229

Hollywood, végállomás – Nicolas Cage 55

Szilvási Krisztián írása

nicolas-cage

Én azokhoz a srácokhoz tartozom, akik minél több kávét isznak, annál több kunsztra képesek és annál jobban ellazulnak.” Ez az idézet akár a legnépszerűbb amerikai kávélánc szlogene is lehetne, ám aki valójában mondta, annak szimbolikus értelemben egész karrierjére ráhúzható a jelentése. Nicolas Cage esetében ugyanis a képlet valahogy így néz ki: minél több munka, annál fokozottabb és sokszínűbb teljesítmény, amely pedig a felvett arcok sokoldalúságában és hiteles visszatükrözésében nyilvánul meg. Legalábbis 2010-ig bizonyosan.

Nicholas Kim Coppola egy összehasonlító irodalomtudomány professzor és egy táncos-koreográfus fiaként született 1964. január 7-én. Az olasz származású apa és az anyai ágról hozott német, angol, skót, valamint lengyel vércsörgedezés eleve ígéretes konstellációnak tűnik, hát ha még mellékesen hozzátesszük, hogy a papa August Coppolaként a filmszakmában ragyogóan csillogó Coppola-klán tagja. A kis Nicholas tehát harmadik generációként a rendezőfejedelem Francis Ford Coppola, valamint August mellett a harmadik testvér Talia Shire (szintén színész, rendező) unokaöccseként indult neki a mozgóképes nagyvilágnak, ma pedig a család hírnevét rajtuk kívül Francis lánya, Nic unokatestvére, az író-rendező Sofia Coppola is öregbíti.

Ha voltak pillanatok a gyerekkorában, amikor komolyan színész akart lenni, az mindenképpen James Dean Édentől keletre című filmje lehetett. „Van az a jelenet, amikor pénzt próbál adni Raymond Massey-nek az apja születésnapjára. 14 éves voltam, a New Beverly Cinema-ban ültem, és azt mondtam: ó, nem, én pontosan ezt érzem! Ó, Istenem, meg kell csinálnom! Soha semmi nem hatott rám ennyire erősen.” Kezdetben a Beverly Hills High gimnáziumában tanult színészetet (17 évesen aztán kimaradt a suliból), majd a UCLA School of Theater, Film, and Television intézményében diplomázott. A mozivásznon az 1982-es Változó világban debütált (akkor már ’H’ nélkül, de még Nicolas Coppolaként), jelenetei többségét azonban kivágták, amely miatt úgy vélte, ezzel meg is hiúsult filmes karrierje. Csalódottan árult pattogatott kukoricát a Fairfax Theater-ben, ám egy meghallgatáson való szövegfelolvasás eredményeként Francis Ford Coppola 1983-as Rablóhalának egyik szerepében találta magát, hogy a Lány a völgyben (szintén 1983) aztán valóban elindítsa filmes pályafutását.

A Változó világ után vezetéknevét – a képregény szuperhős Luke Cage után – Nicolas Cage-re változtatta, mert saját érdemei alapján, nagybátyja árnyékából kilépve akart hírnevet szerezni magának. „Le kellett cserélnem a nevemet, hogy felszabadítsam magam, s hogy kiderüljön, meg tudom-e csinálni anélkül, hogy a Coppola névvel sétálnék be egy hollywoodi casting irodába.” Sikerült neki, meg tudta csinálni. Olyannyira, hogy legfőbb ismertetőjegyének a különc, sokszor „veszélyes idegzetű”, aranyköpéseket ontó karaktereket tartják. A method acting módszerének a híve, aki rovariszonya ellenére nem átallott élő csótányt lenyelni A vámpír csókja (1988) kedvéért; két fogát kihúzatni a Madárka (1984) miatt; vagy éppen szétverni egy utcai árus kocsi-standját a Gengszterek klubja (1984) figurájának érdekében, csak hogy átérezze azt a dühöt, amely a szerephez szükségeltetett. Mindezeken túl pedig annyira imád improvizálni, hogy sokszor kivívja a stábtagok haragját és ellenszenvét. Egyszer azt is elárulta, elég korán rájött, minden nagy filmsztárnak – Spencer Tracy-t hozta fel példaként – felismerhető hangja volt/van, ezért ő is próbált kialakítani egy jellegzetes, stilizált orgánumot.

