61

2018 legjobb könyvei az Olvasoterem.com szerint


olvasoterem-legjobb-konyvek-2018

Vajon melyik 2018 legjobb könyve? A Bádogember Sarah Winmantől? Az Én vétkem Jaume Cabrétól? A Jelentések Michael Herrtől? Az olvasó országa Esterházy Pétertől? Az Olvasoterem.com ezúttal sem állít össze top 10-es vagy top 50-es listát a 2018-as év legjobb könyveiből, mert képtelenség úgy listázni őket, hogy a felsorolás a végén ne egy személy szubjektív véleményét tükrözze.

Ahhoz, hogy azt állítsuk, a Jelentések Michael Herrtől előrébb áll, mint a Putyin játéka, az kellene, hogy mindkét könyvet ugyanaz a személy olvassa, ahogy a listán szereplő összes többi könyvet is – és akkor a végén még mindig csak egy személy preferenciáiról beszélnénk. Így aztán most is mindenféle rangsor nélkül osztjuk meg veletek az alábbi listát, nincs első, nincs top 10; az alábbi összeállítás az Olvasoterem.com recenzenseinek csupán egy-egy kedvencét tartalmazza.

Ackermann Sándor: Putyin játéka (Helikon Kiadó, 2018)

Részben a tavalyi – alapvetően sikeresnek mondható – oroszországi labdarúgó világbajnokság apropóján, részben Putyin politikája és az oroszországi társadalmi viszonyok iránti érdeklődésemből fakadóan, de talán ezektől függetlenül is, a 2018-as olvasmányaim közül Ackermann Sándor Putyin játéka című könyvét emelném ki. A közvetlen, közérthető és összeszedett nyelvezetű, olvasmányos és szórakoztató, ugyanakkor jól strukturált és oknyomozói újságírói igényességgel megírt könyvében a szerző tizenhét nagyobb téma köré csoportosítva mutatja be az orosz politika és a sport (ezen belül elsősorban a futball) összefonódásának számos oldalát. Bár a benne szereplő sztorik és történetek közül nagyon sok a sajtóból és egyéb forrásokból ismert lehet, bőven vannak olyan információk, részletek, amelyek magyarul valószínűleg itt olvashatók először. A könyv a politika és a foci szerelmeseinek egy igazi csemege. (Márton János)

Veress Attila: Éjféli iskolák (Agave Könyvek, 2018)

Az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra Veress Attila Éjféli iskolák című novelláskötete, és azonnal rá is térek arra, hogy miért. Annak ellenére, hogy sokat olvasok, úgy könyveket, mint képregényeket, a novellásköteteken vagy a magyar írók művein ritkán akad meg a szemem. Hogy valamelyest javítsak ezen a „statisztikán”, néhány hónapja úgy döntöttem, elolvasom a fentebb említett könyvet, amely egy magyar, weird műfajú novelláskötet. Veress Attila történetei azonnal beszippantottak, kíváncsian, ugyanakkor némi megdöbbenéssel olvastam elborultnál elborultabb ötleteit emberekről, szörnyekről és egyéb hátborzongató dolgokról. A weird műfaj minimális ismeretével ez a gyűjtemény nekem teljesen újként hatott, merőben eltér az általam kedvelt fantasy és sci-fi műfajoktól, ugyanakkor valamilyen mértékben mégis kölcsönöz ezektől. Fura, olykor visszataszító és végig érdekfeszítő; ez a novelláskötet egyszerre szól a világról, rólunk és a sötétben ólálkodó ismeretlen veszélyekről. (Varga Gábor)

Sarah Winman: Bádogember (21. Század Kiadó, 2018)

Én leginkább azokat a könyveket kedvelem mostanában, amelyek a mai ember valóságáról szólnak, őszintén, néha kíméletlenül, de amikből feldereng a lehetőségek halvány fénye is. Így aztán idén a kedvenc könyvem Sarah Winman Bádogembere, és így, karácsony táján nagy örömmel emlékezem rá. Különösen azért, mert a könyv a Szeretetről szól, arról a nagy betűs szeretetről, amely élhetővé teszi az életet. És persze az életről, aminek akkora nagy szüksége van erre a szeretetre, különben kibírhatatlan lenne a jelenben felgyűlő sok gond és a sok elszállt szép pillanat szomorúsága miatt. Egy ember élete tulajdonképpen szülők, gyermekek, barátok, szeretők, szomszédok és véletlen ismerősök története. Vagy fordítva: mindenki más története tulajdonképpen az enyém, hiszen én szemlélem, én értelmezem és mesélem el. És ha ezt megértjük, akkor annak is tudatába kerülünk, hogy rajtunk áll, mire fűzzük fel ezt a történetet: a vád és keserűség, vagy a szeretet és megértés cérnájára-e. Bármelyiket választjuk, egy dologban biztosak lehetünk: a Nagy Varázsló adott nekünk szívet, és azt a hideg ugyanúgy éri, mint a meleg.

