Igaz a sztori, tényleg egy netes kommentháború nyomán felvételiztél az SZFE-re?

Pálfi Gyuri sosem hiszi el nekem, de tényleg így volt. A Taxidermia kritikáit olvasva futottam bele egy meghökkentően előítéletes és felületes írásba. Vitába szálltam a szerzővel és más kommentelőkkel. Aztán nem volt megállás, egyre több helyre írtam... Addig ment ez, míg az egyik szerkesztő rám írt: jelentkezzek a náluk induló kritikaíró versenyre. Csak pislogtam, hogy ez hirtelen komolyra fordult, hogyan kell egyáltalán megírni egy rendes kritikát?! És a Színház és Filmművészeti Egyetemen épp akkor indult egy filmdramaturg-filmkritikus osztály...

Előtte mivel foglalkoztál?

Magyart és drámát tanítottam középiskolában. Nagyon-nagyon szerettem, de azt is éreztem, hogy valami hiányzik. Ez egy éles választóvonal volt, tulajdonképpen az egész addigi életemet fel kellett számolni.

Végül Báron György és Németh Gábor osztályában végeztél 2012-ben. Te az előbb filmdramaturg-filmkritikus osztálynak hívtad, akkoriban forgatókönyvíró osztályként hivatkoztak rátok, de egy időben produceri képzésnek is nevezték. Milyen volt ez a képzés?

Menetközben alakult át minden. Választhattunk a forgatókönyvíró-filmkritikus és a forgatókönyvíró-producer szakirány között, én az utóbbit választottam. De nyilván voltak olyan osztálytársaim, akik eleve azért jöttek, hogy rendezhessenek. A képzés alatt megismertük a szakmát, és megtanultuk, hogyan kell filmben gondolkodni, miben különbözik az irodalmi ábrázolásmód a filmestől.

Mégis színházi projektekkel indult be a karriered. Hogyan?

Mundruczó Kornél színházi előadásain kezdtem el dolgozni. Többnyire dramaturgként, egyes daraboknál szerzőtársként.

Dramaturgia tekintetében mennyiben más a színházi és a filmes munka?

Nagyon más, és mégis, lényegét tekintve hasonló. Erős konfliktusokkal küzdő karakterek, drámai szituációk, fokozódó tétek és még sorolhatnám – ez mind ugyanaz. A befogadás szempontjából viszont nagyon más a kettő. A színház, vagyis az általam jónak tartott színház nyersebb, kísérletezőbb, élőbb, kiszámíthatatlanabb, és persze „itt és most” – éppen ezért, ha úgy tetszik, szabadabb, pláne Schilling Árpádnál, akivel mind a mai napig együtt dolgozunk színházi projekteken. Schilling alkotóként mindig a világ aktuális történéseire reflektál, nem egy elefántcsonttoronyban üldögélő típus. Számomra ez nagyon izgalmas és fontos, még úgy is, hogy adott esetben ez a színház politikusabb annál, mint ami most szexinek számít itt nálunk. Én azokkal szeretek dolgozni, akik a nehezebb utat választják.

Utolsó idők, 2009

Hogy találkoztál ezekkel az alkotókkal?

Árpáddal már az egyetem után találkoztam baráti társaságban. Mundruczóval pedig egy orosz filmes rendezvényen, ahol tolmácsoltam.

Nálatok nem voltak olyan megkötések, mint a színész-osztályoknál, hogy az első években nem dolgozhattok?

Nem. De jól volt ez így. Nincs iskola, ami pótolná a gyakorlati írást.

Mi volt az első filmes munkád?

Az Utolsó Idők (2009) volt az első film, amelynek a forgatókönyvén dolgoztam. Mátyássy Áronnal, a film rendezőjével még a bölcsészkarról ismertük egymást. Egyszer összeakadtunk a folyosón, és kérdezte, lenne-e kedvem együtt dolgozni vele a filmen. Volt.

A Berend című vizsgafilmedet viszont nemcsak írtad, hanem rendezted is. Nem kaptál kedvet a rendezéshez?

Egyáltalán nem. Ez egy vizsgafeladat volt. Számomra nem az a rendező, aki egymás mellé tud dirigálni jeleneteket, hanem akinek egyéni víziója van, unikális világa. Nekem nem ez az erősségem.

