Mivel a Könyvtárellátó szekere lassan döcög, Könyvtáros bácsi elszaladt a helyi Pláza Libri-könyvesboltjába, ahol egy szakállas ifjonc megtalálta számára a vékony kis kötetet, amelytől duplán örömre gerjedt, hiszen úgy vélte, nem tart soká elolvasni, az ezerhétszáz forintos ár pedig több, mint kedvező. Vesztére beleolvasott a könyvészeti megvalósításában egyszerű, ám gusztusos kötetbe, aztán már csak arra maradt ideje, hogy egy vágyódó pillantást vessen a boltba telepített Frei-café irányába, csuklója tőből leszakadt, arctámadóként felszaladva a pultos kisasszony lábszárán, bekopogta pinkódját annak térde kalácsán, s miután a terminálból feltört a pájpássz hangzású sóhaj…, már kettőt fordult a helyiség, és Könyvtáros bácsi előtt világossá vált, hogy ezt bizony hetekig olvasgatni fogja, ráadásul a Rókáról asszociált Petrőczi Éva vers (Szentivánéj – változással), amelyben Titánia nem szamárra vágyik, hanem rókafejet becéz, az bizony nem a Simon Márton-féle róka, szerzőnknél nincs egyszerűen érthető üzenet, mindössze érzés van, gyomorba célzott ütésekkel morzézott valami, aminek keménységét hitelessége fokozza.

A korábbi kötetek fragmentumszerű (mondhatni, darabosan felköhögött) visszatükrözéseivel szemben a Rókák esküvőjében már markáns formára talált az a tárgyilagosan szemlélt rettenet, amit mindennapi életként definiálunk, amiről J.A. óta tudjuk, „és ebbe más is belehalt már”. Úgy tűnik, Simon Mártonnál összeálltak a sorok, túllépett az előző kötetei „kapjátok be” korszakán, az új írásai kimunkáltabbak, integráltabbak, imitt-amott játékosabbak, összességükben gyilkosabbak. Ilyen koporsóban öröm a halál, de nevetni még sincs kedved.

A szerző novemberi, győri könyvbemutatóján a közönség fiatalabbakból állt, mellettük néhány helyi tojásfejű irodalmár, akik összenéztek, amikor a beszélgetést vezető kövér ember azt mondta, hogy Simon Márton művészete – egyediségét és eredetiségét tekintve – a műfaji eltérések ellenére is Esterházy Péterre emlékezteti. Aztán felolvasták a Remény c. verset, amelyben egy sertés meséli el önnön levágásának és feldolgozásának menetét, amelyben „Kiderült, hogy a kislány, aki tegnap nagyon sírt miattam, szereti a hagymás vért”. Majd a zárás: „És amíg vágtak, daraboltak, szúrtak és daráltak / órákon át, végig azon gondolkodtam remegve, / hogy vacsorára talán te is ideérsz, és hogy lesz / egy pillanat, amikor végre, végre a szádba veszel.” Ezen a ponton, ahol a Könyvtáros bácsi generációjának illene gutaütést kapnia, a közönség soraiban felsír a gyönyörűségtől egy kamaszlány.

Ezt az Esterházy-dolgot komolyan gondolod, vagy a vendégszövegekre utaltál? – kérdezi az egyik irodalmár a kövér embert a bemutató után, aki válasz helyett belekortyol vörösborába, eltűnődve azon, miért olyan kényelmetlen érzés vidéki, középkorú értelmiségi létére dekódolni az olyan sorokat, mint „amikor egy fekete, / benzinszagú erdőről kéne beszélned, / de csak állsz és nevetséges vagy, hazug és kicsi, / az, pontosan” – aztán ráébred, hogy persze, megvan, azért, mert ez a rókák esküvője.

E kötetet Könyvtáros bácsi beszerzésre ajánlja minden olyan közkönyvtárnak, amelyben még él a remény, hogy a fiatal felnőtteket is üdvözölheti olvasói között.

(Simon Márton: Rókák esküvője. Bp., Jelenkor, 2018. 101 oldal.)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.