Az ír felmenőkkel rendelkező Lisa Gerrard 1962. április 12-én született az ausztráliai Melbourne-ben. A város Prahnan nevű, főleg török-görög bevándorlók által lakott környékén nőtt fel, szülei maguk is zenéltek. Művészi gyökereit is innen származtatja, hiszen ebben a közegben nem érintette meg túlzottan a nyugati világ zenei kultúrája, más népeké viszont annál inkább, ahogy ő fogalmazott, gyerekkorát úgy élte meg, hogy közben „mediterrán zene szűrődött ki a házakból”. És bár ihletői között említi Edith Piafot és Maria Callast is, művészi kísérletezőkedvét ismerve nem meglepő, hogy néhány évvel később a melbourne-i úgynevezett Little Band színtér aktív résztvevője lett.

Ez az 1978 és 1981 között működött zenei közösség elsősorban a kísérletezős post-punkban utazó Primitive Calculators körül csoportosuló zenekarokat jelentette. A történet úgy indult, hogy az együttes tagjai alapítottak egy rövid életű projektet Leapfrogs néven, mellyel saját maguk előzenekarai voltak, és annyira rákaptak ennek az ízére, hogy más barátaikkal, mint a Whirlywirld zenészei, újabb és újabb „kis bandákat” alapítottak, megosztva egymás között a hangszereket, a felszerelést és természetesen a zenekari tagokat is.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hamarosan az egész városban tartottak Little Band esteket, amelyeknek egyetlen szabálya volt: semelyik zenekar sem léphetett fel kettőnél többször, és nem írhattak tizenöt percnél több anyagot. A színtéren nem csak zenészek tűntek fel, gyakran képzőművészek, filmkészítők, költők, performansz előadók is csatlakoztak egy-egy formációhoz, élvezve azt, hogy megvalósíthatják zenei elképzeléseiket. Stuart Grant, a Primitive Calculators frontembere utólag úgy emlékezett vissza, hogy a kezdeményezés három fő alappillére az eldobhatóság punk eszménye, az újdonság varázsa és a bevett lemezipari módszerek elleni lázadás volt. Lisa Gerrard több ilyen produkcióban is részt vett, bár a Junk Logic, a Go Set és Stand by Your Guns neve mára valószínűleg csak azoknak mond valamit, akik akkoriban jártak ezeken a koncerteken. Egy ilyen alkalom során találkozott Brendan Perry-vel, aki akkoriban fiatal punkzenészként tengette napjait a The Scavengers soraiban, ami épp akkortájt helyezte át székhelyét Új-Zélandról Ausztráliába, és változtatta meg a nevét The Marching Girls-re.

Perry így emlékezett vissza a fiatal Lisára: „Sosem gondoltam volna, hogy egy nap majd közösen fogunk dolgozni, mert akkoriban az ő zenei világa túlságosan avantgárd volt. Különösen élénken él bennem egy dala: arról szólt, hogy talál egy férfit a parkban, majd utána megkérdezi az anyját, hogy hazaviheti-e a gardróbszobájába, amelynek a zenei aláfestését egy kínai cimbalommal és két bambuszbottal szolgáltatta.”

A Dead Can Dance magja egy hálószobastúdióban zenélt először együtt, bár az énekesnő visszaemlékezése szerint Perry valószínűleg egy randevúra készült a közös zenélés helyett, még hangszert sem vitt magával, és jobb híján néhány olajoshordón kezdett el dobolni. A nap végére megszületett a Dead Can Dance tulajdonképpeni első dala, a Frontier, melynek köszönhetően aztán lemezszerződést is kaptak. Miután székhelyüket Melbourne-ből Londonba helyezték át, 1984-ben jelent meg a zenekarról elnevezett debütáló album a 4AD gondozásában. Ezek a dalok már elővetítik a duó ma is ismert stílusát, de az albumon hallható zenében a későbbiekhez képest erőteljes post-punk és gótikus rock hatások is felfedezhetők, talán annak is köszönhetően, hogy akkoriban még duó helyett teljes zenekari felállásban alkottak, az Angliába költözés után hamar kilépő Paul Erikson basszusgitáros és Simon Monroe dobos helyére érkező James Pinker, Scott Roger és Peter Ulrich közreműködésével.

