Wehner Tibor: Tapló 2. – Kíméletlen művészeti napló 2007-2016
(Berente Erika írása)

Wehner Tibor művészettörténész neve kikerülhetetlen azok számára, akik nyitottak a kortárs művészetek iránt. Az irodalombarátok az Új Forrás és a Napút szerkesztőjeként; a képzőművészetek iránt érdeklődők pedig galéristaként, a Képző- és Iparművészet Lektorátus munkatársaként, művészeti főosztály-vezetőként, a Kogart kurátoraként, egyetemi oktatóként, számtalan szakcikk és könyv szerzőjeként gondolnak rá.

A Könyvszalon első napján, november 16-án került sor Tapló című kíméletlen művészeti naplója második kötetének bemutatójára. Beszélgetőtársa régi barátja, Kucska Ferenc címzetes igazgató volt. Ismeretségük 50 évre nyúlik vissza, így közösen idézték fel, hogy honnan is datálható Wehner Tibor művészettörténet iránti érdeklődése. Mint kiderült, az irodalomtól indult, s később nyitott a többi művészeti ág felé. Ami biztos, hogy a dokumentációs kényszer elég korán megfogalmazódott benne, évtizedek óta ír naplót. Az Enciklopédia Kiadó gondozásában 2013-ban jelent meg az első, az 1996 és 2006 közötti tíz (és fél) év művészeti történéseit dokumentáló-feldolgozó Tapló. A most közreadott második rész a 2007 és 2016 közötti időszak dokumentációját tartalmazza. A Tapló szigorúan vett szakmai diárium, személyes témákat, magánéletet nem érint. A történteket tényszerűen, pontos nevekkel és helyszínekkel igyekszik még aznap leírni. Naplója vállaltan szubjektív, mindent úgy írt le, ahogy megélte. A Tapló célja, hogy a művészettörténet által fel nem jegyzett, háttérben zajló folyamatokat, terveket, ötleteket, részleteket, alkotók életrajzát gazdagító momentumokat megörökítse az utókor számára (mint anno Vasari – a szerkesztő megjegyzése). A Tapló első kötete nagyon felborzolta a kedélyeket, sokan megnehezteltek rá, de az általa leírt tényeket soha senki nem cáfolta meg. Tulajdonképpen hasonló fogadtatásra számít a jelen kötet esetében is.

A beszélgetés végén Wehner Tibor szépírói terveiről hallhattunk. Ugyan mostanában kevésbé elfoglalt, de drámaírásra továbbra sem lesz ideje, inkább rövid prózai művekben gondolkodik. Főként avantgárd, formabontó, kísérleti jellegű művek kerülnek ki a tollából. Tömör, lényegre törő, kimunkált stílusban ír. Ha érdekli Önöket, hogy miképp, keressék meg az Interneten A japán tűzoltók című, 1980-ban született költeményét.

Géczi János – Csányi Vilmos: Őszi kék
(Berente Erika írása)

Géczi János József Attila-díjas író és Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus Szalai Zsolttal társalogva tett kísérletet arra, hogy az Őszi kék címmel megjelent beszélgetős könyvét bemutassa a Könyvszalon közönségének. Elöljáróban megtudtuk, hogy Géczi János még gimnazistaként olvasta Csányi Vilmos etológiával foglalkozó köteteit, személyes ismeretségük azonban „csak” másfél évtizedre datálható. A sors szeszélye folytán egy ideje mindketten Almádiban laknak, s a kutyasétáltatás közben folytatott diskurzusaikkal kezdődött minden. Később felvetődött az ötlet, hogy vessék papírra mindazt, amiről eszmét cseréltek.

Hogy miért is van szükség egy ilyen jellegű kötetre? Azért, mert hétköznapi témákon keresztül talán sikerül néhány tudományos tézist megismertetniük a szélesebb közönséggel, az új felfedezések elterjedése ugyanis igen lassú folyamat. A kötetben egyaránt szó esik természettudományos és bölcseleti kérdésekről: az evolúciós szemléletről, a humán ökológiáról; a múltbéli, az emberre jellemző közösségek elsorvadásáról és ezzel szemben a szervezetek térhódításáról. Beszélgettek a család mibenlétéről, típusairól, szerepéről, s arról, hogy nem tudhatjuk, milyen következménnyel jár a társadalom hagyományos modelljeinek felbomlása.

