237

200 éve született Magyar László felfedező

Sulyok Attiláné írása

magyar-laszlo

A 200 évvel ezelőtt született Magyar László földrajzi felfedező munkássága távoli országokat és népeket kötött össze Magyarországgal. Temperamentuma nyughatatlan kalandvágyban nyilvánult meg. Ha elegendő pénze lett volna, akkor hazánk legeredményesebb felfedezőjeként tarthatnánk számon. Olyan helyeket keresett fel, ahova még európai ember nem tette be a lábát. Nagyon jelentősek voltak néprajzi és földrajzi megfigyelései.

Szombathelyen, egy fűszeres házában 1818. november 13-án a szolgálóleány Horváth Anna fiúgyermeket szült. Olyan vézna volt a csecsemő, hogy mielőbb megkeresztelték. Az ismeretlen apa miatt az újszülöttet anyja családi nevén anyakönyvezték: „Horváth László, törvénytelen”. A kis jövevény háromhetes korában elvesztette édesanyját, valószínűleg gyermekágyi láz vitte el. Az árva kisfiú először anyai nagyanyjához került, ám amikor az idős asszony haldoklott, megjelent a földbirtokos apa, a Festetics grófok tiszttartója, a keszthelyi főiskola tanára, Magyar Imre. A gazdatiszt a gyermeket Dunaföldváron élő özvegy édesanyjánál helyezte el, így újra egy idős asszony nevelgette. Nem csoda, hogy bezárkózó, félénk fiú lett.

Az elemi iskolát Dunaföldváron, a gimnáziumot Szabadkán és Kalocsán járta (Horváth László néven). Apja családja idegenként kezelte, érdekes, hogy az iskola anyakönyvében az apa „tutor”-ként, azaz gyámként szerepelt. Már diákkorában érdekelte a tenger és a természetkutatás, távoli országokról ábrándozott. Iskolái elvégzése után a fiumei tengerészeti akadémiára került, és 1843-ban tengerészkadét lett. 25 évesen kezdte utazásait, különböző hajókon szolgálva bejárta a Karib-tengert és a világot. 1843-ban érkezett a brazíliai Santosba, ahol elszegődött másodkormányosnak egy spanyol hajóra, melynek kapitánya útközben meghalt, így elsajátíthatta a hajó önálló vezetését. Délkelet-Ázsiába került, majd Madagaszkárra, ahol sárgalázat kapott. Főleg rabszolgaszállító hajókon szolgált Madagaszkártól a Nyugat-indiai szigeteken át Havannáig, ahol hat hónapig navigációt tanult.

1845-ben váratlanul megcsillant előtte a katonai karrier lehetősége. Flottahadnagy lett La Plata és Uruguay háborújában, és elnyerte az argentin állampolgárságot. „Édes Atyám! – írta erről Magyar László. – Soha nem éreztem nagyobb örömet, mint a midőn először látám ragyogni vállaimon a díszes arany vály rojtokat, de nem csoda, hiszen már gyermekkori álmaimat látám beteljesedni.” Viszont a hajóhad fogságba esett, és Magyar Lászlót is halálra ítélték. Gyötrelmes napokat töltött el a siralomházban, csak nagy szerencsével kerülte el a halálbüntetést.

Az kínálkozott kiútként, hogy eljusson az inkák birodalmába, és elismerést szerezzen. Dél-Amerika belsejébe tervezett felfedezőutat. Jól ismerte a dél-amerikai térségekben a XVIII. század folyamán kutató magyarok, elsősorban szerzetesek eredményeit, igyekezett ezeket expedíciója előkészítése során felhasználni. Két útvonalon tervezte végigjárni Dél-Amerika ismeretlen térségeit, melyek közös pontja Peru fővárosa, Lima lett volna, öt országot kívánt bejárni. Kiemelten kezelte az Amazonas folyásának feltérképezését és az ősi indián kultúrák anyagi és szellemi emlékeinek összegyűjtését. Fontos helyet foglaltak el tervezetében a föld- és néprajzi kutatások: „A föld abroszának elkészítése, és az ott élő népek életének, szokásainak és múltbéli emlékeinek leírása és összegyűjtése a magyarhoni ritkaságtár (múzeum) számára”.

