Kohlhaas Mihály közel-keleti rokona, a sokat és jól dolgozó, aktívan politizáló bejrúti keresztény autószerelő Tony (Adel Karam) élete látszatra rendezett. Nem így a város, amely magán viseli a hosszú polgárháború pusztító nyomait mind a falakon, mind a lelkekben. Tony és fiatal felesége (Rita Hayek) első gyereküket várják. Az asszony szeretne a forrongó, zajos belvárosból kertes házba költözni, amit férje olyan felfortyanva ellenez, ami belső nyugtalanságot sejtet. Kettejük idilljének képeit tovább rombolja az a hirtelen kitörő durva agresszió, amellyel a férfi elutasítja Yassert (Kamel El Basha). Az újjáépítésben részt vevő palesztin építésvezető bűne mindössze annyi, hogy „a ház urának” beleegyezését kérte ahhoz, hogy a lakás erkélyének járókelőkre is vizet csorgató lyukas – nem mellesleg illegálisan és szabálytalanul megépített – ereszét megcsinálhassa. Amikor a munkások mégis kijavítják a hibát, Tony dührohamot kap, és szétveri az új csövet. Yassert elragadja az indulat, keresetlenül közli az őrjöngő férfival, hogy egy barom. Tony férfiúi becsületében érzi sértve magát, bocsánatkérést követel. A jól megfontolt üzleti érdekei miatt megegyezésre törekvő főnöke rábeszéli a vonakodó Yassert, hogy menjenek békülni Tony műhelyébe. Addigra a helyi viszonyokat nem ismerők is megtudják az apró utalásokból, hogy az 1948, Izrael állam megalakulása óta több hullámban Libanonba menekült palesztinok jogfosztottak, csak feketemunkákból tudnak úgy-ahogy megélni. Yasser, noha kitűnő mérnök, örülhet, hogy legalább építésvezetőként van munkája. Tony és a többi keresztény elnyomott, kisemmizett kisebbségnek érzi magát a hazájában, a populista politikusaik minden sérelem okozójának a palesztin menekülteket jelölik meg. A sokszorosan megalázott Yasser szótlanság mögé rejtett büszkeséggel toporog az impulzív Tony előtt, férfiatlannak tartja, hogy ő kérjen bocsánatot, mikor igaza van. Tony ráérez erre, elvakult gyűlölettel szidalmazni kezdi, Yasser önuralmát elveszítve megüti. Tony bordatörést szenved, beperli Yassert. Sérülten is dolgozik, elájul a műhelyben, segítségére siető felesége megerőlteti magát, amikor föl akarja emelni. A szülés beindul, a kisbabájuk majdnem meghal. A hétköznapi, banális inzultus következményei egyre súlyosabbá válnak, a jogi procedúra következtében gyorsan nő a publicitása is. Az országos médiumok, a pártok is beleállnak az ügybe, utcai zavargások törnek ki. A bíróságon Tony-t egy minden hájjal megkent, idősebb ügyvéd képviseli. Yassernek egy fiatal, elkötelezett, jogvédelemre szakosodott ügyvédnő ajánlja föl segítségét. E két eltérő jogértelmezést képviselő jogalkalmazó ékesszóló bírósági szócsatája egy pontján (spoiler!) megtudjuk: apa és lánya vívását láthatjuk…

A sértés történetre szűkített zanzásítása kiváló példa arra, mennyire eltérnek film és elbeszélés szabályai. Amikor Tony férfias, bátor, tiszta arcát, őszinte gesztusait látjuk, szavait halljuk a képsorokban, mélyen átérezzük indulatait. Yasser Henry Fondásan zárt, szép vonású, fáradt arca olyan titkokat sejtet, amelyeket jobb volna nem megtudnunk. Az egyik nyíltnak látszóan nem beszél és nem néz szembe a saját sérelmeivel, a másik hallgatagon teszi ugyanezt. A film finom felépítéssel, pontos dramaturgiával úgy mutatja meg kettejük közösségét a meggyötörtségben, hogy egyetlen pillanatra nem válik giccsessé.

