578

Időn túli üzenetek

Gyeviki János fotókiállítása a VOKE galériájában

gyeviki-janos-kiallitas

A győri Arany János Művelődési Ház (VOKE) galériájában 2018. október 12-én nyílt meg Gyeviki János Szegeden élő, meglepően eredeti látásmódú fotográfus kiállítása Időn túli üzenetek címmel.

Dr. Gyeviki János PhD. 1949. augusztus 23-án született Szegeden. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1972-ben szerzett gépészmérnöki-, majd 1978-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki diplomát. A Szegedi Tudományegyetem Mérnöki Karának egyetemi docenseként ment nyugdíjba. 1970 óta fotografál, 1977 óta tagja a Szegedi Fotóklubnak, 2015 óta a SZAB Fotóművészeti Munkabizottságnak.

Immár 47 éve keresem a pillanatot (bízom benne, hogy sokak örömére), amikor a fény képet varázsol. Ezeken a fotóimon nem szerepel ember, de egy meggörbült rozsdás szög, egy megcsavart drót, egy öreg kerítésoszlop hordozza elődeink kéznyomát és üzenetét” – fogalmaz a kiállító.

Fülöp Péter fotográfus, a művelődési ház igazgatója üdvözölte a megjelenteket, majd megnyitóbeszédében költőien így fogalmazott a látottakról:

„A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő. A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő. Ugyanabban a pillanatban bolygónk pörögve, óriási sebességgel száguld a megismerhetetlenből a megismerhetetlenbe. Végtelen tereket és időket bejárva. A két megfoghatatlan idő-kontinuitás egyszerre van jelen létezésünkben. De vajon képesek vagyunk-e meglátni ezt a csodát, aminek részesei vagyunk: amiben születünk, élünk, elmúlunk – az Időt?

A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő. A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő. Hamvas Béla azt mondja: Minden népnek van viszonyítása ahhoz, hogy magát pozicionálni tudja a Teremtés gigászi méretéhez. Vannak népek, akiknek tengereik, hegyeik, óriási síkságaik, vizeik vannak, és ebben láthatják meg a saját helyüket a végtelenben. Azoknak a népeknek, akiknek a fentiekből nem adatott, nekik ott van ehhez a csillagos ég. A végtelen tér és a végtelen idő.

A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő. A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő. „Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van” – mondja Hermész Triszmegisztosz a Tabula Smaragdinában. Ha felfelé nézek a végtelenbe, ugyanazt látom, mintha a kicsiny világ végtelenségét nézném. Gyeviki János ennek a nézőpontnak megtalálására invitál fotográfiáival mindnyájunkat: a kicsiny, esendő, múlandó, porladó apróságok szépségét észrevenni. Nagyon fontos gesztus ez a részéről: mert a mai, modernizált embernek elveszőben már erre a látása. Sem felfelé, sem lefelé nem fordítja a tekintetét. Csillogó-villogó, négykerekű bádogkacatokban rohanva próbál időt nyerni, óriásképernyőn bámulja, miként kell élni... hogy mozdulnia se kelljen.

A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő. A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő. Az ősi Kínában már ismerték a vízemelők technikáját, mégsem használták. Amikor egy Nyugatról odavetődő utazó ezt döbbenten látta, megkérdezte az őt kísérő szerzetest, hogy miért nem az emelőszerkezetekkel emelik ki a vizet? Mire a szerzetes azt válaszolta: Mert akkor nem éreznénk a víz súlyát, amit kiveszünk a Földtől. Kérem, ma így vagyunk mindennel... Nem érezzük semminek a súlyát. Mert nem figyelünk semmire. Nem élünk együtt a teremtett világgal, hanem fölötte uralkodni próbálunk. Ez az inmoralitás a globális ökológiai katasztrófának az oka is. Ennek következménye, hogy az időt sem látjuk, valójában kíváncsiságunk sincs rá… Mit is mutat, mit is üzen... Hol is van valójában az idő? Mi is az ʼigazi időʼ? Sem fölfelé, sem lefelé nem fordítjuk tekintetünket. Nincs Látásunk. Vakon kuporgunk az önféltés pszichológiailag manipulált egocentrikus sötétségében. Szomorú világlátvány… Valamikor az ember az időről huszonhatezer éves világciklusokban gondolkodott, és ennek a tudásnak a fényében, látásában élt.

A kiszáradó fafelületek mélyrepedéseiben ott az idő. A rozsdaporral befújt szegek színeiben ott az idő. Ajándék látni Gyeviki János képeit a falakon gyertyalángként fényleni. Ahogy fotói csöndesen, suttogva szólítgatnak, hogy kinyithatjuk a szemünket: itt van egy kis világosság… Echart Mester azt mondja: „Csak olyan képet szabad készíteni, ami nem takarja ki az Istent a világból.” Mit ért ezen? Azt, hogy csak tiszta, igaz képeket szabad készítenünk, amelyek olyan tiszták, hogy már áttetszőek. Nem takarják el a teremtett világ szépségét, hanem áttetszőségükben átengedik annak szépségét.

De mi is történik ekkor? Semmi különös, átitatódunk a szépséggel, ami igazság, látjuk a képet, ami a teremtett világ rendjének igaz modellje. Pilinszky János szavaival élve: „visszafogad az ősi rend”. Kikönyökölhetünk a szeles csillagokra. Fogadják szeretettel Gyeviki János képeit. Ezzel a kiállítást megnyitom. Isten éltesse az alkotót!”

A megnyitóra kevesen érkeztünk (mesziről jött ember), de akik ott voltunk, közöttünk barátságok szövődtek.

A tárlat november 4-ig tekinthető meg, naponta 10-17 óra között (Győr, Révai u. 5-10.).

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2018.10.18