Jól ismerte a bennszülött nyelveket, a spanyolt, a portugált és az angolt is, valamint a térképészet sem jelentett problémát számára. Egyetlen dolog hiányzott egy sikeres expedícióhoz: a pénz, ezért a Magyar Tudós Társaságtól kért anyagi segítséget. Egy évig dolgozott a kutatóút tervének részletes leírásán. 1846. június 2-án postára adta a társaság címére, melyben Széchenyi István támogatását is kérte – több mint egy évig várt a válaszra, de sajnos elutasították. Az expedíciós terv nagy hozzáértéssel készült, Dél-Amerika tudományos megismerése szempontjából jelentős tanulmány, melynek eleinte még tudománytörténeti értékeit sem ismerték fel. A kéziratot irattárba helyezték, még a Tudós Társaság folyóiratában, az Akadémiai Értesítőben sem jelentették meg. Ez volt első tudományos munkája, valamint az első magyar nyelvű történeti forrás Dél-Amerika ismeretlen térségeinek felkutatásáról.

Mivel nem kapta meg a kért támogatást, Dél-Amerika helyett Afrikát választotta. A brazíliai kikötőkben megforduló hajósoktól hallotta, hogy az afrikai Kalabár állam ura európai tengerésztiszteket keres. Lemondott dédelgetett álmáról, és az első hajóval elindult Fekete-Afrika partjai felé. 1847 tavaszán megjelent a kalabári „Fekete Fenség” udvarában, és két évig ott maradt, önbizalmát és kutatókedvét a néger király adta vissza. Ő beszélte rá az expedícióra az Alsó-Kongó vidékére, ő adott hozzá pénzt, felszerelést. Tolmácsa népes családja úgy köszönte meg a nagy megtiszteltetést, hogy gyermekük fehér urat szolgál, hogy az utazót fiúkká fogadták.

Eleinte nem annyira a kutatási vágy, tudományos szenvedély, mint inkább a kalandszeretet és főleg az életkörülményeinek javítása irányította a földrajzi felfedezésekhez. A karavánok igen népesek voltak, néha akár háromezer emberből álltak. Egy részük fegyveres kísérő volt, a többség pedig teherhordó (a terheket ekkor még emberi erővel, gyalogosan szállították). A fehér ember mindig emelte a karaván tekintélyét, és növelte biztonságát. Útközben kapta meg Magyar László az afrikai nevét: mivel gyakran kérdezősködött, a portugál como (micsoda) szó után a bennszülöttek Enganna Komónak (Komo úrnak) nevezték el, ezt egész afrikai életében megtartotta. Az úton termékekből, posztóból álló vámot kellett fizetni a törzsfőnököknek. A karaván ellenséges törzsek fenyegetése között haladt, éberen kellett vigyázni az árura is.

1848. május 12-én érkezett meg a Kongó torkolatához. Célja az volt, hogy eljusson a folyó forrásvidékére. Egyre beljebb haladt a szárazföld belsejébe. Vállalkozása azért is veszélyes volt, mert a folyam sodrása a torkolatnál különösen erős. „A hatalmas folyam hat tengeri mérföldnyi széles torkolatján nagy sebességgel keletről nyugatra önti sárga, zavaros vizét a tengerbe, oly iszonyú erővel, hogy abban színét és édes ízét még három tengeri mérföldre is megtartja.” A felfedezőút a rabszolga-kereskedelem miatt csaknem az életébe került, mert sokan azt gondolták róla, hogy az angolok besúgója. Az afrikai társadalmakban évszázadok alatt kialakult emberkereskedelem semmit nem változott. „A bíráskodás, a hadsereg, a szokások, sőt még a vallás is olyanná vált, hogy minél több rabszolgát juttasson azok tulajdonába, akiknek hatalmuk volt. Olyan helyzet alakult ki, hogy a nemzetnek csaknem fele a másik fele résznek, mint rabszolga adatik el”. Feltérképezte a Kongó folyó mentén élő menekült rabszolgák telepeit, és papírra vetette néhány tolldíszes fekete harcos és kecsesen ívelt hadi balta képmását.

