186

''Hihetetlen mennyiségű és minőségű szeretetet kapok az emberektől''

Interjú Hoboval a Hé, magyar Joe!-album kapcsán

foldes-laszlo-hobo

December elején, mindössze néhány hónappal a Lassú vonat után dupla albumot jelentetett meg Hobo. A huszonhét dalt tartalmazó, száz perc feletti játékidejű Hé, Magyar Joe! az utóbbi idők egyik legfajsúlyosabb hazai anyaga, mely garantáltan méltó a Vadászathoz vagy a Circus Hungaricushoz hasonlóan összefüggő történetet elmesélő lemezeket kedvelő közönség figyelmére.

A Lángoló Gitárok az új album apropóján készített nagyinterjújában nem csak a friss dalokról beszélgetett: szóba kerül többek között Magyarország erkölcsi állapota, annak a fontossága, hogy észrevegyük a jót is, és az is kiderül, melyik az a dal, amit az aluljáróban melegedő csövesek és hazánk miniszterelnöke egyaránt idéznek.

Egy éven belül ez már a második album a Bob Dylan-lemez után, amely tizenöt dalt tartalmazott, ez pedig egy több mint száz perc hosszú dupla lemez. Hogy lehet bírni ezt a tempót?

Ez nem tudatos, így jönnek ki a lépések, mind a mai napig. Most, amíg itt ülünk, már tudom, hogy tavasszal lesz egy teljesen új, egy szál zongorával kísért új műsorom, márciusban koncert az Arénában, és már a 2020-as évre is megvan, hogy mit fogok csinálni. Nem azért, mert annyira hajtom ezt, hanem mert több ötletem van még mindig, mint amennyit meg tudok valósítani. Ami a megvalósulást illeti, nekem a Csavargók tízparancsolata vagy a Vissza a hatvanhatos úton című könyvek, a Circus Hungaricus előadása, a Halj meg és nagy leszel monodráma, vagy a költői estjeim ugyanolyan fontosak, mint bármelyik Hobo-lemez. 2017-ben jelent meg a Hobo Ludens című életmű-kötet, abba bele lett préselve elég sok minden, de azon kívül is meg kellene írnom még két könyvet. Van kész monodrámám, és a következő nagylemeznek is tudom a tematikáját. A zongorás műsor mellett akarok egy olyat is, amely a pályafutásom során a Hobo Blues Bandben vagy az azután elveszett dalokból áll, amiket sem korábban, sem Pókáékkal nem tudtam játszani. Az egyik könyv azért fontos, mert szeretnék valamit olyasmit hagyni az utókorra, ami a hazug és hülye újságírók helyett a mi oldalunkról is bemutatja, mi hogy volt a hazai rockzenében.

Ez az alkotói tudatállapot egy idő után lételemmé válik?

Nem tudok erre válaszolni, nem vagyok önelemző típus. Sokkal ösztönösebben dolgozom, mint azt gondolnák rólam. Egyszerűen csak teszem a dolgom, ahogy jönnek egymás után. Nagyon sok mindent csináltam, amit nem szeretek, mert nem sikerült, de az emberek kitartottak mellettem, szabad maradtam, és ez nagyon nagy ajándék.

Egy-egy ilyen kudarcélmény milyen hatással van a későbbi produkciókra?

Csináltam néhány olyan dolgot, ami alig számíthatott az emberek érdeklődésére. Ilyen volt például a Csokonai Vitéz Mihály-est, akiről sokan azt sem tudják, hogy ki volt. De igazából a kudarcaim elsősorban az én kudarcaim, nem feltétlenül üzleti vagy közönség előtti kudarcok. De erről elsősorban én tehetek, hiszen nem tudok zenét írni.

Nem hallgatom a korábbi anyagaimat, ezt a mostanit sem, mert tudom, hogy az élő zene sokkal jobb, mint a lemez. Amikor koncertre vagy előadásra készülök, persze muszáj elővenni őket, ami nem jó, mert mindig eszembe jut, mit kellett volna másképp csinálni. A Hé, magyar Joe! első előadása olyan volt, mint egy jó koncert. Nem vártam ezt, mert minden premier tele van feszültséggel, de most nem volt ilyen. Az előadás estéről estére alakul, a lemez ugyanaz marad. A mostaniról csak annyit mondhatok, hogy a zenei és előadói munka teljesen természetes. Huszonkilenc dalt énekeltem fel két nap alatt, aztán egy délután kijavítottam pár dolgot, de majdnem minden úgy maradt, ahogy első nekifutásra felvettük.

Ez a spontán megközelítés érezhető az anyagon.

A zenekarral szintén ez volt a helyzet. Nekünk nincs annyi pénzünk, mint a Rolling Stonesnak, akik felvehették a Jumpin’ Jack Flasht tizenegyszer a stúdióban, hogy aztán kiválasszák közülük a legjobbat, és azt fejlesszék tovább. Ahogy legutóbb, most is első nekifutásra, élőben vettünk fel mindent, ez érződik a Bob Dylan-lemezen, meg az újon is.

A zenekar maradt ugyanaz, mint legutóbb.

Csak Besenyei Csaba szájharmonikással bővültünk.

Az új dalok zenéjét is ők szerezték?

Igen, mind a hárman írtak, Kiss Zoltán gitáros, a zongorista Igali Csanád és a basszusgitáros, Pengő Csaba is. A lemezen Gál István dobol, illetve Igali Kálmán közreműködik vokálon.

foldes-laszlo-hobo

Akármennyire spontán, pillanatkép jellegű egy felvétel, egy dupla album azért nem képzelhető el előkészítő munka nélkül. Ez hogyan zajlott?

Az összesen megírt harminc tételből huszonhét került fel a lemezre, mert bizonyos helyeken azt éreztem, hogy egy-egy hasonló jellegű dal csak lassítaná a lemezt. A történet bírósági tárgyalással foglalkozó részéből pont emiatt kihagytam kettőt. Az egyik egy operaparódia volt, tele latin jogi szakkifejezésekkel, a stúdióban mindenki fetrengett a nevetéstől, mikor megpróbáltam. Egy próza is született, egy gyönyörű Ady-idézettel a végén, de ez sem került fel, mert megtörte volna az album ívét. A dalszerzési fázisban a zenekar megírta a fő motívumokat egy szál zongorával vagy gitárral, ezeket egyeztettük – ami nem tetszett, azt vissza lehetett dobni, csináltak helyette újat –, aztán a kész változatokra ráénekeltem a szövegeket próbán, és mire stúdióba mentünk, már tudtuk a dalok lényegét. Felkészültünk, mert kinek van manapság pénze egy dupla lemez stúdióköltségeire?!

Nem is bevett szokás ez mostanában, pláne, hogy nagyon sok helyről lehet azt hallani, hogy csak a gyorsan ható, instant dolgok működnek. Ez a lemez figyelmet kíván a hallgatótól, különösen, ha valaki a történetet is végig szeretné követni. Milyenek a visszajelzések eddig?

Néhány hete jelent meg a Hé, Magyar Joe!, ehhez képest olyan visszhangja van, amilyen tíz éve nem volt semminek. Viszik a lemezt, a kiadó kétségbe is van esve, mert ezer példányt nyomtak ki első körben, és mind elvitték. A GrundRecords vezetője, Bene Attila annyira beindult a dalok hallatán, hogy saját költségén gyártatott egy huszonnégy oldalas füzetet a CD-hez, amiben az összes dalszöveg benne van. Mindezt úgy, hogy napjainkban egy fillért nem lehet keresni a lemezkiadással.

Jó esetben nem is feltétlenül azért születik egy alkotás, hogy azzal pénzt keressen az ember, hanem, mert meg kell születnie.

Szeretni kell, amit az ember csinál. De akárhány lemezem is van, nincs semmilyen közlési kényszerem, vagy olyan igényem, hogy most meg kell újulni, mert mindig ugyanazt csináltam, és ugyanaz vagyok.