Ziad Doueiri megbékélést kívánó filmje Libanon első hivatalos Oscar-díjra jelölt filmje volt 2017-ben. E tény jelentőségét tovább növeli, hogy a rendező 2013-as, The Attack című, számos díjat nyert filmjét Libanon azért nem jelölte Oscarra, mert nagy részét Izraelben forgatták, ugyanezért a premier után be is tiltották. A film egy Tel-Avivban dolgozó, elismert palesztin orvos története, akinek a felesége életét veszti egy öngyilkos merényletben. Az asszony darabokra szakadt testének azonosítása után az orvost letartóztatják, a gyanú szerint ugyanis a felesége követte el a merényletet. A libanoni kulturális miniszter szerint a film „nem eléggé libanoni”, s ebben, valljuk meg, alapvetően igazat adhatunk neki. A jelenlegi libanoni törvényeknek az is megfelel, hogy a filmet a rendező hazájában azzal a feltétellel mutatták volna csak be, ha az izraeli intézményeket törlik a főcím köszönetlistájáról. Nem tették, így nem lett a The Attack az első héberül beszélő alkotás a libanoni gyöngyvásznakon. A film tavaly még egyszer büntette rendezőjét: egy nappal azután, hogy Velencében díjat nyert A sértés, Doueirit Bejrútban letartóztatták, francia és libanoni útlevelét elvették. Tegyük hozzá rögtön, hogy a katonai bíróság gyorsított eljárással minden vád alól fölmentette. A libanoniaknak törvény tiltja ugyanis, hogy az országgal háborúban álló Izraelbe utazzanak. A hatóságok dicséretre méltó alaposságát az is mutatja, hogy Libanonban a Wonder Womant is betiltották, a Warner produkció főszereplője, Gal Gadot ugyanis izraeli.

A fejlett, liberális és gazdag Libanont, a Közel-Kelet Svájcát 1975 és 1990 között véres, nehezen követhető érdekekért vívott polgárháború sújtotta. „Az első arab-izraeli háborút követő palesztin menekültválsággal, majd a menekültek „államon belüli állam” létrehozásának törekvésével (amelyet először Jordániában kezdtek el kiépíteni) kezdődött a háborús történet Libanonban. A muszlim palesztinok százezreinek beáramlása felborította a muszlim-keresztény vallási egyensúlyt, a keresztények kisebbségbe kerültek, bár a politikai és kulturális elitet továbbra is ők alkották. Az izraeli-palesztin konfliktus egyre többször Libanon területére is beszivárgott, aminek a libanoniak látták a kárát. A gazdasági helyzet egyre romlott: növekedett a munkanélküliség és az infláció.” (Mandiner) A nyomorban politikailag radikalizálódott palesztin menekültek és a keresztény vallású arab lakosság közötti konfliktust tovább bonyolította a hagyományos siita-szunnita ellenségeskedés és a megannyi vallási és nemzeti kisebbség – drúzok, örmények, szírek – állásfoglalása, beavatkozása. A világpolitika, a hidegháború fordulatai tovább kavartak az események során, a közvetlen izraeli, majd a szír beavatkozások, és az évek során megnövekvő iráni befolyás is egyre mélyítette a konfliktusokat. Libanon ma minden módon törekszik a megbékélésre, ami nem egyszerű ennyi évtized, ennyi sérelem és harc után.