A kongói expedíciónak tudománytörténeti vonatkozása is van: ez Fekete-Afrika történelmében az első olyan felfedezőút, melyet egy európai és egy afrikai közös vállalkozásként hajtottak végre. Az expedíció során Magyar László egészsége megromlott, így a „Fekete Fenségtől” szabadságot kapott, és próbált egy egészségesebb éghajlatú vidékre utazni. Bőségesen ellátta európai árukkal is, hogy felgyógyulása után folytathassa felfedezői munkáját. Így került a benguelai fennsíkra, 1849 elején érkezett meg belföldi afrikai expedícióinak kiindulási állomására, és ezután lett lelkes Afrika-kutató, Livingstone vetélytársa a Kongó és a Zambézi vidékén.

Magyar László 1849 tavaszán tisztelgő látogatást tett a bihéi uralkodónál, aki felismerte, hogy a fehér ember jelenléte növeli tekintélyét a többi afrikai főnök és uralkodó körében, ezért igyekezett őt meggyőzni, hogy végleg telepedjen le. Először a hadjáratában való részvételre szólította fel, majd leányát – a 16 éves Ina-Kullu-Ozoro hercegnőt – ajánlotta feleségül az idegennek. A családi kapcsolat elutasítása súlyos következményekkel járt volna. Ozoro odaadó társa lett, több fiút is szült neki, de afrikai szokás szerint többnejűségben élt. Az afrikaiak semmilyen bizalmatlanságot nem tápláltak többé az idegen iránt, hiszen az házassága révén nemcsak társadalmuk tagja, hanem elöljárója is lett. Magyar László utazása során kitagadott „zabigyerekből” egy afrikai királyi család tagja lett. Sőt az előkelő rokonság miatt joggal gondolhatott arra, hogy egykor majd az ő sarja kerülhet Bié trónjára. Királylányt kapott feleségül, mintegy 300 rabszolgával, akik gyakorlott elefántvadászok voltak. Az ő segítségükkel indult expedíciókra a kontinens belsejébe. Az új családi állapot megkönnyítette a kutatóutak szervezését, de ehhez hozzájárult az uralkodó messze földön ismert és rettegett neve is.

magyar-laszloA Ruacana-vízesés a Kunéne folyón - Magyar László a második afrikai utazásán járt erre

Karavánja 1850 februárjában indult útnak, melyre felesége is elkísérte. Magyar László ezen az útján felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területét. Elsőként találta meg és kutatta a Kongó és a Zambézi közötti vízválasztó vidékét. Több tartományt bejárt, egy sereg afrikai törzsnél megfordult. 1851. május végén indult vissza Biébe. Útja során felkereste Kabebét, a rettegett uralkodó székvárosát. Lunda ország fővárosának életét, Muata Jamvó pompás udvarát először Magyar László írta le. Tudósításából derült ki az uralkodó kegyetlensége, aki egész települések lakosságát adta el rabszolga-kereskedőknek a nemesek kivételével, akiket viszont kivégeztetett. Alattvalóit sokszor orr-fül levágásával büntette.

A körülmények előnyösen alakultak számára, a számos veszélyt rejtő utazás biztonságosabbá vált, melyről így írt 1853. december 25-én édesapjának: „Engem semmi európai hatalmas kéz- vagy tudományos egyesület nem segített... ennek ellenére azt hiszem, hogy még eddig semmi európai utazó Afrikában nagyobb térséget nálamnál be nem utazott.” A másfél millió négyzetkilométernyi felkutatott terület lakossága személyében először látott fehér embert. Csak a tengerparti vidékek számítottak kivételnek, ahol nem sokkal korábban Livingstone is megfordult. Szeretett volna találkozni vele, de nem sikerült. Mivel királyi apósát meggyilkolták 1857-ben, ezért neki is menekülnie kellett, évekig élt az Atlanti-óceán portugál kikötőiben.