nicolas-cageAhhoz, hogy jó színész legyél, olyannak kell lenned, mint egy bűnözőnek: meg kell szegned a szabályokat annak érdekében, hogy valami újat érhess el.” Nicolas Cage filmjei – ahogyan az rengeteg A-listás hollywoodi színésznél elmondható – két halmazba sorolhatók: hol a „könnyedebb” akcióhős álcájában tündökölteti jelenlétét, hol pedig igazi, vérlázítóan karakteres, mélyrétegű mozikban bizonyít. Nem is csoda, ha úgy véli, „csupán egy vékony határvonal választja el egymástól a beleélő színészt a skizofréniától”. Az bizonyos, hogy nagyszámú közönség rajong a játékáért és a benne megnyilvánuló figurák lehengerlő erejéért, a róla kialakult képben pedig jelentős szerepe van a tudatosságának. „Hollywood nem mindig tudja, hogy egy színész vagyok vagy egy őrült, illetve hogy az őrült karaktert én csak eljátszom-e. Az imidzs, amit felépítettem, egy kicsit szokatlan, más és vad.” S bár az utóbbi időszakban egyre több negatív hang találja meg a szereplésével megjelenő filmeket, ő erről is pozitívan vélekedik: „Azon a ponton vagyok, ahol végre tisztába jöttem azzal, hogy akkor csinálok valamit jól, ha vegyes fogadtatást kapok érte. Még a rossz kritikáktól is jól érzem magam, mert akkor tudom, hogy valamilyen szinten megérintettem őket.

A kezdeti években sokat erőlködött a karakterek megformálásakor, hogy valóban olyannak sikerüljenek, mint amennyire ő (el)várja őket. A vámpír csókja (1988) kapcsán elmondta, hogy rendesen fel volt pörögve azokban az években – nem ivott, nem drogozott, mégis annyira fel volt húzva, hogy saját magával is nehéz volt együtt élnie, nemhogy mással. „Egyik este nagyon fel voltam húzva, és úgy éreztem, összeroppanok. Rendeltem egy Martinit, és megpróbáltam lazítani, a testem pedig jelzett, hogy valóban szüksége van a pihenésre. Ekkor tanultam meg, hogy képes vagyok jó munkát végezni anélkül, hogy kínoznám magamat.” Persze a kímélet nem a munkatempójának szól, hiszen már jó ideje évi 4-5 filmben játszik, mondván: „Van, aki úgy tartja, jobb, ha titokzatos marad, ezért ritkán tűnik fel filmekben, hogy a nézők valóban ki legyenek éhezve arra, hogy láthassák. Szerintem sokan így gondolkodnak, amikor nagyon szelektálnak a lehetőségek között. De mindannyian öregszünk, és a legjobb munkáink többnyire akkor születnek, amikor még fiatalabbak vagyunk, amikor még tombol a férfiasság, a zsigeri erő, a nyersesség. Nem egyszer láttam színészeknél a megbánást, hogy nem vállaltak több munkát még az ötvenes éveik előtt.

Nos, Nic Cage éppen öt évvel van túl a vízválasztónak tűnő mérföldkőnél, és eddigi pályafutása során sikeresen lerakta azokat az alapokat, amelyek nyomán bevonulhat az örökkévalóba. A tények ismeretében fals megközelítés, hogy karrierjét Francis Ford Coppola-nak köszönheti (első hat filmjéből hármat a nagybátyja rendezett), hiszen a Madárka (1984, Alan Parker), az Arizónai ördögfióka (1987, Joel és Ethan Coen), a Holdkórosok (1987, Norman Jewison) és a Veszett a világ (1990, David Lynch) kritikai sikerei bizonyították a fokozatos fejlődését. A csúcsra 1995-ben ért fel a Las Vegas, végállomás megdöbbentő drámai alakításával (meg is kapta érte az Oscar-díjat és a Golden Globe-ot is), pedig jócskán voltak fenntartásai a filmmel kapcsolatban: „Ha díjakban gondolkodtam volna, nem lettem volna képes olyan mozira, mint a Las Vegas, végállomás, mivel a városban az a hír járta, Mike (Figgis, a rendező) és én Hollywood legbemutathatatlanabb filmjén dolgozunk. Voltak félelmeim, hogy a film el sem jut a bemutatásig.

Máig A-listás hollywoodi nagyágyúnak tekinthető – annak ellenére, hogy ettől kezdve döntően átnyergelt az akciófilmek (A szikla, Con Air – A fegyencjárat) műfajára. Az 1997-es, John Woo rendezte Ál/Arc gyakorlatilag azóta a zsáner egyik mérföldköve, ezt ő is elismeri: „Anélkül, hogy fényezni szeretném magamat, szerintem ez egy mestermű”. Az utolsó dobás (1998), a 8 milliméter (1999), a Tolvajtempó (2000) és A fegyverek szava (2002) mellett az Angyalok városa (1998) romantikus drámájával, A holtak útja (1999) Martin Scorsese rendezte mozijával és a Corelli kapitány mandolinja (2001) regényadaptációjával rukkolt elő. Aztán következett az Adaptáció 2002-ben Charlie Kaufman forgatókönyvéből, Spike Jonze rendezésében, amelynek főszerepéért újra Oscar-díjra jelölték. Érdekesség, hogy ezzel a nominációval Nicolas Cage lett a harmadik színész (Lee Marvin és Peter Sellers után), akit a legrangosabb filmdíjra jelöltek több karakter egyetlen filmben való eljátszásért (az Adaptációban Donald- és Charlie Kaufman-t alakította).