Ziad Doueiri univerzális humanizmusának kulcsát tágabb értelemben vett családjának történetében találjuk, s filmjeiben hangot is ad ezeknek a történeteknek. Kongóban született, ahol szülei az ENSZ oktatásprogramjában dolgoztak. Négyéves volt, amikor visszaköltöztek Libanonba, s tizennyolc, amikor a polgárháborús országból 1982-ben Los Angelesbe költözött. Filmes tanulmányok után Quentin Tarantino és Robert Rodriguez mellett dolgozott egyebek mellett olyan filmeken, mint a Kutyaszorító, a Ponyvaregény, a Jackie Brown vagy az Alkonyattól pirkadatig. Rendezőként mindjárt első, West Beirut (1998) című filmje sikert sikerre halmozott. A film kamasz hőseinek saját bőrükön kell megtapasztalniuk, mit jelent a polgárháború. Az iskolájuk előtt történik az a merénylet, amelynek során maronita keresztények 1975. április 13-án lemészárolták egy busz utasait. Már ebben a korai filmjében határozottan érződik távolságtartó viszonya az úgynevezett igazsághoz. A főszereplők, két kamaszfiú beáll egy tüntetésbe, s a menetelőkkel együtt skandálják: „Megbosszulunk, Kamal!”, persze fogalmuk sincs, ki lehet, akit meg kell bosszulni, méghozzá azonnal. A főhős Tarek a háborús konfliktust úgy oldaná meg, hogy Arafatot és Gemayelt összehozná a frissiben felfedezett nyugat-bejrúti bordélyban. Meglehet, hamarabb véget ért volna a konfliktus…

A már említett The Attack főhőse, a sebészorvos így fakad ki: „Az egyetlen harc, amiben hiszek, az az, amit a sebész vív azért, hogy visszaállítsa az életet ott, ahol a halál akar diadalt aratni.”

A háború lezárásának nehézségeivel igyekszik szembenézni A sértés. Nem lesz egyszerű abban az országban, ahol pillanatnyilag a 4 és fél millió helyi lakosra körülbelül 3 millió menekült jut. Ha hihetünk a megérzésünknek, Ziad Doueiri következő filmjét feltehetően Libanonban forgatja, ahol számtalan újabb konfliktustömeg kínálja magát háborús ürügyül. Jelenleg a szinte korlátlan mennyiségű, olcsó munkaerő, a szíriai háború elől elmenekült milliók miatt a libanoni lakosság nagyon nehezen talál munkát. Nem mellesleg azok miatt a szíriaiak miatt, akik 1976-2005 között megszállók voltak Libanonban, s általános gyűlölet övezte őket. A helyiek persze nem haboznak kihasználni a helyzetet, pragmatikus „vendégszeretetük”-ből (menekülttáborok nincsenek, a gazdák pénzt kérnek még a sátorfelverésért is) sokan megélnek. Az embertömeg miatt 2015-ben lezárták határokat, ami meg az embercsempészek üzletét virágoztatta föl.

Bizakodásra ad okot ugyanakkor, hogy a törvényi szabályozás a lehető legkörültekintőbb. A háborút lezáró, 1989-ben aláírt egyezmény rögzíti: „a népességet alkotó különféle csoportok többé-kevésbé arányos képviseletet kapnak: az államelnöki tisztség minden esetben maronita keresztény, a parlament elnöke siíta muzulmán, a miniszterelnök pedig szunnita muzulmán, míg a kormány tagjait fele-fele arányban a keresztények és muzulmánok adják. A 128 tagú parlamentben szintén rögzítve van, hogy mely közösségnek hány képviselője lehet.”

Enyedi Ildikó, aki tagja volt a 74. Velencei Filmfesztivál zsűrijének, sokat tett azért, hogy Kamel El Basha megkapja a legjobb színész díját. Filmes jelenléte, belső csendje annyira lenyűgözte, hogy tavasszal induló új filmjébe írt is számára egy szerepet.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A trailer előtt Enyedi Ildikó és dr. Bánki György beszélgetnek a filmről.

A sértés (L’insulte/ The Insult)
libanoni-francia-ciprusi-belga-amerikai dráma, 113 perc, 2017
rendező: Ziad Doueiri
forgatókönyv: Ziad Doueiri, Joelle Touma
operatőr: Tommaso Fiorilli
vágó: Dominique Marcombe
zene: Éric Neveux
producer: Jean Bréhat, Rachid Bouchareb, Lara Chekerdjian, Julie Gayet, Charles S Cohen, Genevieve Lemal
szereplők: Adel Karam, Kamel El Basha, Rita Hayek, Camille Salameh, Diamand Abou Abboud, Talal Jurdi, Christine Choueiri
forgalmazó: Mozinet
bemutató: 2018. november 15.

Boronyák Rita
Forrás: filmkultura.hu