A kötet elolvasását jó szívvel ajánljuk mindazoknak, akik érdeklődnek e témák iránt: két szaktekintély, közérthető és modern terminológiával fejti ki véleményét a világ dolgairól.

Verebes István: Tólig
(Ősze Mária írása)

A 18. Győri Könyvszalon november 17-i délutánján a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében Pálfalvi-Pottyondy Nóra, a teátrum kulturális menedzsere beszélgetett Verebes Istvánnal önéletrajzi kötetéről, amelyben a színész, rendező, színigazgató, kabaré szóvivő, dalszövegíró, médiaszemélyiség számos kritikus, markáns véleményt fogalmazott meg, sőt a könyv ironikus kiszólásokat is tartalmaz szép számmal.

Annak ellenére, hogy Verebes István azt vallja magáról, „nem vagyok hűséges típus”, alapvető értékekhez bizony nagyon is hű. Mindezt az édesapjához való viszonya és az 50 éves színházi lét határozza meg. Pályafutása során számos helyen megfordult, sok helyzetet átélt, sokáig hűséges volt, de mindig nyomós okok álltak a háttérben, ha továbblépett. Elmondása szerint a művész, sőt a művészet lényege a mozgás, a színházi embereknek újabb és újabb helyzetekben kell(ene) kipróbálniuk magukat, újabb és újabb emberekkel kell(ene) találkozniuk. A rutin számára ugyanis végtelenül unalmas.

Napjainkban nem divat önkritikusnak lenni. Verebes István azonban ki tudja mondani, hogy „ezt meg azt elrontottam”. Ez azonban számára semmiképp sem jelent gyengeséget, hanem úgy éli meg, hogy pontosan tisztában van a helyzettel, sőt szembe mer nézni a problémával, vagy helyrehozza a hibáit vagy veszi a kalapját.

A fiatal színésznemzedékről is kritikusan megállapította, hogy nem olvasnak, nem művelődnek. Az olvasás örömétől fosztják meg magukat, pedig a könyvekben olvasott állapot, energia hasznosítható lenne munkájuk során. A beszélgetőtárs kérdésére, hogy vajon mennyire olvas a színházi előadásokat befogadó közönség, Verebes István önmagához híven erről is markáns véleményt fogalmazott meg. A színházba járók befogadóképessége is lezüllött, ha nem jó egy előadás, akkor is óriási sikert arat a nézők körében.

A könyv utolsó bekezdése így kezdődik: „Életművemnek a három gyerekemet tartom”. A beszélgetőtárs kérésére végül róluk beszélt. Legidősebb fia filmrendező, látványtervező, aki olyan filmek képi világát álmodta meg, mint a Budapest noir és a Vándorszínészek, lánya színésznő és három gyermek anyukája, legkisebb fia pedig még Londonban tanul, design-grafika szakon.

Titkok, kalandok, találkozások – Schäffer Erzsébet műsora
(Berente Erika írása)

Több százan ültek be szombaton délután a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadának nézőterére, hogy meghallgassák Schäffer Erzsébetet. Nem az újságírót, nem a többkönyves szerzőt, hanem a mesemondót. Őt, aki a színpadra bejőve félrevetette piros táskáját, mosolyogva beletúrt a hajába, körülnézett, és kijelentésével – miszerint szeret Győrbe jönni – rögtön megnyerte a jelenlévőket. A belőle szokásszerűen áradó harmóniával és derűvel a játék, a játékosság fontosságára hívta fel a figyelmet. Apró, villanásnyi történeteket mondott el: olyan dolgokat, amelyeket jártában-keltében látott, tapasztalt, megélt.

Mesélt arról, hogy mi minden történhet a rohanó hétköznapokban egy párás ablakú villamoson, egy zsúfolt vonaton, egy ódon présházban estefelé. Arról, hogy miféle csoda eshet meg az emberrel, ha egy kosár fügével hévre száll… A közönség itta a szavait. Vele mosolygott, értetlenkedett, derült, s bizony néha nyelte a könnyeit. Schäffer Erzsébet nagy titok tudója: kioktatás nélkül mondja el azt, hogy élni szép, és rajtunk áll, hogy észrevesszük-e.

Nádas Péter: Világló részletek
(tmoni írása)

Nádas Péter Kossuth-díjas írónk legújabb kötetével, a Világló részletek címre hallgató visszaemlékezéseivel érkezett az idei Könyvszalonra, ahol az irodalombarát és irodalomértő győri közönséggel a Győri Nemzeti Színház nagyszínpadán találkozott szombat délután. Beszélgetőtársa Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó igazgatója volt. Kérdései nyomán hamar kiderült, hogy a szó szerinti (1300 oldal) és átvitt értelemben is fajsúlyos kötet sokkal több, mint memoár. Nevezhetjük akár személyes történelemnek is, hiszen az egyén emlékei oly módon vannak tálalva, hogy plasztikusan kirajzolódik a magyar történelem egy olyan korszaka, melyet már több ízben átírtak. Az író elmondta, irodalmi minőségű emlékiratokat írni annyiban különbözik a szépírástól, hogy itt ő van a sorok között, nem pedig a képzelete, illetve itt nem engedi el – vagy legalábbis megpróbálja – a fantáziáját. Nem sikeredett tökéletesre, mert egyrészt az elbeszélő vérét nem tudta mindig megfékezni, másrészt – mivel nem szereti, ha egy történet ellaposodik – olyan nyelvi elemeket is beépített a szövegbe, melyeknek nem feltétlenül van közük a valósághoz. Nádas művész úr azt is elárulta, hogy nem kozmetikázta ugyan a történeteket, de voltak dolgok, amelyeket kihagyott – nem a saját családjával, hanem másokkal, kívülállókkal kapcsolatban –, de nem gondolja, hogy ez csökkentené az írás értékét. Úgy érezte, itt volt az ideje, hogy megszülessen ez a mű, melyen 10 évet dolgozott, hiszen egyrészt már volt mire visszatekinteni, másrészt szerette volna még ezt a nagy volumenű munkát képességei teljes birtokában befejezni. Az író ízelítőt is adott a kötet stílusából, hangvételéből és hangulatából – felolvasott egy elég terjedelmes részletet a könyvből, bizonyítva, hogy elbeszélő kedve töretlen, s nincsenek tabuk számára.

Szó esett még egy másik kötetről is, Aranyossi Magda (sz. Nádas Magda) Én régi, elsüllyedt világom c. művéről, mely a harminc éve megjelent Rendszertelen önéletrajz családi fényképekkel és levelekkel kiegészített, átdolgozott kiadása, s amelyhez Nádas Péter írt széljegyzeteket. Magda, az író nagynénje, a Világló részletek egyik központi alakja – innen jött az ötlet, hogy az új kiadáshoz írjon észrevételeket. A könyv kapcsán Nádas művész úr rávilágított a két műfaj köti különbségekre. Egyrészt az elbeszélő akkor is azonosul alakjával, ha az nem szimpatikus, mert másképp nem tud írni róla; a széljegyzeteknél azonban – bármily közel áll hozzá a szerző – kívülálló marad, ezért itt felerősödik a kritikus él. Másrészt a széljegyzeteknél nem kell visszafognia a fantáziáját, elbeszélő kedvét, hiszen nem ő a főszereplő, sőt még csak a képzelete se. Ez a magyarázata annak, hogy a saját visszaemlékezéseinek stílusa teljesen más, mint a nagynénje – aki újságíró volt – írásaihoz fűzött jegyzeteké. Aranyossi Magda önéletírása érzékletes képet nyújt konzervatív liberális szellemiségű családjáról, a szinte elfeledett nyugati kommunista emigráció életéről és dilemmáiról, valamint bemutatja egy mára már diszkreditálódott elköteleződés anatómiáját – s mindezt kiegészítik Nádas Péter széljegyzetei.