nicolas-cageLas Vegas, végállomás (1995)

Az elmúlt 15 évben folytatta a thriller, kaland- és akciófilm dömpinget (Trükkös fiúk 2003, A nemzet aranya 2004, Fegyvernepper 2005, Next – A holnap a múlté 2007, A nemzet aranya 2. – Titkok könyve 2007, Veszélyes Bangkok 2008, Mocskos zsaru – New Orleans utcáin 2009, A bosszú jogán 2011, Túszjátszma 2011, Elárulva 2012, The Frozen Ground 2013, Tokarev 2014, A becsület lovagjai 2014, A fény halála 2014, Bizalom 2016, Züllöttség 2016, A bátrak háborúja 2016, Két testvér, egy lövés 2017, Bosszú szeretetből 2017, Inconceivable 2017, Looking Glass 2018, 211 2018, Between Worlds 2018), pedig nyíltan bevallotta: „Gyűlölöm az erőszakot. Egyszerűen csak utálom. Minden nap olvasom az újságokat – a New York Times-t, a The Guardian-t –, és érzem, érted? Beléd mászik. Teljesen meghökkent, hogyan képesek az emberek ilyen jellegű dolgokat tenni a gyerekekkel és a nőkkel.” Ám szerencsére az erőszakmozik mellett tovább szélesítette műfaji palettáját: vígjátékban – vagy legalábbis humorral erőteljesen vegyített egyéb műfajokban – bolondozik (Az időjós 2005, Ha/Ver 2010, Army of One 2016, Szörnyszülők 2017); drámákban szerepel (World Trade Center 2006, Joe 2013, A louisianai befutó 2015, A sötétség kapui 2015, Snowden 2016); sci-fi-ben alakít (Képlet 2009, Az emberiség minisztérium 2017); meglehetősen mélyen belekóstol a fantasy világába (A szellemlovas 2007, A varázslótanonc 2010, Boszorkányvadászat 2011, Féktelen harag 2011, A szellemlovas: A bosszú ereje 2011, Az otthagyottak 2014, Mandy 2018); miközben egyre több animációs filmhez kölcsönzi már említett egyedi orgánumát (Hangya Boy 2006, G-Force – Rágcsávók 2009, Astro Boy 2009, Croodék 2013, Tini Titánok: A film 2018, Pókember – Irány a Pókverzum 2018). 2000 után valóban rengeteg filmben megfordult, talán némileg csökkenő össz-színvonallal, de tehetsége és elkötelezettsége miatt mindenképpen van benne egy második aranykor is, amely remélhetőleg elérkezik majd a közeljövőben néhány remek filmválasztás eredményeként.

Cage amúgy teljességgel tisztában van nemcsak saját személyiségével a filmiparban, de magának a szakmájának is a legellentmondásosabb vonásával, amikor kijelenti, hogy „a filmszínészet az egyetlen olyan iparág a világon, ahol a kemény munkáért is megkritizálnak. Bármely más foglalkozásnál ez minőségi paraméternek tekinthető”. Ezzel tudni kell együtt élni, ám maga a filmszakma sincs manapság könnyű helyzetben: „Nem akarom lekicsinyellni a karrierépítésbe fektetett erőfeszítéseket, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy a mai digitális korban megírhatod a saját történeteidet, megcsinálhatod a saját filmjeidet, és máris kész a pályafutás. Vagy elmehetsz játszani egy off-off-off-Broadway színpadra.” De persze nem adja fel, játszik tovább, és próbál normális, hétköznapi, „egyszerű” életet folytatni. „Nem szigetelem el magam. Nem élek egy mindentől távol lévő jachton. Nem élek rejtőzködve, vagy magas falak és kapuk mögött. Nem repülök privát repülőgéppel. Kimegyek a reptérre, emberek közé, ott néhányan szóba elegyednek velem, néha pozitívan, néha nem annyira, de ez tartja bennem a kapcsolatot, hogy a társadalom része vagyok. És úgy vélem, ez mind-mind szükséges ahhoz, hogy eljátsszam a filmekben az embereket, amely nekünk, színészeknek az igazi dolga.” Magánéletében megszállott gyűjtője a képregényeknek, a mitológia mai megfeleltetését látja bennük. „Superman egy amerikai mítosz, olyan, mint Shakespeare az angoloknak.” Mi pedig bátran elmondhatjuk az 55. életévét betöltött színészről, hogy Nicolas Cage olyan nekünk, mint egy valódi, hamisítatlan filmsztár, egy a legnagyobbak közül.

Szilvási Krisztián

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2019.01.07