Azért ahhoz, hogy az ember egy év alatt kiadjon két lemezt, vagy 2020-ig tudja előre, mit fog csinálni, mégis szükséges egyfajta közléskényszer, vagy valami, amit az ember el akar mondani a világról.

Vannak olyan hihetetlenül tudatosan építkező emberek, akik a tizenhat éves kislányok libidójának játszottak, aztán a csöveseknek, majd az értelmiségieknek. Ha az ember a valódi világban él, összegyűjthet magában sok mindent, amik formálják őt, vagy segítenek az alkotásban. Esetleg abban segíthetnek, hogy az ember el tudja viselni magát és a világot maga körül. De nem kell állandóan művésznek lenni, mert maga az élet fontosabb, mint a művészet. És mivel az élet ma jobban rohad, mint amennyire én ezt el tudom viselni, hát megpróbálok jót is felmutatni az embereknek. Ha az ember nyitott szívvel és nyitott lélekkel jár, nemcsak a rosszat veszi észre, hanem a jót is.

Az angyalos szám címében ott van az „is”, tehát, hogy az angyalok is itt járnak köztünk, nem csak az ördögök. Ennek a másik oldala az, hogy bár nincs bátorságom, hogy azt mondjam, ismerem a világot – bár a hazámat igen –, és az, ahol Magyarország ma erkölcsileg tart, nem vezet jóra. A rothadás, a gyűlölet a politikában, a médiában, a kommentfalakon… Borzasztó. Nehéz kikerülni ezeket a dolgokat.

Nem is kell kikerülni az ilyesmit. A lemez Új Magyarország című dalában konkrétan el is hangzik az, hogy mindenkinek igaza van, és mindenki ölni akar.

Mielőtt ebbe belemennénk, elé kell vágjak egy mondatot. A számnak sikere van, szinte mindenki ezt emeli ki, holott a lemez nem erről szól. A mű egy ember, Magyar József története, aki megölte, akit szeretett, aztán furdalja a lelkiismeret, bűnhődik, szembenéz magával, és nem talál reményt, vagy csak egy nagyon kicsit. Vannak olyan számaim, mint a Viharban születtem, a ʼ45-ös Blues, a Másik Magyarország, a Nem lehet két hazád vagy a Bolond lett a bölcsből, ezt az újat is rögtön ezek közé teszik. Ezek bizonyos emberek szemében nagyformátumú dolgok, de nekem ugyanilyen fontos, hogy „a lányok tudják, a fiúk nem, miért lettem gazember”, vagy a Csipkerózsika. Ezt sokan nem értik meg, mert elképzelnek rólam valamit, ami nem én vagyok, és ami nem is tartozik rám. Vannak ugyan profetikus rockzenészek, akikben folyton munkál a küldetéstudat, de én nem tartozom közéjük.

Visszatérve a kérdésre, milyen az, amikor egy ember megpróbál megtisztulni, vezekel, Istent keresi, bűnhődik, lehúz tizenhat évet a börtönben, arra vár, hogy kiszabaduljon, és aztán itt találja magát ebben a mocsokban? Ahogy a szövegben is olvasható: „Kezdjek újra mindent, vár az új élet? Bent kemény volt, de kint jobban félek.”

Nemrég kiderült, hogy az egyik aluljáróban utánam üvöltő hajléktalanokon kívül Orbán Viktor is idézte az „Oly sokáig voltunk lenn” sorait egy március 15-ei beszédében. Nem tudtam erről, mire egy riporter megkérdezte, hogy a miniszterelnök kért-e tőlem engedélyt erre? Nem hiszem, hogy engedélyt kellett volna kérnie, de ha fel akarná énekelni, arra igen. De ha valamit megcsinálsz, az onnantól kezdve már a saját életét éli. Mindenesetre elég mulatságos, milyen furcsa utat jár be egy-egy dalom. De ez már nem az én dolgom.

Ez a szerzői alapállás honnan ered?