Péntek Marica: Bézs
(tmoni írása)

Péntek Marica Bézs című első kötetének bemutatója a nőiségről, a női életérzésről, a női sorsról szólt, nőknek, kizárólag női közreműködéssel, hiszen a szerző beszélgetőtársa Werner Krisztina volt, a Kisalföld újságírója, aki a könyv megjelenésénél is bábáskodott; valamint jelen volt még Kocsis Rozi bábművész, a Vaskakas Művészeti Központ igazgatója. Az ő interpretációjában hallhattuk az ízelítőnek választott rövid részleteket, de több helyen ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Érdekes módon mégis több férfi is helyet foglalt a nézőtéren, ily módon tudatosítva, hogy vannak még a teremtés koronái között olyanok, akiket érdekelnek a női lélek rejtelmei. Nincs minden veszve!

A szerző elmesélte, milyen érzés az első saját könyvét a kezébe fogni (konkrétan: azóta vele alszik), illetve beszélt arról a csodáról, mely még őt is meglepte, hogy a blogbejegyzéseiből válogatott anyag mennyire más minőséggé alakult nyomtatott formában: súlya lett, más üzeneteket hordoz. Werner Kriszta bátor könyvnek nevezte a Bézst, hiszen Marica mindenféle kendőzés és gátlás nélkül, őszintén írta ki magából gondjait, örömeit, hangulatait – az egész életét. És éppen ez a sikerének a titka, hiszen rengetegen érzik, hogy velük is ugyanezek a dolgok történnek, csak nem tudják megfogalmazni maguknak a reakcióikat, érzéseiket, és sose mernék leírni. Mi visz rá egy embert, hogy így „kiadja” magát? Egyszerű: történik valami, amitől kiszakad a lelkéből az írás (érzelmi érintettség persze mindig van), s ez segít a történések feldolgozásában, az önismeretben és – ami a legfontosabb – abban, hogy szembenézzen önmagával.

Werner Krisztától megtudtuk, hogy az egész könyv a szeretetről szól, s mennyire nehéz volt ezeket az írásokat (de nevezhetjük élményeknek, hangulatoknak is) valamiféle struktúrába beszuszakolni – de végül sikerült. A szerkezetet a szövegek dinamikája adja, a tárgyiasult és metaforikus fejezetek jól kiegészítik egymást. Hat év esszenciája a könyv, és jól nyomon követhető a változás az írásmódban: a sok-sok kérdőjelet lassan felváltották a felkiáltójelek, ahogy egyre inkább átalakultak a kérdések: szép lassan megjelentek bennük a válaszok. Mindannyian így vagyunk ezzel, csak vagy nem akarjuk meglátni a válaszokat, vagy időt akarunk nyerni. Mindkét esetben segít, ha az ember kiírja magából vagy elolvassa, ahogy más ezt megteszi.

Nagy Bendegúz: Bendegúz, a kerekesszékes világjáró
(Berente Erika írása)

A világutazó Nagy Bendegúz könyvének kiadójával, Borkúti Lászlóval együtt mutatta be 410 oldalas, mintegy ezer fotót tartalmazó útinaplóját. Bevezetésképpen néhány szót ejtettek az előzményekről. Az erdélyi származású szerző 28 éve él Magyarországon. Utazós családból származik, a túrázás, biciklizés a kedvtelései közé tartozott, tizenéves korától már sziklamászással is foglalkozott. Sajnos épp ez a szenvedélye okozta azt a balesetet, ami miatt megrokkant. Nem volt könnyű megbékélnie a történtekkel, de ma már úgy tekint a kerekesszékre, mint valami mechanikus testrészre. Lelkierejének és habitusának köszönhetően olyan életet él, ami regények lapjaira kívánkozik. Elbeszéléseit hallgatva úgy érezhette a hallgató, mintha egy hirtelen előkerült, mindeddig ismeretlen Rejtő-regény bemutatóján ülne.

