214

Japán

Megjelent a Műhely legújabb tematikus száma

japan-muhely-konyvszalon

A Műhely folyóirat hatvanegy évfolyamának talán legszebb számát vehette kézbe az olvasó az idei Győri Könyvszalonon. A kiadványt november 17-én, a rendezvény második napján Juhász Attila költő, Dénes Mirjam művészettörténész és Villányi G. András író, műfordító mutatta be.

A beszélgetés elején kiderült, hogy Villányi G. András a középkori japán irodalom szakértője, kendózik és több évet töltött a szigetországban. A közönséget így nem érte meglepetés, hogy milyen hozzáértően vázolta fel a sintoizmus és buddhizmus hatását a korai japán irodalomra. Ismertette a buddhista gondolkodás három fő jellegzetességét (mulandóság, fájdalom, az egyéniség teljes hiánya), mert ezek nélkül nem értelmezhetők a japán műalkotások; és rávilágított arra a sajátosságra is, hogy a japán szerzetesek életében a vallás és az esztétikum „amalgámszerű” szerves egységet alkotott. Felhívta a figyelmet a japánok természettel való rendkívül intenzív kapcsolatára, ennek illusztrálására révais diákok olvastak fel haikukat – magyarra átültetve. Ekkor esett szó a fordítás nehézségeiről. Igazi csemege volt, hogy előadásában japán nyelven, s azt követően magyarul is hallhattunk néhány költeményt. Villányi G. András, aki maga fordította a költeményeket, a pódiumon ülve folyamatosan korrigálta magát. Újra és újra megfelelőbb szavakat talált a nyomdába adottnál, hiszen erőteljes a különbség például a „simuló” és a „fojtogató” csend között... Haikukat tulajdonképpen lehetetlen hitelesen fordítani, de azért az irodalmárok újra és újra megpróbálják, hogy más nyelveken is átérezhessük ezeknek a verseknek a tömörségét, súlyát. A beszélgetés során még szóba kerültek a japán kultúrában mélyen gyökerező halálversek is, hiszen a japánok minden pillanatot elmúlásként élnek meg. Ilyen jellegű költeményt bárki írhatott, nem csak a felsőbb osztályok körében volt szokásban: Japánban ugyanis 1603 óta kötelező volt az írás tanítása.

A bemutató második részében a moderátor Dénes Mirjamhoz fordult kérdéseivel, a Japánról szóló tematikus kiadványt ugyanis a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Gendzsi-albumának képei díszítik. A szakember felhívta a figyelmet e lapszám fontosságára: a magyar művészettörténet meglehetősen keveset foglalkozik Japánnal; a japanológia pedig nem a művészetekre fókuszál. Ez a tematikus kiadvány tulajdonképpen hiánypótló. A lapszámot illusztráló Gendzsi album fontosságát az adja, hogy egyszerre történeti dokumentum, egy irodalmi mű képi lenyomata és társadalomtörténeti jelenség is. A hátralévő időben a közönség vetített képek segítségével részletekbe menően megismerhette az album küllemét, kivitelezésének sajátosságait, a képek tematikáját, szimbólumrendszerét. A rendezvény utolsó perceiben pedig megérkezett Vihar Judit vendégszerkesztő, akinek már csak arra volt lehetősége, hogy felolvassa Hosi Sinicsi A kis Bokko című novelláját.

japan-muhely3A következőkben röviden magáról a különszámról – nem sorról sorra, hanem egy-egy témát követve. A lap ismertetését Dénes Mirjam írásával kezdjük. Az érdeklődő egy kilencoldalas cikket olvashat az album kultúrtörténeti jelentőségéről. A Gendzsi monotogari (Gendzsi regénye) a XI. században született, egy japán udvarhölgy, Muraszaki Sibiku alkotása. Az 54 fejezetből álló mű igazi kordokumentum, s emellett lírai alkotásként is kitűnő. A regény hazájában rendkívül népszerű, a szerelmes herceg történetéhez alkotók sokasága még évszázadokkal később is készített illusztrációkat. A folyóiratban látható képek egy jamato-e stílusban, 1780-1830 között készült, remekbe szabott albumból származnak, amelynek kötése maga is felér egy műalkotással. A kötetet Tolnai Gyula festőművész ajándékozta a múzeumnak. A cikk rendkívül olvasmányos: utal Szentkuthy Miklós témába vágó szépirodalmi alkotására, a poroszkék festék kormeghatározó jelentőségére; és az album olvasásához szükséges használati útmutatót is ad. A szám legelején szemelvények olvashatók a műből.