A hatvanas években nőttem fel, akkor ismertem meg a műfaj nagyjait, Morrisont, Dylant, Lennont, Jaggert. Amikor végre hozzájutottam a szövegeikhez, szinte felrobbantott, hogy ezek milyen súlyú dolgok. Aki hallotta a Lassú vonatot, vagyis Dylant magyar nyelven, kicsit szembesülhet ezzel. De mondok más példát is: egy Rolling Stones-szám címe: Salt of the Earth. Ez az 1968-as Beggar’s Banquet lemezen van, úgy kezdődik, hogy „Igyunk a keményen dolgozókra… az otthon maradt szavazókra…” Az Oly sokáig voltunk lenn szövege meg így szól: „Igyunk a vén, lila hölgyre, nem adja fel a reményt, nem jut el soha a völgybe, mit papja neki ígért. Igyunk a hatalmasokra, mosolyuk egyre nagyobb, nem tettem ellenük semmit, azt hiszik, nem is vagyok.” Tizennégy évig bújkált bennem, és így jött ki.

Amit ők írtak, mint a Working Class Hero, a Szimpátia az ördöggel, a Doors The End-je, vagy Bob Dylantől a The Times They Are A-Changinʼ, mind fontos üzeneteket hordoztak. Ezek hatására azt éreztem, hogy a rockzene több, mint Elvis Presley vagy Chuck Berry. Az én hőseim és mestereim a második világháború idején születtek, ahogy én is. Ez a dolog egy eleve elrendeltetés volt. Az ő zenéjük és szövegeik ismerete indított el a szövegírás, majd a zenélés felé.

1978-ban csináltam egy hobbizenekart, amatőrökkel, ez volt a Hobo Blues Band. Kitaláltam, magyarul énekeltem a Szimpátia az ördöggelt, vagy a Doors The Endjét, vagy a Tobacco Road-ot. Előtte már írtam szöveget a P. Mobilnak, a Kexnek, így később magától értetődő volt, hogy a saját zenekaromban én legyek a szövegíró.

Magyar Joe figurája mennyiben önéletrajzi ihletésű és mennyiben fikció?

Vannak gyerekkori dolgok, amik felbukkannak a lemezen, de igazából egy alacsony, pocakos, futballistából lett villamosvezető a főszereplő, aki elég távol van tőlem. Így nyugodtan bele tudtam csempészni a szövegekbe önironikus utalásokat is, mint „amit az a nagydarab rekedt abban a szakadt filmben énekelt”. Most mindenki röhög, hogy így jellemzem magam, hiszen adott esetben a hallgatók erről mást gondolnak. Volt lehetőségem arra, hogy itt-ott saját történeteimet belevigyem a mesébe, de akár szomorúak, akár fájdalmasak, nem azonosíthatók velem. Most is előjött, hogyan lestük a csókolózókat a Városmajorban a Beethoven-szobornál, ahogy ez elhangzott korábban a Mindenki sztár című dalban. Vannak irodalmi utalások, Alexandre Dumas, József Attila, Petőfi Sándor, egysoros idézet Fellini Amarcordjából. És ismerek valakit, aki akaratlanul ugyan, de megölte a feleségét. A nő megalázta, erre lekent neki egy pofont, és mivel a lépcső szélén állt, leesett, beütötte a fejét, és meghalt. Az illető leülte a súlyos büntetést, de egy hónappal ezelőtt ott volt a színházban. Milyen érzései lehettek? Hallani, látni valami hasonlót, ami vele történt.

A lemezen hallható a Hey Joe egy akusztikus hangszerelésű változata, ami ebben a lecsupaszított változatban talán még inkább tradicionális blues hangulatú. Erről mi kell tudni?

Nagyon bejött ez a dal, amit 40 éve egyedül énekeltem a zenekarban, aztán Deák Bill Gyulával közösen még nagyobb siker lett. Már a Hobo Blues Band változata is elég messze van attól, amit Jimi Hendrix átvett Billy Robertstől, a fehér countryénekestől. Amikor Angliában és Hollandiában a kilencvenes években két Jimi Hendrix emlékfesztiválon előadtuk Billel ezt a kétszereplős minidrámát, a közönség összecsinálta magát, pedig egy szót nem értettek a szövegből. Van vagy tíz ikonikus dal a rockzene történetében, mint a Johnny B. Goode, a Jumpin’ Jack Flash, az Imagine vagy a Sunshine of Your Love a Creamtől, a Mannish Boy, ezek között ott van a Hey Joe is. Most átléptünk az eredetin szövegileg, a zenét pedig minimalizáltuk, így a Joe a tükörbe néz cím alatt a főszereplő belső vívódásait írtuk meg.

Volt-e olyan szándék, hogy egyfajta korrajz legyen a lemez?

Nem, csak egyszerűen nem lehet kihagyni. Ez a lemez egy olyan ember története, aki ebben a korban él. Nem elefántcsonttoronyban, üvegkalitkában, hanem itt, köztünk, aztán a börtönben, aztán megint kint. Rengeteg mindent kihagytam a külső világból, így a Hazafelé az iskolából vagy az Új Magyarország című dalokból is több versszakot.

Nekem néha olyan érzésem volt a lemez hallgatása közben, hogy a zene alá lett rendelve a történetnek, bár nyilván ez az elbeszélő blues sajátossága.

Ez nem baj, ez a műfajból adódik. Az én számaim esetében mindig a szöveg van készen először. A zenekar baromi jó számokat írt, de ez az egész hosszú szólók nélkül is működik. Eleve a szöveganyag annyira erős volt, hogy nem volt szükség plusz körökre. Ott van a Nem bírom tovább, ami már-már metálos: kétszer ilyen hosszú volt, de a mondanivaló nem igényelte ezt. Addigra már elfogyott Joe minden türelme, nem volt szükség arra, hogy tovább ragozzuk a dolgokat, jöjjön egy gitárszóló, én meg ordítsam el hatféleképpen ugyanazt. Ezért húztunk a zenéből, így sokkal nagyobbat üt. Azt, hogy „ne tűrd sokáig, amit nem bírsz, de ne ölj, mert utána hiába sírsz” szintén el lehetett volna még énekelni párszor mint tanulságot, amit a hallgató magával vihet, de utána egyből jön, hogy „Joe sírva hallgatta a rikácsoló nőt, fogta a puskát, és kétszer belelőtt...”. Még le sem üt a dob, már vége is van. Ilyen a Szürkület is, Vidnyánszky kedvenc száma, ami egy népdalocskával kezdődik, utána jön a kontraszt, egyre keményedik a dal, és a végén tér vissza a dallam, zongorával. Ezek olyan apróságok, amiket az első hallgatáskor vagy egyáltalán meg sem hallanak az emberek, de mégis ott vannak, még ha nem is ugranak ki.

Nekem az utolsó dal, a Temetőben tűnt először nagyon rövidnek ahhoz képest, hogy az egész albumot az zárja le.

Nem engedtük, hogy patetikussá váljon. A történet szereplője megölte azt, akit szeretett, borzasztóan megbánta, szégyelli magát a világ előtt, és úgy érzi, hogy a temetőben még imádkozni sincsen joga, csak némán térdel.

Nem biztos, hogy ehhez illett volna egy pátosszal teli lezárás.

Nincs mit ragozni rajta. Írhattam volna még hozzá negyven versszakot, de minek?

foldes-laszlo-hobo

Ha jól tudom, eredetileg nem volt arról szó, hogy a Hé, Magyar Joe!-ból színpadi darab legyen, aztán mégis az lett.

Nekem barátom is Vidnyánszky Attila, nem csak a főnököm. Nagyon sok előadást csináltunk együtt, sok lemezem szövegét ismerte már azelőtt, hogy megjelentek volna. Az egész történet onnan indult, hogy rám jött a hoppáré: ha Billnek meg nekem is lehet amerikai nevem, akkor Joe miért ne lehetne magyar? Aztán megírtam huszonegy szöveget, amiből harminc lett, és huszonhét került lemezre. Nem rágtam meg nagyon, inkább odaadtam neki, hogy olvassa el. Ő a szövegek alapján, zene nélkül azt mondta, hogy ebből csinálna egy darabot. Erre én, mint „érzékeny” szerző, gondoltam, leülök a dramaturggal, megírjuk, hogy itt bejön az alabárdos, ott bejön Ofélia, de Vidnyánszky azt mondta, hogy nem kell, mert minden benne van. Tizenhat éve úgy dolgozunk együtt, hogy még sosem dicsért meg, tombolhatott akárhogyan a közönség a József Attila-esten vagy a Gulág virágain. Csak akkor szól, ha valami nem jó, de jobban ismer engem, mint én saját magamat.

Úgyis érzi az ember, ha valami jó?

Régóta nem kell kiállnom olyasmivel, amiben nem hiszek. De még a Vadászaton is van olyan dolog, amiről a mai napig úgy gondolom, hogy nem olyan lett, amilyennek terveztem. Amikor az a lemez megjelent, tudtam, hogy ilyen fogadtatása sosem lesz még egyszer semminek.

Utána kijöttünk az Esztráddal. Ugyanabban az évben ünnepeltük a negyvenedik születésnapunkat, szocializmus és én, de a „szelep vagyok az ország fenekén” sor miatt csak egy évvel később lehetett kiadni. Kitaláltam, hogy egy szovjet típusú esztrádműsort csinálunk: Túl az Óperencián, 6:3, Lombardozzi belépője, Latabár. A megjelenéskor persze csomóan mondták, hogy milyen ciki, mára meg már mítosza van, mert a történelem olyan fordulatot vett. Akik akkor fanyalogtak, most már odáig vannak, hogy mekkora poén, és milyen jó szám a Latabár.

Aztán vannak olyan dalok, mint a Másik Magyarország, az Oly sokáig voltunk lenn vagy a Nem lehet két hazád, amelyek – sajnos – harminc vagy negyven év után is aktuálisak. Ez elég rossz érzés, mert azt jelenti, hogy a helyzet nem sokat javult. Ami viszont jó, hogy erről az új lemezről azt gondolom, olyan lett, amilyennek elképzeltem. Egyszerű és magától értetődő.

Nem túl gyakran, de lehet hallani olyan hangokat, akik szerint Hobo elefáncsonttoronyba zárta magát a mindenféle színházi és költészeti estekkel. Erről mi a véleménye?

Ami a hozzáállást illeti, én a szöveg oldaláról jöttem a zenébe és 1964 előtt, amikor még nem volt rock vagy blues, a költészet, a színház és a film töltötte ki az életemet. A helyzetemet tekintve csak annyit: amikor 1985-ben megírtam, hogy szelep vagyok az ország fenekén, pontosan tudtam, csak azért jelenhetett meg, hogy a nagyfejűek elmondhassák, náluk ezt is meg lehetett írni. Tisztában voltam ezzel, és kihasználtam a lehetőséget, a javamra fordítottam ezt. Persze még sosem csináltam azt, amit vártak. Ma is így van.

Sokszor játszottam verseket, kuplékat, gyalázatos vicceket, vagy olyan dalokat, mint a Másik Magyarország, amiért kirúgtak a Hungarotontól, vagy a Torta, amiért az egész Kopaszkutya lemezt betiltották. Később sok ilyen dal jelent meg a Tiltott Gyümölcs albumon. Volt köztük olyan is, amit nem én írtam, mint a Ballada a senki fiáról Faludy Gyuri bácsitól, ami szintén be volt tiltva. Ami a „vádakat” illeti, először meg kell nézni, hogy aki mondja, mit csinál. Nemrég egy kommentelő, szóról szóra elismételte, amit az egyik rokkant náci próféta szajkóz, hogy 42 évvel ezelőtt milyen pocsékul játszottam. Az azóta lejátszott 6000 buli, a lemezek és a könyvek, színdarabok, előadóestek nem jutottak el hozzá. Még azt sem hiszi el, hogy a P. Mobil Honfoglalását én írtam, nyilván az elefántcsonttoronyból. És az apámnak köszönhetek mindent. Meg, hogy kommunista vagyok, bigott unitárius, fasiszta és faszista, zsidó, hungarista, ballibsi, fidesz bohóc. Kimaradt valami?

