226

Giacomo Puccini Triptichon című operaciklusának ősbemutatója – Ezen a napon történt

Ősze Mária írása

giacomo-puccini-triptichon

100 évvel ezelőtt, 1918. december 14-én a New York-i Metropolitan Operában mutatták be Giacomo Puccini (1858-1924) három egyfelvonásos, különböző műfajú operákból álló Triptichonját (Il Trittico): „egy verista rémdrámát (Il tabarro – A köpeny), egy szentimentális vallásos operát (Suor Angelica – Angelica nővér), valamint egy harsány bohózatot (Gianni Schicchi)”. Az operák ellentétes hangulatuk révén, egymást kiegészítve forrnak össze „hármasképpé, azaz Triptichonná”.

Puccini már 1904-ben felvetette, hogy Gorkij novelláin alapuló, három egyfelvonásos operát kellene ugyanazon az estén bemutatni, azonban kiadójának nem tetszett ez az elképzelés. Giulio Ricordi halálát követően azonban, 1912-ben már úgy gondolta, hogy három „különböző hangvételű darab jobban szolgálja a közönség szórakozását, egyben alkalmat ad számára különböző karakterű figurák megjelenítésére”.

Az első opera (a képen balra) szövegkönyvét Didier Gold La Houppelande (A köpeny) című színdarabja alapján Giuseppe Adami írta. A 20. század elején Párizsban játszódó eredeti dráma az 1910-es évek első éveiben a francia fővárosban óriási sikert aratott, maga Puccini is látta az előadást. Rögtön elhatározta, hogy operát komponál a nagyszerű dráma nyomán, mivel „megragadta a három főszereplő markáns karaktere, a cselekmény nyíltan naturalista természete”. 1913-ban sikerült megegyeznie a szerzővel, akinek drámája „komoly tragédia, mély beleérzéssel festi meg a nagyvárosi szegények életkörülményeit”. Egyértelműen a verista operák közé sorolható A köpeny, amely egyszerre a féltékenység és a bosszú operája, Puccini „éles kontúrokkal megrajzolt, hihető jellemeket alkotott”. 1913-ban kezdte el a komponálást, amelyet azonban A fecske című operettje miatt meg kellett szakítania, végül a teljes mű partitúrája 1916. november 25-ére készült el.

A második opera (a képen középen) librettója Giovacchino Forzani nevéhez fűződik. A történet a 17. század végén játszódik egy kolostorban, és csak női szereplői vannak. Puccini számára különösen fontos volt ez az opera, mivel egyik nővére maga is apáca volt. „Az opera zenéjét lágy, lírai dallamok, olvadó harmóniák, gyengéd színek jellemzik”.

A harmadik opera (a képen jobbra) szövegkönyvét szintén Giovacchino Forzani írta Dante Alighieri Isteni színjáték című műve alapján. A címszereplő alakjának mintájául Dante kortársa, azaz egy valódi személy szolgált. A mű „igazi commedia dell’arte, az opera buffa Itáliában őshonos műfajával rokon”. Puccini képes volt arra, hogy „apró gesztusok és zenei motívumok segítségével pompás jellemeket fessen”, továbbá, hogy a történet „groteszk és komikus légkörét” egyaránt megmutassa zenéjével. Zenei eszközök segítségével a kapzsi rokonok egyéni arculatát is sikerült megjelenítenie Puccininek.

Az ősbemutatón Roberto Moranzoni (1880-1959) vezényelt, A köpenyben Georgette-t Claudia Muzio (1889-1936), Marcelt Luigi Montesanto (1887-1954), Henrit Giulio Crimi (1885-1939) énekelte. Az Angelica nővér főszerepeit, Angelica nővért Geraldine Farrar (1882-1967), a hercegnőt Flora Perini (1887-1975) alakította. Gianni Schicchiként Giuseppe De Luca (1876-1950), Laurettaként Florence Easton (1882-1955), Zitaként Kathleen Howard (1884-1956), Rinuccio-ként Giulio Crimi (1885-1939) lépett színpadra.

A Triptichont a közönség óriási tetszéssel fogadta, azonban a kritikusok véleménye erősen megoszlott. Abban teljesen egyetértettek, hogy a Gianni Schicchi a három közül a legjobban sikerült mű, de az Angelica nővérről egyrészt azt írták, hogy „nem a szenvedélyesség az, amit a közönség a legszívesebben fogad egy apácától”, másrészt többen a két másik operához képest egyhangúbb zenéjét, a viszonylag lassan csordogáló eseményt kifogásolták”. A három opera ellentmondásos fogadtatását igazolja, hogy a neves olasz karmester, Arturo Toscanini például visszautasította azt, hogy ő vezényelje a Triptichont az olaszországi bemutatón. Emiatt Puccini annyira megsértődött, hogy pár évig szóba sem állt Toscaninivel.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Matthew Boyden: Az opera kézikönyve; Winkler Gábor: Barangolás az operák világában 3. kötet; Till Géza: Opera; Wikipédia

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2018.12.14