Forgatókönyvíróként dolgoztál egy másik kisjátékfilmen (Riport, 2009; r.: Nagy Dénes), majd jött a hányattatott sorsú Víkend (2015; r.: Mátyássy Áron). Ez a projekt egyszer teljesen beszakadt, majd később újraindult. Te melyik fázisban vettél részt?

Az elsőben és a másodikban is. Először a dramaturgi munkában vettem részt, aztán a szereplőválogatásban.

Kenyeres Bálint Tegnap című filmjén is dolgoztál. Bálint egy interjúban elmesélte, hogy egymás után vont be forgatókönyvíró társakat, amikor újabb impulzusokra volt szüksége. Te mikor kerültél képbe és mi volt a feladatod?

Ez a film is sokat várt a megvalósulásra, én hosszú évekkel ezelőtt dolgoztam rajta, és talán Beregi Tamást követtem. Jeleneteket és dialógokat írtam. Ez a film egy nagyon személyes belső utazás, nem volt egyszerű fogást találni rajta. Bálint sem volt könnyű helyzetben, pedig a Tegnap forgatókönyve megnyerte Cannes-ban a filmterv-fejlesztő fórum fődíját abban az évben.

Tegnap, 2018

Hogyan lett belőled időközben casting director Nemes Jeles László mellett?

Nem áll ez olyan nagyon távol a többi munkámtól, az emberek ott hordják az arcukon a történetüket. Annak idején Lászlóval egy baráti társaságban voltunk, sokat beszélgettünk. A felkérés váratlanul ért, de ő biztos volt ebben, azt mondta, hogy tudom olvasni az arcokat, és neki most ez kell. Nagy ellenszélben indult a film, ez már akkor látszott, nekem meg ez tetszett, László is olyasfajta, aki szeret kockáztatni, nem szolgálja ki a filmes trendeket.

Azelőtt még sosem csináltál ilyet. Hogy fogtál hozzá a munkához?

Megtanultam menet közben. Van ennek egy nagyon egyszerű praktikus része, amikor az ember elkezd filmeket, előadásokat és a színházak honlapjait nézegetni, arcokat keresve. Aztán összeállítottunk csapatokat, akik különböző helyeken kutattak. Lászlóval pontosan tudtuk, mit keresünk: olyan férfiakat, akikről elhisszük, hogy a vonatkozó körülmények között élve maradnak – és ez volt a legnehezebb. Egy jóléti társadalomban megtalálni ezt a kérlelhetetlen erőt, a szívósságot és a magányt. A válogatás is rendhagyó módon zajlott. Néha csak azt kértük, hogy pakoljanak. Ilyenkor azt néztük, tudnak-e csak úgy „lenni”. Nem játszani, csak jelen lenni.

A nevesebb színészek hogy viselik a válogatás tényét és folyamatát?

Az idősebb generáció közül néhányan rosszabbul, számukra ez egy ismeretlen terep, annak idején nem így mentek a dolgok. Megint mások tudomásul veszik, hogy ez nem arról szól, hogy megnézzük, mennyire tehetséges az illető. Nem ez a kérdés. Amikor behívjuk, már tudjuk, hogy tehetséges és meg tudja csinálni, különben miért hívnánk be? Azt keressük, találkozik-e az, ami a fejünkben van azzal, amit ő a jelenlétével létre tud hozni. De a legtöbb színész vérprofin végigcsinálta az egészet, a legnevesebbek is.

A Napszállta válogatásának idején, a Saul fia sikerei miatt könnyebben meg lehetett már győzni a színészeket a casting fontosságáról?

Lehetőség szerint nem győzködünk, csak bízunk benne, hogy velünk tartanak. A Saul után is volt olyan színész, aki megüzente: nézze meg László a filmjeit, és abból majd látja, mit tud. Én ezt megértem, hiszen a casting mint szituáció lelkileg megterhelő. De mi így dolgozunk. Nem elég, ha egy színész jól játszik, akkor is el kell hinnem neki a karaktert, ha nem csinál semmit. László általában olyan tartományokat mozgat meg egy-egy szereplő kapcsán, amelyekhez mélyre kell ásni, ezt nehéz beleképzelni valakibe – látni kell.

Mennyi ideig tartott a Saul fia szereplőválogatása?

Másfél évig.

Úgy tudom, Jakab Juli és Röhrig Géza is véletlenül kerültek oda, eleinte mindketten csak besegítettek a castingon. Hogy láttátok meg bennük a karaktereket?

