218

Julianus barát hazatért a keleti magyaroktól – Ezen a napon történt

Szabó Szilvia írása

julianus-es-gerhardus-barat-szobra

Ki – melyik magyar ember – ne ismerné Julianus barát nevét? Azt is megtanultuk róla az iskolában, hogy találkozott a keleten maradt rokonainkkal, és a tatár támadás hírét is meghozta IV. Béla királyunknak. Expedíciójáról 1236. december 27-én tért haza Magyarországra. A keleti rokonság felfedezésének jelentősége vitathatatlan, hiszen őstörténetünkről addig jóformán csak mondákat őriztünk, kevés hiteles emlékünk maradt. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? – mindig is fontos kérdések voltak és azok ma is, minden nemzet számára.

Hihetetlen, de legalább 350 évvel a honfoglalás után, vagyis még a XIII. század közepén is élt a magyarok tudatában keleten maradt testvéreink emléke. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század közepén készült művéből tudunk az etelközi és a még keletebbi ősökről, s arról is, hogy a kettévált nép akkortájt még tartotta egymással a kapcsolatot. A közvetlen kontaktus később elhalt, csak a szájról szájra terjedő történetek maradtak. A XIII. században – pontosabban 1221-ben, II. András királyunk uralkodása alatt – Magyarországon megtelepedő domonkos rendi szerzetesek bár azzal a nem titkolt céllal érkeztek, hogy a kereszténység legkeletibb bástyájáról terjesszék a hitet, missziójuk alkalmat adott a rokonság felkutatására is. Térítőket küldtek a kunokhoz a Havasalföldre és Moldvába, majd távolabb az orosz államok területére is, hogy a pápa befolyása alá vonják az itt élő sztyeppei pogány népeket egészen a Volgáig.

Itt kapcsolódik a történetbe az „ősmagyar szál”. Honnan tudtak a domonkosok a magyar őshazáról, a keleti rokonságról? Csak feltételezni tudjuk, hogy létezett egy ősgesta (Magyarok Története címmel), amely említi Magna Hungáriát, ahonnan annak idején a hét vezér kiköltözött, de sokan ott maradtak. (Erről később Riccardus testvér tesz említést, aki Julianus barát első útjáról számolt be a pápának). Annyit tudtak a régi írásokból, hogy a rokonok keleten laknak, de hogy hol, azt még csak nem is sejtették. Mindenesetre Béla herceg megbízásából Ottó barát három társával elindult 1231-ben, hogy felkutassa a magyar őshazát. Három év elteltével egyedül Ottó – aki kereskedőruhát öltve álcázta magát – érkezett vissza már nagybetegen, s az Úristen „nyolcadnapra a fáradt testből magához vette a hős barát lelkét.” Itt véget is érhetne a történet, csakhogy Ottó barát találkozott keleten néhány magyar nyelvet beszélővel, azoknak a leszármazottaiból, akik annak idején nem tartottak a honfoglalókkal, bár sajnos a vidékükre nem jutott el. Halála előtt a hírt megosztotta Julianus testvérrel, ezáltal tulajdonképpen előkészítette utódja expedícióját.

Julianus barát első útjára három szerzetestársával, a későbbi IV. Béla király anyagi és eszmei támogatásával indult 1235 tavaszán, hogy megkeresse Magna Hungáriát. A magas szintű támogatás jól mutatja, hogy az ügynek akkor milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak, pedig nem volt pontosan meghatározott úti cél. Arról, hogy a felfedezés sikerén túl milyen célok lebegtek – egyáltalán voltak-e – az uralkodó szeme előtt, nincs tudomásunk, csak találgatások vannak (Béla herceg befolyását akarta növelni az által, hogy a keleten katolizált népeket felhasználva legyőzi a tatárokat).

Körülbelül egy hónap múlva már Konstantinápolyba értek. Onnan hajóval mentek a Krím-félsziget keleti csücskével szemben található Matrikáig. Innentől bizonytalan az útvonaluk. Alánia környékén két társuk visszafordult, csak Julianus és Gerhardus, vagyis Gellért haladt tovább a magyarok őshazája felé. A Bunda nevű sivatagi, akkoriban iszlám városban Gellért meghalt, Julianusnak egyedül kellett folytatnia útját. Egy muszlim pap szolgálatába állt, ezért tudott továbbhaladni, és megérkezni Nagy-Bolgárországba, a Volga, Káma, Bjelája, Urál folyók által határolt területre. Itt találkozott először egy magyarul beszélő asszonnyal. Ez a nő állítólag arról a területről származott, ahová Julianus tartott. Az ő segítségével találta meg az elveszettnek hitt rokonságot.

julianus-barat-utjanak-terkepeJulianus útjának térképe (Magyar Nemzet Története, 1896)

„Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.
A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.” – írja Riccardus a pápának.

Hátborzongató, ugyanakkor felemelő érzés, hogy sok száz év különélés után is megértették egymás nyelvét és megőrizték egymás emlékezetét. Innen nézve különös súlya lesz Vörösmarty szavainak: „Emlékek nélkül, népeknek híre csak árnyék...”. De térjünk vissza a történethez!

julianus-es-gerhardus-barat-szobraJulianus nem maradt sokáig a rokonság körében, mindössze négy hetet töltött ott. Sietve indult haza – vélhetően a tatár fenyegetettség miatt –, a kijevi kereskedők útvonalait használta. 1236 karácsonyán lépett újra az itthoni magyar földre, hogy az ottaniak életmódjáról, szokásaikról és nyelvükről hasznos adatokat szolgáltasson elöljárói (és az utókor számára), ugyanakkor meghozta a közelgő tatár pusztítás hírét is. Riccardus jelentése nyomán az információk Rómába is eljutottak, Julianus pedig újabb keleti expedíciót tervezett.

A történet tragédiája, hogy mire visszatért Magna Hungáriába, csak a tatárok által feldúlt, felégetett vidékeket talált, a rokonságnak pedig híre-hamva sem maradt.

Őstörténetünkben ma is nagyon sok a hiány és a talány, Julianus barátnak mint „első Ázsia-kutatónak” köszönhetjük, hogy a népmondák szintjén élő vérségi kötelék, életmód, szokások valósággá váltak. Leírásai hitelesek és földrajzi szempontból is jelentősek, a későbbi utazók felhasználták tudását.

A kételkedők most jelezhetnék, hogy Julianus barát is csak egy legenda volt. Évszázadokon keresztül valóban alig tudtunk róla valamit. 1695-ben Cseles Márton jezsuita szerzetes perdöntő bizonyítékokra lelt: megtalálta Julianus utazásának két beszámolóját a vatikáni levéltárban (a másodikat valószínűleg maga Julianus vetette papírra), felfedezése kiadatlan maradt. Ötven évvel később, 1745-ben Desericzky Ince piarista szerzetes újból rábukkant a kéziratokra, és 1748-ban kiadta azokat De initiis ac majoribus Ungarorum című művének második kötetében.

Tudta?
- A honfoglalás 1100 éves évfordulója tiszteletére 1996-ban a Magyar Forrás Alapítvány szervezésében és támogatásával lovas emléktúrát tett egy 13 fős csapat, akik 4200 km-t tettek meg elődeink útján. Ez volt a Magna Hungaria Expedíció.
- A szerzetes életéről Koltay Gábor készített filmet.

Az első és az utolsó képen Julianus szoboralakja Budapesten a Halászbástyán, karjával az őshaza felé mutat a rogyadozó Gerhardusnak.

Szabó Szilvia

Források: rubicon.huwikipédia.hu, tiszataj.hu, kagylokurt.hu, Sudár Balázs: Magyarok a honfoglalás korában, Magyar őstörténet 2. Budapest, Helikon (2015)

Az első (FOTO:FORTEPAN / Góg Emese) és a második kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből, a harmadik kép a flickr.com gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2018.12.27