Kutatási anyagát, útleírásait, az általa készített térképeket hazaküldte a Magyar Tudományos Akadémiának. Ezekből 1859-ben az Akadémia kiadásában jelent meg könyve Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-1857. években címmel. Írásai pontosították az ismereteket Afrika általa bejárt vidékéről. 1858-ban az Akadémia levelező tagjává választotta. Erről az értesítést, valamint könyve magyar kiadását és a honoráriumát – a portugál tisztviselők hanyagsága miatt – csak 1861 decemberében kapta kézhez. Titokban élt benne a remény, hogy a kéziratokat nem küldi, hanem viszi. Nem volt azonban annyi pénze, hogy hazautazzon, és apja is lebeszélte erről. Évek teltek el, de sem a kézirat, sem szerzője nem jött, viszont annál több rémhír érkezett. A külügyminisztérium 1868 áprilisában értesítette a magyar miniszterelnököt arról a londoni tudósításról, „mely szerint Magyar László afrikai utazó 1866-ban még élt volna, de a bennszülöttekkel elvadulva, és távol minden tudományos foglalkozástól”. Néhány lapban arról írtak, hogy felcsapott rabszolga-kereskedőnek, másutt arról szóltak a hírek, hogy fejedelmi apósának párthívei Bihe államban visszaszerezték a hatalmat, és a felfedező egyik fiát, Fernandót ültették trónra, de ilyen nevű gyermeke nem volt az Afrika-kutatónak.

A valóságos ok, amiért sem a kéziratok, sem Magyar László nem érkezett meg, sokkal egyszerűbb és szomorúbb, ugyanis 1864. november 9-én elhunyt. Élete végéig dolgozott a dél-afrikai utazások további köteteinek előkészítésén, miközben fenn kellett tartania magát, festőmohát gyűjtött angol textilgyáraknak. Halálának körülményeit környezetén, szolgáin kívül senki sem ismerte. Szegénységben halt meg a mai Angola egy kis településén négy nappal 46. születésnapja előtt. Hamar legendává vált, legalábbis itthon. Európa más országaiban kevésbé ismerik, pedig afrikai felfedező munkássága világviszonylatban is kiemelkedő volt a XIX. században. Ennek egyik oka, hogy az utazó önzetlen hazafiságból kizárólag Magyarországon, magyar nyelven volt hajlandó publikálni, így elkerülte a világhírt. Visszautasította, hogy angol vagy portugál támogatással érjen el sikereket.

Magyar Lászlónak, a XIX. század legnagyobb magyar Afrika-kutatójának tudományos munkássága az afrikai történelem, társadalmi intézmények és kultúrák olyan új összefüggéseit tárta fel, amelyek irányt jelölhettek volna a korabeli Afrika-kutatásoknak, ha műve nem magyar nyelven jelenik meg. Tudósításai nyomán kirajzolódott a kép Afrika kései rabszolga-kereskedelméről is. Születésének 200. évfordulója alkalmából emlékkonferenciát rendezett a napokban a Magyar Földrajzi Múzeum, amelyen az intézmény alapításának 35. évfordulójáról is megemlékeztek. Az Afrika-kutatás kimagasló magyar személyisége előtt tisztelegtek a szervezők ezzel a konferenciával.

Az eltelt évtizedek során számos kutató eredményesen foglalkozott Magyar László életművével. A geográfia, a térképészet, a néprajz, az antropológia, a nyelvészet, az afrikanisztika és a történettudomány szakembereinek egyaránt nyújt munkát. A Magyar Földrajzi Múzeum nem először foglalkozik a témával, a jeles felfedező már 1983-ban helyet kapott a Balázs Dénes által létrehozott Magyar utazók, földrajzi felfedezők című állandó kiállításon, ezenkívül 2012-ben Közel Afrikához. Sikeres felfedező vagy furfangos kalandor? Magyar László expedíciói és eredményei Afrikában a XIX. században címmel időszaki kiállítást is rendeztek. Napjainkban is ápolják a kiemelkedő felfedező emlékét.

A címlapképen a Magyar-vízesés látható Angolában, amely nevét felfedezőjéről, Magyar Lászlóról kapta.

Sulyok Attiláné

Források: Tari Endre: Földrajzi felfedezők, terebess.huhirstart.hu, wikipedia

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2018.11.13