Japán nemcsak földrajzilag esik távol hazánktól, hanem a japán kultúra, társadalom és gondolkodásmód is jelentősen eltér a mienktől. Szerencsés az, hogy a szerkesztők a közismert japán fogalmak mellett a nagy többség számára ismeretlen témákkal is megismertetik az olvasót. Kezdjük az ismertebbekkel. Minden bizonnyal sokak érdeklődősére tart számot Farkas Katalin mangáról szóló írása. Rövid cikkében a műfaj népszerűségének okait kutatja, méltatja Tezuka Oszamu munkásságát, ismerteti a kodomo, a sónen, a sódzso, a szeinen, a dzsoszei műfaja közötti különbségeket.

Hajnal Krisztina egy nagyon tartalmas írást tett közzé az ikebanáról, ami a japán kultúra szerves része. A virágrendezés művészetének történetét a buddhista virágfelajánlásoktól, Szen no Rikjú teamester tevékenységén keresztül, a XIX. század végi politikai nyitás hatásain és az ikebana 1910-es megszületésén át napjainkig vázolja fel. Szót ejt a legfontosabb irányzatokról, de nem felejti el leszögezni: az ikebana lényege – stílustól függetlenül – az ember és a természet összhangjának megteremtése.

Félig-meddig ismerős terepen mozgunk, ha elolvassuk Vihar Judit Egyszer jóllakni című írását. A szerző rövid tanulmányában Akutagava Rjunoszuke Édeskrumpli kása és Móricz Zsigmond A tragédia című novelláját veti össze. Összehasonlítja a novellák cselekményét, idejét, ábrázolásmódját, szimbólumrendszerét, stílusát. Végezetül felveti a kérdést: Miként lehetséges, hogy két ilyen egymástól távol élő, egymást és egymás műveit nem ismerő író hasonló gondolatokat fogalmaz meg?

Abe Kóbó neve a magyar irodalombarátok körében jól ismert. Stéger Ákos a japán szerző műveiben fellelhető reális és groteszk momentumokat elemzi. Írásának lényegi eleme Franz Kafka és Abe Kóbó írásművészetének párhuzamba állítása, s a két alkotó műveiben fellelhető közös konklúzió levonása: Ne féljünk felvállalni a kritikus gondolkodást.

A japán emberek mulandóságról alkotott képe egyedülálló. Ennek irodalmi megnyilvánulásáról Villányi G. András jelentetett meg egy rövidebb írást. E néhány oldalas cikkhez szorosan kapcsolódik a következő, a dzsiszei (búcsúvers) műfaját ismertető „idézetgyűjtemény”. A halál árnyékában született költemények nem voltak ismeretlenek a Távol-Kelet más országaiban sem, de igazán Japánban született búcsúversek sokasága – ezekből olvashatnak most egy kis csokorra valót. A szerző következő írásában betekintést nyerhetünk Macuo Basó, a XVII. században élt japán költő életművébe, akinek munkássága világirodalmi jelentőségű, hatása még a beatnemzedéknél is felismerhető.

A folyóirat többi oldalán a japán irodalomból olvashatunk szemelvényeket. Vakákat, haikukat, hosszabb-rövidebb novellákat, valamint Csikamacu Monzaemon (a „japán Shakespeare”) A tambai Jószaku éji dala címet viselő dzsóruri játékát. Ez utóbbi egy régi, máig virágzó japán színpadi műfaj egy darabja: szövegkönyv egy narrációval előadott lírai történethez, amit általában samiszen kísérettel adnak elő.

Berente Erika
Fotó: Terman Tímea

2018.11.19