A zenekar ma megismert világa kiforrott formában elsőként a következő évben megjelent Spleen and Ideal formájában öltött testet. Az ez idő tájt egy párt is alkotó Gerrard és Perry ezen az albumon – melyről megjelenésének harmincharmadik évfordulóján részletesen is megemlékeztünk – határozott lépést tett a kevésbé konkrét motívumokat és a gazdag, folk- vagy komolyzenében megszokott hangszerelést felvonultató dalszerkesztés felé.

Bár a következő albumok – Within the Realm of a Dying Sun (1987), The Serpentʼs Egg (1988), Aion (1990) – még meglehetősen távol maradtak a mainstreamtől, a 4AD kiadó a kilencvenes évek elején szerződést kötött a Warner Bros. Records-szal, így a Dead Can Dance lemezei is sokkal szélesebb körben lettek hozzáférhetők. Többek között ennek köszönhetően az 1993-ban megjelent, erőteljes ethno hatásaival új fejezetet nyitó Into the Labyrinth felkerült a Billboard 200-as listájára, és összesen 500.000 példányban kelt el világszerte. Ez az anyag a sikerek mellett azonban egy másik folyamatot is előrejelez: az egymástól akkor már távol élő Gerrard és Perry külön dolgoztak saját dalaikon. Utólag tehát nem is meglepetés, hogy idővel mindketten kipróbálták magukat szólóban is.

Lisa Gerrard első önálló lemezét 1995-ben jelentette meg The Mirror Pool címmel, amit azóta még három – The Silver Tree (2006), The Black Opal (2009), Twilight Kingdom (2014) – szólóalbum és számos kollaboráció követett. Utóbbiakon olyan szerzőkkel, előadókkal dolgozott együtt, mint Pieter Bourke, Patrick Cassidy, Klaus Schulze, Marcello De Francisci vagy a Le Mystère des Voix Bulgares nevű bolgár asszonykórus. Ezek mindegyikéről külön cikket lehetne írni, de ezúttal legyen elég annyi, hogy a szólóalbumok kifejezetten ajánlottak mindenkinek, aki szeretné hallani, milyen lenne a Dead Can Dance maximálisan letisztult, filmzenés, kortárs klasszikus zenei elemeket előtérbe állító változatban.

A filmzene mint meghatározás természetesen nem véletlen. Bár Lisa Gerrard színésznőként is feltűnt Agustí Villaronga El Niño de la Luna (Holdgyermek) című fantasy filmjében, végül szerzőként és közreműködőként a filmzenék világában talált második karrierre, és jellemző, hogy kezdetben nem is volt kedve ilyesmihez, többek között azért sem, mert elmondása szerint sosem kedvelte igazán ezt a műfajt. Teljes kísérőzene komponálására először Michael Mann filmrendező – többek között Az embervadász, Szemtől szemben, A bennfentes, Ali – kérte fel, aki kétkedése ellenére meggyőzte arról, hogy képes ilyesmire. Azóta már rengeteg hollywoodi produkcióban közreműködött sokféle módon, akár teljes soundtrack, akár egy-egy betétdal erejéig, a Gladiátortól a Sorstalanságon át a Bálnalovasig, vagy a Tűzben edzett férfiig.

A Dead Can Dance 1998 után egy 2005-ös turnétól eltekintve sokáig nem alkotott zenekarként, de 2009-ben Gerrard és Perry rendezték korábbi nézeteltéréseiket, 2012-ben pedig tizenhat év után új albumot jelentettek meg Anastasis címmel. Ezt idén novemberben követte az újjáalakulás után kiadott második teljes lemez, a Dionysus. A zenekar jövőre újra turnéra indul, melynek budapesti állomása 2019. június 26-án, szerdán este lesz a Papp László Budapest Sportarénában.

Aki pedig szeretné magát bővebben is beleásni Lisa Gerrard munkásságaiba, annak jó szívvel ajánlom azokat az interjúkat, amelyek segítségemre voltak a mostani rövid karriertörténet összeállításában: Magyar Narancs, Recorder, Origo, Index. Mi legutóbb 2012-ben beszélgettünk vele.

A koncertről további információk találhatók a rendezvény Facebook-eseményén. Jegyek az Eventim hálózatában rendelhetők.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu