azaz az őseinkről és a 20. századi történelem egyik csúfos eseményéről a sok közül. Említettem már, hogy a 90-es évek elején egy évig éltem Németországban, Kulmbach és Bayreuth környékén. Arra a vidékre menekültek ki szülőfalumból, Pilisszentivánról a II. Világháború vége felé több százan. Amikor kikerültem oda, akkor én erről egyáltalán nem tudtam semmit, mert abban az időben ez még tabu téma volt itthon, ilyen dolgokról előtte egyáltalán nem lehetett beszélni. Nekem erről még a nagyanyámék sem meséltek semmit, pedig az egyik testvérük is akkor került Németországba. Mivel 2016-ot írtunk, és a 70 éves évforduló közeledett, gyorsan rájöttem, ha erről most nem csinálunk egy filmet, már nem lesz olyan ember, aki esetleg ezt átélte és még el is tudja mondani. Elkezdtük a munkát, és annyira beleéltük magunkat, hogy közel 2 évig dolgoztunk rajta. A végeredmény a Végleg kitiltva című, kétrészes ismeretterjesztő film lett, amely iránt az ősbemutatót követően a mai napig óriási az érdeklődés. A filmben megszólalnak szakértők (Dr. Szabó Dezső, Fogarasy Attila és Ritter György) és olyan emberek, akik az akkori események részesei vagy érintettjei voltak. Mielőtt lezártuk volna a munkát, még megcsináltuk a komplett anyag német nyelvű feliratozását is, ezért a hazai vetítések mellett szeretnénk hamarosan Németországban is bemutatni.

B.E.
Forrás: filmkultura.hu

2019.01.17