Széles körű és termékeny munkássága tapinthatóan visszatükröződik az Én vétkem című nagyregényében. A főszereplő Adrià Adrèvol, aki hatvan évesen, még meglévő, de már szakadozó emlékezetével felidézi gyermekkorát és fiatalabb éveit, családi viszonyait és azok alakulását az idő során. De ha úgy tetszik, azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy a regény főszereplője egy több száz éves Storioni hegedű, a Vial, amely összefonja a különböző emberi sorsokat az évszázadok gyűrűjében, és ezek titokzatos módon összefüggnek egymással.

Az emlékezés Adrià gyermekkorába nyúlik vissza, ahol hideg, gyakorlatias, szeretni látszólag képtelen anyja és szigorú, titokzatos, megszállott műgyűjtő apja tölti be életének magányát, és ebben csupán két képzeletbeli barátja osztozik, akik meglepő módon idős korára sem tűnnek el az életéből. A család régiségboltja egy külön világ a kis Adrià számára, de hamarosan kiderül, hogy furcsa titkok lengik körül, akárcsak apja tragikus, hirtelen halálának körülményeit, amiért Adrià élete végéig megmagyarázhatatlan bűntudatot érez. A család tulajdonába jut egy felbecsülhetetlen értékű hegedű, amely a tárgyias jellege mellett szinte a művészet mint fogalom teljes megszemélyesítője. A hegedű története közel hétszáz éves múltra tekint vissza, és összefüggésbe hozható kolostorokkal, szerzetesekkel, emberi tetemmel és az abból kinövő fával, amelynek anyagából századokkal később egy itáliai hangszerkészítő elkészíti. A csodálatos, szinte varázserővel bíró (vagy inkább csak azzal felruházott) hegedű a legkülönfélébb események során a legkülönfélébb emberek kezébe kerül. Eszmei értékét az idő elteltével felbecsülhetetlenné duzzasztják még azok is, akik számára a művészet és a zene nem sokat jelent, birtokosai között egyformán megtalálhatók azok, akik értik valódi értékét, és azok is, akik nem.

Adrèvol professzor a barcelonai egyetem tanára, kultúrtörténetet tanít, közben pedig könyveket ír, és műveiben a szépség és a művészetekben megjelenő gonosz témáját boncolgatja. A történet a második világháború idején kezdődik, mondhatjuk, hogy ez a fő cselekményszál. Az elbeszélés egyes szám első személyben, Adrià szemszögéből történik, de már az első oldalaktól váltakozik az egyes szám harmadik személlyel, akár ugyanazon a mondaton belül is, és ez az elbeszélő forma kezdetben kissé nehézkessé teszi az olvasást. Ennek okára csak a regény végén derül fény, egy olyan váratlan fordulattal, amely lényegében minden addigi fejtegetést betetőz. Ha már az elbeszélés módjánál tartunk, a regényben bizonyos időközönként dőlt betűvel szedett részekkel találkozunk, ez a tulajdonképpeni jelen történéseit mondja el. Az elbeszélő mód ilyen sokfélesége és a történetek időben és térben való tagolódása, illetve szerteágazó módja kezdetben inkább szétszórja, mint összetereli az olvasó figyelmét. Az Én vétkem azonban az a típusú regény, amelyet nem lehet (vagy helyesebben nem érdemes, nem szabad) csupán tízoldalas tagolódásokban olvasni. A regény szinte kéri azt, hogy beletemetkezzünk az olvasásba, ekkor azonban egyszer csak elkezdjük megsejteni, átlátni azt, amiről valójában szó van.