Van egy-két interjú, ahol nagyon keményen a politikai dolgokat helyezik előtérbe. Sokan azért gyűlölnek, mert azt gondolják, hogy a másik oldalon állok, azok meg azt, hogy ezen. Mivel nem állok be közéjük. Egyik oldalhoz sem tartozom. Sehová sem tartozom. Három évvel ezelőtt kaptam soktízmilliós ajánlatot egy projektre: valaki azzal jött oda hozzám, hogy végre kereshetek egy kis pénzt. Nem fogadtam el, mert tudtam, honnan jön.

Ezt a lemezt is három barátom támogatta. Ők finanszírozták a stúdió és a felvételek költségét, amire a kiadónak nincs külön kerete, azzal együtt, hogy nyilván ők is beleadtak mindent, amire lehetőségük volt. Ha nem támogat három magánember, ős-hobósok, akkor a Hé, Magyar Joe! nem jelenik meg. De nem a kulturális államtitkár, a bank, a párt vagy a minisztérium, esetleg Soros György adta rá a pénzt.

Bizonyos esetekben visszás lehet szabadságról vagy lázadásról énekelni szponzormatricával a plakáton.

Jön a március 30-i Budapest Aréna-koncert. Nem kértünk egy fillér támogatást sem. Abból tudjuk megcsinálni ezt a koncertet, amit az emberek befizetnek. Amennyi marad, annyi marad. Azért megyek oda, hogy pályám vége felé megpróbáljam összekapcsolni azt a rengeteg dolgot, amit csináltam. Lesznek versek, színház, a hatvanas évek rockzenéi, a tradicionális néger bluesok, a Hobo Blues Band dalai, a Circus Hungaricus és a Hé, Magyar Joe!.

Ebből áll össze az a műsor, amilyet még soha nem csináltam, és nem is fogok. Nincs pofám a Budapest Arénában nosztalgiázni. Lehet, hogy a hetvenötödik születésnapomon letámadom a közönséget egy kétórás rock ʼn roll show-val, egy születésnapi örömködésnél meg lehet ezt csinálni. De most azért megyek oda, hogy viszonozzam azt, amit az emberektől kaptam negyvenakárhány éven keresztül. Ők szabaddá tettek, és megcsinálhattam mindent, ami foglalkoztatott. Ezt akarom ebben a formában megmutatni, és így megköszönni.

A tiszta motiváció jutalma a szabadság és a közönség szeretete?

Nem tudom, ki mit gondol rólam, de hihetetlen mennyiségű és minőségű szeretetet kapok. Vidékre indultam nemrég, a Városligeti fasoron keresztül az egyik zenésztársammal. Mivel mindennap adok pénzt egy koldusnak, aprót tartok a sebváltónál. Megálltunk a piros lámpánál, odajött egy pali, lenyúltam a pénzért, odanyújtottam, ő meg visszaadta. Azt hittem, hogy keveselli, mert volt már ilyen, de a következőt mondta: „Annyi mindent kaptam tőled, Hobo, a dalokkal, a versekkel, hogy ezt már nem fogadhatom el”. Ez milyen?

Megható.

Ez a volt az igazi Kossuth-díj.

A jelenlegi felállás tagjai élőben is közreműködnek a koncerteken?

A Budapest Arénában mind a két zenekar ott lesz. A tradicionális Hobo Blues Band-dalokat Egonékkal szeretem játszani, ahogy most a Barba Negrában is tettük.

Így autentikus?

Egyrészt ő írta azokat a számokat, másrészt így nem kell csinálni semmit. Negyven éve ismerjük egymást, megy minden magától. Más kérdés, hogy ez életműkoncert lesz, sok mindent eljátszunk, amit együtt csináltunk, mellette pedig a másik bandával meg verseket, műfordításokat, színházi dolgokat és az új szólólemezeim legjobb dalait. Egonon kívül ott lesz Tátrai Tibor és Deák Bill Gyula is.

Az album meghallgatható online minden jelentősebb digitális platformon. A márciusi életműkoncertről további információk a rendezvény Facebook-eseményén!

Kovács Attila
Fotók: Földes Borbála, Bene Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2019.01.16