Henri Charriére-t, akit tetoválása miatt Pillangónak neveztek, életfogytiglani börtönre ítélték egy olyan gyilkosságért, amelyet nem ő követett el. Az ügyész és az esküdtek ártatlansága ellenére bűnösnek tartották, büntetését Francia Guyana kegyetlen és embertelen fegyenctelepén kellett letöltenie. Szabadulásáig, 14 éven át, egyetlen egy dolog motiválta, a télak, azaz a szökés, éppen ezért mindent megtett, hogy se testileg, se lelkileg ne törjön meg. Ahogy a regény, úgy a monodráma is ezeknek a télakoknak a története.

Az egyik kérdés, amely előzetesen megfogalmazódott bennem, az volt, vajon mennyire lehet másfél órán át tartó monodrámában összesűríteni egy közel 500 oldalas regényt. Ráadásul egy olyat, amely – noha tekinthető egy nagy monológnak is, mégis – végtelenül cselekményes, sok minden történik a lapokon. Azonban Szivák-Tóth Viktor tömörítéseivel remekül oldotta meg ezt az elképesztően nehéz feladatot. Minden lényeges epizód megmaradt, de például a Trinidadon történteket néhány tőmondat illusztrálja, vagy az őslakosok között eltöltött idő eseményeit – a regényből vett ötlet nyomán – csak rajzok mondják el, és ez csak néhány kiragadott példa. Kétségkívül nagyszerű szövegkönyv született.

Az előadást a darabhoz nagyon illő helyszínen, a Rómer Ház boltíves, téglákkal kirakott pincéjében játsszák. A börtöncellát pedig egy fehér „vasketrec” hivatott jelezni – a látvány Kuti Letícia nevéhez fűződik. Ebben a cellában tölti kétéves szigorított büntetését Pillangó, aki nem beszélhet senkivel, nem mozdulhat ki egy másodpercre sem szűk cellájából, amelyben öt lépésben el lehet jutni egyik sarokból a másikba. Ahhoz, hogy ne őrüljön meg, emlékeibe menekül. Így válik a zárka – időnként különböző kellékek segítségével – óceánon hánykolódó csónakká, sztriptízbárrá, a télak különböző állomásaivá. A teljes miliő megidézéséhez nagyban hozzájárultak a Bojkovszky Zsolt által összeállított hangok és zörejek, amelyek hol az óceán morajlását, hol egy bár zsibongását, hol a mindennapi hangokat idézik meg. A jelmez is autentikus, hiszen anno a francia raboknak is ilyen piros-fehér csíkos ruhát kellett viselniük.

Ahhoz, hogy mindez működjön is, kell egy nagyszerű színész, ráadásul a monodráma nem könnyű műfaj, mivel az előadó egymaga áll a publikum előtt, nincsenek társak, nincs egy másodperc szünet sem, ráadásul a Pillangó előadása fizikailag is komoly teljesítményt igényel a színésztől. A második, előzetesen megfogalmazott kérdésem az volt, vajon a színpadi változat lehet-e ugyanannyira magával ragadó, mint a regény? Balla Richie jött, látott és meggyőzött. Szuggesztív játéka révén ugyanolyan élményt jelentett az előadás, mint a regény elolvasása. Valószínűleg nem csak nekem, mivel elérte azt is, hogy bizony a kés megállt a levegőben az előadás egyes pillanataiban. Nemcsak elmondta Pillangó szökéseinek történeteit, hanem magát Pillangót láthattuk másfél órán át, amellett, hogy a történet külsőségei nagyszerűen jelennek meg a kellékek és hanghatások által; Balla Richie-nek sikerült a főhős legkétségbeejtőbb pillanatait is megmutatni.

A darab harmadik motorja, Tárnoki Márk rendezése nélkül nem jöhetett volna létre ez a remek előadás. Irányításával egy nagyon komplex színrevitel valósult meg.

Pillangó története az emberi akarat diadala: a könyörtelen és kegyetlen körülményekből, számos egyén jóindulatának és segítőkészségének (na jó, némelyek pénzéhségének) révén hogyan lehet képletesen és valóságosan is megszökni. Én csak annyit tanácsolok azoknak, akik még nem látták az előadást, hogy ne habozzanak jegyet szerezni és megnézni ezt a különleges Pillangót!

Ősze Mária
Fotó: Mezősi Kristóf