A Bádogember cselekménye egy tombolán nyert festménnyel kezdődött: tizenöt napraforgóval, amit egy olyan nő akaszt ki a falra, aki hisz benne, hogy a fiúk és a férfiak csodálatos dolgokra képesek. És van a történetben két fiú, Ellis és Michael, akik elválaszthatatlanok egymástól. És a fiúkból férfiak lesznek, aztán besétál az életükbe Anne, és ez mindent megváltoztat és nem változtat meg semmit. Olvassátok el, nem fogtok csalódni benne! (Zsidó Piroska)

Sarah Pinborough: Ha addig élek is (21. Század Kiadó, 2018)

A Ha addig élek is Sarah Pinborough harmadik magyarul is megjelent regénye; letehetetlen thriller, amelyben az írónő azt teszi, amihez a legjobban ért: összezavarni, félrevezetni az olvasót az apró darabjaira szórt kirakós elemeivel. A főszereplő egy egyedülálló anya, Lisa, és kamasz lánya, Ava, látszólag családi erőszak elől menekülő, új életet kezdő anya-lánya páros. A regény elején még sejteni véljük, mi lesz a folytatás, hogyan talál rájuk a múlt. A mélyben azonban sokkal több minden lapul, mint gondolnánk, és hamar rájövünk, hogy nem egy újabb elcsépelt témáról van itt szó. A történet párhuzamosan zajlik a múltban és a jelenben. Ahogy halad előre, úgy lesz egyre kuszább, a múlt apró darabkái ugyanis teljesen más történetet sejtetnek, mint amit a jelen alapján gondolnánk.

Pinborough nagyon hitelesen, életszerűen ábrázol minden egyes szereplőt, a főszereplőktől kezdve az egyszerű mellékszereplőkig, a jó, illetve a gonosz jellemeket egyaránt. A történet mindvégig fogva tart, pörgősen halad az elkerülhetetlen végkifejlet felé. (Elekes Tünde)

Jaume Cabré: Én vétkem (Jelenkor, 2018)

Jaume Cabré Én vétkem című nagyregénye maradandó alkotás, akár irodalmi, akár filozófiai szempontból közelítjük meg. A gonoszról való eszmefuttatás valamiképpen mindennapjaink problémáját képezi, az író e művén keresztül próbál, ha nem is választ adni, de jó kérdést feltenni arról, hogy lehet-e gonosz, ami szép, és felmentést ad-e a művészet a gonosz jelenlétére? A regény mind elbeszélői módja, mind tartalma miatt páratlan, méltón nevezhető az év könyvének. Mindazok számára, akik szeretik a gondolati kihívásokat, és szívesen beleélik magukat egy olyan főhős, mint Adrià Adrévol, a magába forduló zseni szerepébe, az Én vétkem egy letehetetlen, sokat adó mű.

A hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adriá Ardévol megvizsgálja az életét, mielőtt sorra elveszítené az emlékeit. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci koncentrációs táborokon át egészen a huszadik századi Kongóig. Jaume Cabré magával ragadó regényét, mely eredetileg 2011-ben látott napvilágot, számos fontos irodalmi díjjal tüntették ki, és eddig több mint húsz nyelvre fordították le. (György Emőke)

Michael Herr: Jelentések (GABO, 2018)

Michael Herr Jelentések című könyve érdekes olvasmány: a fikció és tényszerű dokumentum határán egyensúlyoz. A szerző a fronton szerzett tapasztalatait gyúrta össze néhány kitalált figura és jelenet egyvelegével, az eredmény pedig egy nagyon intenzív, nem lineáris beszámoló a vietnámi háborúról. A képszerű epizódok olyan klasszikusokat idéznek, mint A szakasz, az Apokalipszis most vagy az Acéllövedék, az egyes szám első személyben történő mesélés pedig egészen közel hozza az eseményeket az olvasóhoz. Magyar nyelvre kevés olyan irodalmi alkotást fordítottak le, amely a vietnámi háborúval foglalkozik, Michael Herr kötete minden tekintetben hiánypótló mű.

Az eredetileg 1977-ben megjelent könyv az úgynevezett új újságírás irányzatának úttörő képviselője, és a mai napig a vietnámi háborús tematika egyik legnagyobb klasszikusának tartják. Részben Herr műve ihlette Stanley Kubrick Acéllövedék című flmjét, amelynek a szerző társ-forgatókönyvírója volt. (Simon Attila)

Philip C. Almond: Élet a halál után (Corvina, 2018)

A 2018-as esztendő is bővelkedett irodalmi remekekben, én mégis egy a vallástörténet, irodalom és filozófia határmezsgyéin kalandozó kötetet emelnék ki a kínálatból. Philip C. Almond Élet a halál után – A túlvilág rövid története című kötete egy kitűnő, alapos összefoglalója az ókori görög és zsidó vallási tradíciókat magába szippantó kereszténység halálon túliról való felfogásának. Kérdéseket vet fel, gondolkodásra, teológiai, filozófia vitákra késztet, és észrevétlenül magába szippant. Szerencsére ma már nem végzi máglyán az, aki saját élettapasztalata, valamint a valláshoz, Istenhez, lélekhez fűződő és a halálon túlival kialakított viszony- és érvrendszere révén keresi a válaszokat az ember túlvilági létéhez kapcsolódó kérdésekre, így bátran vitába lehet szállni akár az egyházatyákkal, akár Platónnal vagy Arisztotelésszel, netán Swedenborggal. Legyen kétségekkel vagy bizonyosságokkal teli is az olvasónak a halálhoz és az azon túlihoz kapcsolódó szemlélete, a könyvet olvasva rátalálhat, újra felfedezheti az utat, vagy továbbhaladhat azon az ösvényen, melyet reménnyel köveztek ki. (Sólyom István)

Esterházy Péter: Az olvasó országa (Magvető, 2018)

Mindent elkövettem, hogy ennek a könyvnek soha ne legyen vége. Például nem olvastam. Olvastam helyette mást. Nem volt jó ötlet, mert Bodor Ádám nem Esterházy. Tegyük hozzá, hogy: szerencsére. Újraolvastam. Lassan olvastam. Felolvastam. Kiidéztem belőle dolgokat. Minden hiába, a dolgok végesek.

Befejeztem. És a hiányon túl az ijedtség maradt bennem. Esterházy annyira elegánsan volt európai, hogy az gyakorlatilag elmondhatatlan. Cserébe viszont érzékelhető, magabiztosan ott van szinte minden sorában. Ez az európaiság-dolog, félek, nem mindenkinek mond valamit, s akinek igen, annak se biztos, hogy mind ugyanazt. Kár, hogy elcsépeltté vált, szitokszóvá, mint a liberális. A jónép pedig egyikről sem tudja, hogy mi is az. Hát itt tartunk. Visszatérve az ijedtségre: mi lesz most már velünk? Talán rejtezik még anyag 1-2 gyűjteményes kötetre és utána? Utána vége. Lehet kezdeni elölről. Ami elkeserítő, ellenben legalább megnyugtató. A kettő nem zárja ki egymást.

Annak ellenére, hogy egyik-másik írás politikai háttere nekem már nem mondott semmit, aktualitását vesztette némely történés, ennyire élvezetesen írni aktuálpolitikáról még senkit nem láttam. Az ember perverz módon szinte azt kívánja, hogy még, még történjenek rémisztő dolgok, hadd butuljon az emberiség tovább, ide nekünk EP-t, ő majd megírja úgy, hogy az ember fetreng a nevetéstől. Fájdalom, ebből csak a két első feltétel teljesül.

Vannak benne ismétlések, főleg a kiállítás-, könyvfesztivál-megnyitók környékén, de ez nem baj. Hol írja azt, hogy az ember egy élményt csak egyszer használhat fel? Ettől még a szövegek irodalmi értéke változatlan.

Annyira erősen, töményen gyönyörű Esterházy-szöveg az egész, hogy olyan az EP-szeretőnek, mint egy pohár víz, ha szomjazol. És ha nem szereted EP-t, csupán kultúrember vagy (elnézést a kasztosításért), akkor sem lehetsz meg nélküle. Többet nem mondhatok róla, úgy néz ki az eddigiek alapján, hogy EP megosztó. Vagy szereted, vagy nagyon nem. Viszont azoknak, akik nehéznek találták, talán jó lenne valami „könnyebbel” próbálkozni, mint pl. ez a kötet. Bár szerintem pl. a Harmonia Cælestis is elképesztően élvezetes olvasmány, szóval az én szavam nem feltétlenül mérvadó. (Tordai-Karczagi Zsuzsanna Virág)

Tehát: mi lesz most már velünk?

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Forrás: olvasoterem.com

2019.01.10