Géza végszavazni ugrott be. Egyszer csak volt egy pillanat, amikor nem csinált semmit, csak szótlanul, lehajtott fejjel állt. Szóltam Lászlónak, hogy figyelje csak, ott áll Saul. Julit mindketten ismertük, de más típusú karaktert kerestünk. Aztán Juli életében egy drámai változás történt, egy új vonás jelent meg benne, ami fájdalmasan közel hozta Ellát.

Saul fia, 2015

Miért lehet az, hogy az utóbbi időben ennyi amatőr kapott főszerepet magyar filmekben? A Saul fia és a Napszállta mellett többek között a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Az állampolgár, a Testről és lélekről, a Virágvölgy és több Mundruczó-film főbb szerepeit sem profi színészek játszották el.

Ez egyáltalán nem új dolog, nem csak itthon, külföldön sem. Nálunk általánosságban a hazai színészképzés sajátosságából is fakadhat ez, hiszen elsősorban nem filmre, hanem színpadi jelenlétre képezik a színészeket. Egyáltalán nem gondolom, hogy egy amatőr minden esetben tudja ugyanazt, mint egy színész. De van, amikor tud valamit, amit a színész nem, mert a lényében van a hitelesség.

Látsz rá esélyt, hogy legyen itthon filmszínész képzés?

Ezt nem tudom, de az biztos, hogy hasznos lenne. Nemrég tartottam a Színház és Filmművészeti Egyetemen egy casting-kurzust, ahol igyekeztem megmutatni a színész hallgatóknak a filmes jelenlét lényegét: amikor kevés eszközzel kell valamit érvényessé tenni, a tekintet erejét, a természetességet. Ezek nem a klasszikus színpadi játék hívószavai.

Mennyire tudod, egyáltalán mennyire kell kordában tartani a castingos munkád során a forgatókönyvíró és dramaturg éned?

László munkamódszerének alapvető része a csapatmunka. Mindkét filmnél többször is tartottunk közös megbeszéléseket. Eleve olyan munkatársakat választ, akik alkotótársak is egyben, így aztán számított bennem a dramaturgra is.

Hogy élted meg az első közös filmetek elképesztő diadalmenetét?

Természetesen büszke vagyok rá. Eufórikus pillanat volt, amikor kiderült: bekerültünk Cannes-ba a versenyprogramba. Mire elértünk az Oscar-díjhoz, addigra már annyi sikere volt a filmnek, hogy úgy voltam vele, ha sikerül, az fantasztikus, ha nem, még mindig fantasztikus, mert már eddig is annyi minden történt.

A sikert követően egyértelmű volt, hogy a Napszállta szereplőválogatásáért is te felelsz majd?

Igen.

Mennyiben volt nehezebb dolgod a nyílt casting miatt? Gondolom özönlöttek a jelentkezők az előző évi Oscar-díjas film stábjához.

Közel tízezren jelentkeztek. Lett egy olyan glamourja az egésznek, ami sokaknak vonzó lehetett.

Nyilván sok tekintetben másképp néztek ki az emberek és egészen másképp a szépségideál a századforduló környékén, mint ma. Végzel kutatást, mielőtt nekiállsz egy ilyen válogatásnak?

Utánajárok, nézegetek képeket nyilván, de ez nagyon szubjektív dolog. Nincs rá recept. Bízom benne, hogy ha ránézek valakire, fel tudom mérni, hogy milyen hatást vált ki. De előfordul, hogy valaki külsőre passzol egy szerephez, jól is játszik, viszont amint két dimenzióba kerül, valamiért kipukkad az egész.

Milyen kritériumaid voltak a Napszállta castingja során?

Sok olyan arc van, amely a mai szépségideálnak felel meg, és egyszerűen nem tehettem be őket, mert leesnek a filmről. A Napszállta esetén is sok mindennek kellett megfelelni, főleg a lányok esetében. Korhű is legyen, jól is játsszon, legyen vonzó, hiszen ezek nem hétköznapi kalapos lányok. Megtehettük volna, hogy a korabeli nőideált követve molettebb hölgyeket választunk, de ezzel ingoványos talajra lépünk a mai néző ízlését illetően. Ilyenkor a történelmi hűség háttérbe szorul.

Itt mennyi ideig tartott a válogatás?

Két évig.

A főszerepet viszont ezúttal is egy olyan ember kapta, aki végig ott volt a szemetek előtt.