Adrià története a cselekményiség szemszögéből nem túlzottan érdekes. Hogy életre szóló barátságot köt Bernattal, hogy a szülei halála után kezd élni igazán, hogy sokkal jobban szereti a nyelvtanulást a hegedülésnél, hogy elszalasztja, majd megtalálja élete szerelmét – még nem ad okot arra, hogy miért kellene mindezt közel hétszáz oldalon keresztül tárgyalni. Sokkal érdekesebbek azonban a többi történetek, amelyek teljesen átszövik Adrià elbeszéléseit, néhol olyan mértékben és formában, hogy amíg ez nem válik világossá, többször is visszalapozunk, hogy vajon mit hagytunk ki. Aztán kiderül, hogy néhol még a szereplők is átitatódnak egymással, körülbelül úgy, mint amikor a filmkészítésben az egyik képkocka egy másik képkockává sejlik át. Így fordulhat elő, hogy egy középkori inkvizíciós per vezetője egyszer csak egy náci tisztté válik, ugyanabban a mondatban, szövegkörnyezetben. Ez a nem szokványos elbeszélés viszont éppen azt domborítja ki, amelyről gyakran a történetben is filozófiai eszmefuttatásokon keresztül próbál választ kapni a főszereplő: ha a művészet a szépség és az örök értékek megtestesítője, akkor hogyan lehetséges az, hogy a gonosz egyáltalán megkörnyékezze, nem is beszélve arról, hogy birtokolja azt? Vagy másként szólva, honnan ered a gonoszság az emberben? Belülről fakadó, emberi tulajdonságként tekinthető, vagy külső, idegen erő behatásaként írható le? Megint másképp fogalmazva, lehet-e szép, ami gonosz dologból születik, és lehet-e gonosz, ami művészien szép? Felmentés-e egyik a másik számára?

Adrià elakad a gonoszról írt eszmefuttatásaiban, ezért a teleírt lapok hátoldalára a saját életét veti papírra, és mindenkori dilemmáit, hogy vajon a véletlenek és a saját döntéseink kereszttüzében hol helyezkedünk el mi, emberek. Igazából a saját történetében írja le azt, amit a gonoszról írt tanulmányában nem sikerült megfogalmaznia. Az író, Jaume Cabré maga is nyilatkozik arról, hogy nem tudja, mit gondoljon a huszadik századról, hogy „a fény, a dicsőség százada, vagy azt, hogy a kegyetlenség legdurvább százada?” Érdekes kérdés az is, hogyan kapcsolódik az egyén felelőssége és a közösség felelőssége egymáshoz a történelem során elkövetett bűnök esetében, főleg, ha a náci koncentrációs táborok eseményeit vesszük alapul, amelyekre a regényben nagyon sok utalás történik.

Ha meg szabad fogalmazni valamilyen ki nem mondott következtetést, az az lehet, hogy az embert, függetlenül attól, hogy milyen korban élt, nem kerülte el sose a gonosz, és tetteivel megmérettetett annak harcában. Még azok is, akik a helyes irányra törekednek, ahogy teszi ezt Adrià is, hazudhatnak, és becsaphatnak másokat. A regényben szinte senki sincs, aki erkölcsileg feddhetetlen, talán csak az örök (és eszmei) szerelem, Sara, aki végső soron megtestesíti azt, amire vágyunk: az igazat, a szépet és a megbocsátást. És teszi ezt úgy, hogy ő sem tökéletes, és megvannak a maga titkai. Egyébként a karakterek megrajzolása realisztikus és emberi, néhol már zavaróan az, ha valaki a túlzott romantikához ragaszkodik. A belső tépelődések, a féltékenység, az autisztikus vonások, egy zseninek tekintett gyermek szeretetéhsége annyira meghatóan valóságos, hogy valószínűleg sok aha-élménnyel fogja megajándékozni az olvasót.

Ha vannak olyan könyvek a világirodalomban, amelyeket érdemes elolvasni, akkor Jaume Cabré Én vétkem című könyve mindenképpen közéjük tartozik. Bár a mű nagyfokú figyelmet kér az olvasótól, bőségesen kárpótolja azt. A mesterien átszőtt cselekmény valójában csak álca, nem a történés a lényeg, vagy annak adrenalintól fűtött izgalma, hanem az azt mozgató belső erők összessége, amelyek leegyszerűsítve a jó és a rossz egymásnak feszülésének problematikáját hozzák elő. Hogy az évszázadok során az emberi természet alapvetően ugyanaz, abban talán eddig sem kételkedtünk. Az azonban, hogy egy írót, aki magát agnosztikusnak vallja, ennyire foglalkoztat ez, arra enged következtetni, hogy nem teljesen hiábavaló minden jóra való törekvésünk. Emellett pedig az író egyfajta bátorság birtokosa is, aki nem fél megrajzolni az embert el nem tagadott emberi vonásokkal, amelyekhez hozzátartozik a gonosz is, bárhonnan is eredjen.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com