Ez a fiatalember – már kerekesszékben ülve – megnyerte a Stockholm Maratont, indult a szkander Európa Bajnokságon. 2005-ben egyedül vágott neki, hogy észak-déli irányban, stoppal és tömegközlekedési eszközökkel átszelje Dél-Amerikát. Bejárta Ázsia és Afrika jó részét; 2017-ben autóval Ázsián keresztül átvágva Japánba indult – bár csak Afganisztánig jutott. Utazásai során nem a látványosságokra koncentrál, hanem az emberek élete érdekli. A látottakat igyekszik fényképeken megörökíteni, bár bizonyos országokban az nem megengedett – Afrikában például öt helyen tartóztatták le azért, mert fotózott.

Odafigyelésre érdemes az a megállapítása, hogy „Aki Európában született, az összeteheti a két kezét!” Az itt élők megharcoltak azért, hogy mára a régió erőszakmentessé lett. Szerinte Afrikának legalább tíz országában elmondható, hogy az emberélet semmit sem ér, de hasonló a helyzet Dél- vagy Közép-Amerika, illetve Ázsia egyes régióiban is. Neki mint testileg sérült embernek, sokszor valóban meg kellett küzdenie – a szó szoros értelmében – az elismerésért, mert ezeken a helyeken egyszerűen az boldogul, aki erősebb. Eddig szerencsésen keveredett ki a rázós helyzetekből. A rossz emlékeket hamar törli, semmi sem veheti el a kedvét az utazástól. December 13-án újabb útra indul: Marokkót és Északnyugat-Afrikát fogja felfedezni.

Czigány György: Ezer mondat és karácsony
(tmoni írása)

Czigány György Erkel Ferenc-, Liszt Ferenc- és József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, szerkesztő, zenei rendező, műsorvezető, érdemes művész. Generációk nőttek fel Játék és muzsika tíz percben című rádióműsorán. Ezer mondat és karácsony című legújabb kötetét vasárnap délután mutatta be a Győri Nemzeti Színház pódiumszínpadán. Beszélgetőtársa dr. Horváth József, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatóhelyettese volt, kinek kérdései nyomán feltárult a hallgatóság előtt Czigány György „füveskönyve”, mely tízsoros lírai jegyzetekben, vers tömörségű mikro-prózában mesél személyes emlékeiről, élményeiről, melyek élete minden területét felölelik. Írt tízsorost a győri bencésekről, ahol tanult, a Dunáról, mely mindig jelen volt életében, írókról és költőkről és zenészekről, akikkel munkája során találkozott, s összebarátkozott, rádiós és tévés élményeiről, az irodalomhoz és a zenéhez kötődéséről.

Nem véletlen, hogy ezekben a művekben három fő dolog tükröződik vissza: a győri kötődés, a zene és az irodalom. Elmondta, hogy egész élete a költészet és a zeneművészet jegyében telt, s ezért nagyon szerencsésnek tartja magát. Úgy gondolja, hogy ez a két művészeti ág nagyon közel áll egymáshoz, hiszen hasonlóan viselkednek, gondoljunk csak a zene líraiságára vagy a vers zeneiségére. Egyiket sem kell feltétlenül érteni, elég, ha érezzük és befogadjuk őket. Illusztráció gyanánt felolvasott néhányat a tízmondatosokból, ejtett néhány szót a kötetben található egyetlen novelláról, de inkább mesélt. Derűsen mosolygott, és a szó szoros értelmében anekdotázott. Rendkívül szórakoztató volt hallgatni, ahogy a piedesztálra állított hírességek – mint például Ottlik Géza, Weöres Sándor vagy Illyés Gyula – emberi közelségbe kerülnek.

Berente Erika, Ősze Mária, tmoni
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára, Szabó Béla, Vas Balázs, Terman Tímea