Jakab Juli valóban végig ott volt a szemünk előtt, de egyáltalán nem volt evidens, hogy Íriszt ő fogja játszani. Megkértem Julit, hogy mondjon fel egy általunk választott szöveget. Megmutattam Lászlónak, és mindketten úgy éreztük, ez érdekes, nézzük tovább. Elkezdődött egy majd egy évig tartó casting folyamat, a több ezer jelentkezőből végül közel 10-12 Írisz jelölttel. Egyértelműen Jakab Juli bizonyult a legjobbnak.

A férfi főszereplőt, Vlad Ivanovot is ilyen nehezen találtátok meg?

Nem. Erre a szerepre összesen öt-hat magyar színész jött szóba. Megnéztük őket, és bár mindegyik nagyon jó volt a maga módján, valami hiányzott. Nem színészileg, hanem a karaktert illetően. A nyájasságnak és a veszélyességnek valami megfoghatatlan elegyét kerestük. Vlad az első pillanattól tudta ezt hozni.

Ő a főszereplője Kenyeres Bálint már említett Tegnap című filmjének is, amelyben szintén dolgoztál szereplőválogatóként. Ez már a Saul fia után következett?

A válogatás igen. A Tegnap castingján az elején dolgoztam néhány hónapig, aztán, mivel eltolták a forgatást, végül valaki más folytatta ezt a munkát.

Vannak most már felkéréseid casting directorként is?

Vannak. Igyekszem azokkal együtt dolgozni, akikkel alkotóként értjük egymást és emberileg is közösséget érzek velük, de van, amit egyszerűen időhiány miatt nem tudok vállalni. A következő ilyen jellegű munkám Krasznahorkai Balázs új filmje lesz.

Úgy tudom, Berényi Biankát te ajánlottad a Virágvölgy rendezője, Csuja László figyelmébe. Őt a Napszállta válogatásáról ismerted?

Laci osztálytársam volt az egyetemen, ismertem a filmtervét. Tudtam, hogy főszereplőt keres, és amikor elolvastam a 444!!! cikkét Biankáról, szóltam Lacinak, hogy nézze meg. Nálunk is volt, de neki például nem állt jól a kalaposlány hangulat.

Egy ideje a Filmalap forgatókönyv-fejlesztői csapatában is dolgozol. Mióta csinálod ezt és mi a feladatod pontosan?

Közel négy éve vagyok tagja a hatfős forgatókönyv-fejlesztő csapatnak. A nyertes pályázatokkal foglalkozunk, ez egyfajta konzultánsi feladat, a dramaturgi munkához lehet talán hasonlítani.

Mitől függ, hogy egy adott könyv kihez kerül közületek?

Van, hogy az alkotók kérnek valakit közülünk, előfordul, hogy maga a fejlesztő jelzi, hogy érdekli a projekt. Ha kevéssé ismert az alkotó, akkor a műfaj vagy a téma alapján döntünk, kié legyen. Hozzám többnyire a szerzői filmtervek kerülnek, de még így is egy elég széles skála: Enyedi Ildikó, Kis Hajni, Nagy Dénes, Horváth Lili, Bodzsár Márk, Szőcs Petra, Reisz Gábor, Till Attila, Gárdos Péter, Csuja László, Oláh Judit – néhány név a teljesség igénye nélkül. Különbözőségükben is inspiráló alkotók, nekem meg retúrjegyem van ebbe az összetett, sajátos univerzumba.

A filmográfiádban miért nincsenek feltüntetve ezek a munkák?

Szigorúan véve ez nem alkotói tevékenység, hanem egy alkalmazott szakértői-tanácsadói munka a Filmalapnál. Ráadásul nem csak egyedül dolgozunk az alkotókkal, előfordul, hogy bevonjuk egymást, és Hegedűs Bálint, a fejlesztési igazgató is gondozza az összes tervet – adott esetben meglehetősen bonyolult lenne a nevesítés.

Jelenleg min dolgozol?

Till Attila új, még fejlesztés alatt álló filmtervén immár dramaturgként, Oláh Judittal pedig konzultánsként dolgozom majd egy dokumentumfilmen.

Saját ötletek fejlesztésében nem is gondolkodsz?

Filmen most kevésbé, mostanában inkább a színházi munkák kerültek előtérbe. Schilling Árpáddal Berlinben, Zágrábban és Drezdában van előkészületben egy-egy darabunk. Az utóbbi időben nem adaptációt, hanem kifejezetten saját írásokat kérnek tőlünk, ez nagy bizalmat jelent, de jóval több munkát is.

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu