Egyértelmű válasz nincs a kérdésre, hacsak az nem, hogy a totális diktatúra ábrázolása emlékezteti az embert néhány mai állam működésére, és az ilyesmi – mármint a múlt olyan bemutatása, amely aktuális tartalmat is hordoz – nem áll távol a rendezőtől.

Mindenesetre már a film műfajának megállapítása se egyszerű, a kritikákban nevezték abszurd komédiának, történelmi thrillernek, tragikomédiának, szatírának, paródiának, groteszk filmvígjátéknak, fekete komédiának, sőt gengszterfilmnek is. Véleményem szerint a paródián kívül mindegyik stílusjegyeit magán hordozza valamelyest. Paródiáról szó sincs, hiszen sokkolóan éleslátó és valósághű a mozi; sikere pont abban rejlik, hogy alig lett elmozdítva a tónus a valóságostól a szatirikus felé, mégis abszurd, mégis groteszk, mégis nevetséges. Iannucci alkotása egyébként Fabien Nury sokkal dokumentaristább képregényének adaptációja, a forgatókönyvet a rendező írta David Schneiderrel közösen.

A film nem a diktátor haláláról szól – az csak az események beindítója, és éppen olyan groteszk, mint a birodalom, amit felépített –, hanem az utána következő káoszról. Sztálin (Adrian McLoughlin) is beleesett az autokraták azon hibájába, hogy nem nevelte ki az utódját, mert mindenkit potenciális ellenfélnek tekintett. Egyszemélyű, saját képességein alapuló rendszert épített ki, mely nem működött a létrehozója nélkül. Ez történt 1953-ban a Szovjetunióban is, a Központi Bizottság dörzsölt tagjai egymást kijátszva, alkalmi szövetségekbe tömörülve igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat, de olyan kapkodó, töketlen és kétbalkezes módon, hogy azon csak röhögni lehet, bármilyen tragikus is a helyzet. Úgy tűnik, hogy az első titkárt szolgálva teljesen leszoktak a gondolkodásról. A két legfőbb ellenfél Berija (Simon Russell Beale) és Hruscsov (Steve Buscemi), akik próbálják maguk mellé állítani a többieket, de főleg Malenkovot (Jeffrey Tambor), Zsukovot (Jason Isaacs), Molotovot (Michael Palin) és Sztálin gyerekeit (Andrea Riseborough, Rupert Friend). A hatalmi harc mögött szerteágazóbb problémákat is megmutat a film, ugyanis nemcsak az utód személye kérdéses, hanem a Szovjetunió jövője is, hiszen a paranoia nem csökken a rendszer fejének halála után sem, még a vezetés sem mer fellélegezni, és azt sem tudják, mit és hogyan folytassanak. Iannucci távolságtartó, már-már szenvtelen rendezésében tökéletes arányban keverednek a vérfagyasztó, abszurd, groteszk, tragikus és komikus elemek, miközben ezt a káoszt ábrázolja.

A sztálini terrort teljes egészében képtelenség bemutatni egy filmen, de a nyitójelenet (a rádió egy szimfonikus zenekar koncertjét közvetíti, s miután vége, jön egy telefon Sztálintól, hogy szeretne egy felvételt, mire a technikus (Paddy Considine) csak egy megoldást tud kieszelni, mielőtt még elmenne a teljes közönség, visszaterel mindenkit, hogy pontosan ugyanúgy megismételjék és lemezre rögzítsék), Berija állandóan bővülő listái, valamint az a rész, amelyben a vezérhez legközelebb álló emberek azt lesik, hogy melyikük poénján röhög a legjobban – elég jól leírja a helyzetet. Amikor a totális hatalom uralja a mindennapokat, akkor minden irracionális lesz: normális emberek idiótaként viselkednek, mert vagy azonosulnak az uralkodó eszmékkel, vagy a félelem megzavarja az eszüket. A Sztálin halála tökéletesen jeleníti meg ezt a légkört.

Az pedig egészen hátborzongató, hogy a mozit nézve az ember sokszor nem tudja eldönteni, hogy hol a vége a történelmi hitelességnek, és hol kezdődik a fikció. A rendező úgy próbál hű lenni a történelmi eseményekhez, hogy azért az beleférjen egy tragikomédia kereteibe, és ez sikerül is neki, amihez persze nagyban hozzájárulnak a színészi alakítások, valamint a helyzetkomikumra épülő jelenetek (pl. ki teszi odébb a haldokló, de nagyon-nagyon bevizelt Sztálint?; milyen orvost hívjanak hozzá, ha minden rendes doki már rég a munkatáborokban vagy a túlvilágon van?). Iannucci egyébként azt nyilatkozta, hogy vissza kellett vennie a sztálini mindennapok abszurditásából, hogy hitelesebb legyen a mozi. Sztálin halálának körülményeiről nincsenek hiteles adatok, legalább három teória van forgalomban, ebből választotta ki a rendező, a forgatókönyvíró és a producer a legvalószínűbbet. Azért tűnik teljesen hitelesnek az agyvérzéses verzió, és a tény, hogy senki nem mert bemenni hozzá, hogy segítsen, mert arra vannak bizonyítékok, hogy az első titkár visszavonulása után nem lehetett őt háborgatni, s aki megszegte ezt a parancsot, az bizony Berija listáján találta magát. Az események nagyjából úgy történtek, ahogy a filmben ábrázolva van (talán csak Berija tárgyalása kérdéses), de hosszabb idő történései vannak összesűrítve néhány napba, ettől – és a beépített, jól működő gegektől – lesz olyan tempós a cselekmény, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Nagyon szórakoztató a Sztálin halála, egészen egyedi módon komikus, de azért az eléggé elszomorító az emberiségre nézve, hogy ilyen felelőtlen viselkedésre vagyunk képesek, amikor ekkora a tét. Nagy érdeme a filmnek, hogy a legabszurdabb dolgokból (pl. házastársak, szülők feljelentése) is tud úgy humort csinálni, hogy az nem tűnik hullagyalázásnak. Éppen ezért érthetetlen a betiltása arra hivatkozva, hogy nemzeti jelképeket sért, valamint nevetségessé teszi a háborús hősnek számító Zsukov marsallt. Ugyanis ő a legszerethetőbb karakter Iannucci alkotásában, mert ő az egyetlen, aki nem a hazugságok hálójában él. Nem véletlen, hogy a vezér halálakor is éppen kegyvesztett volt, mert ellenvéleményt mert hangoztatni. Mégis ő maradt a hadügyminiszter, és nem azért, mert zseniális stratéga és kiváló katona volt (bár a tervezésben az emberáldozat mértéke nem számított nála elsőrendű szempontnak), inkább azért, mert a teljes Vörös Hadsereg egy emberként állt mögötte, annyira tisztelték, és bizony az első titkár nem volt biztos abban, hogy kinek a parancsait követnék, ha kenyértörésre kerül sor.

tmoni