260

Michael Herr: Jelentések

Könyvkritika

michael-herr-jelentesek

Michael Herr Jelentések című könyve arról az időszakról szól, amikor a szerző az Esquire magazin haditudósítójaként dolgozott Vietnámban. Az eredetileg 1977-ben megjelent kötet mérföldkőnek számít az irodalomban, az úgynevezett új újságírás irányzatának úttörő képviselője. Ez az irányzat a ’60-as és ’70-es években öltött formát; szubjektív nézőpont jellemzi, a személyes tapasztalatnak köszönhetően a szöveg nagyon intenzív.

Noha a Jelentéseket a legtöbb helyen tényirodalmi alkotásként említik, igazából a fikció és a memoár keveréke. 1990-ben maga a szerző is elismerte, hogy a könyvben egy hosszabb fejezet erejéig felbukkanó két meghatározó és emlékezetes szereplő kitalált figura, ahogy a leírt események egy része is a fantázia szüleménye. (Érdekességként: a könyvet Franciaországban regényként publikálták.) Mindez persze semmit nem von le az értékéből. A Jelentések egyike azon első könyveknek, amelyek az amerikai katonák vietnámi háborús tapasztalatait örökítették meg. Stílusának köszönhetően különleges helyet foglal el ezen könyvek sorában. A vietnámi háborúról szóló, magyarra lefordított művek száma amúgy is nagyon kevés, a GABO Kiadó komoly hiányt pótolt Herr kötetével.

A narráció nem lineáris, Herr inkább témák és érzések köré csoportosítja az írásokat. Nem vesződik specifikus kifejezések vagy rövidítések megmagyarázásával, és nem írja meg senkinek a háttérttörténetét, jóformán nem találunk a könyvben biográfiai adatokat. Mindent úgy tálal, ahogyan ő is kapta, érzékelte: ahogyan valaki a dolgokkal szembesül, amikor bedobják a mély vízbe. Legtöbbször csak a seregben használt becenevükön ismerjük meg azokat, akikkel Herr találkozik, és nagyrészt a jelen események a fontosak. Minden más majdhogynem mellékes, hiszen jó esély van rá, hogy az illető percekkel vagy órákkal később már nem lesz Herr mellett – elsodorja a háború, magához ragadja a halál. Az egyik legzavarbaejtőbb és legfelkavaróbb jelenet az, amikor leírja, hogyan ért ellenséges géppuskatűz egy helikoptert a levegőben, amelyben ő is benne ült, mellette pedig emberek véreztek el. Egy másik emlékezetes képsor az, amikor, nem tudván róla, átsétál egy aknamezőn, a katonák pedig csak lélegzetvisszafojtva nézik. Ezek a jelenetek hol csak pár mondatosak, hol pedig néhány oldalra rúgnak – a stílus miatt viszont valamennyi ugyanolyan intenzív, helyenként sokkoló.

Amint írtam, az írások nem követnek semmilyen időrendi sorrendet. Ezzel együtt komoly ízelítőt kapunk a vietnámi háború egy-egy jelentős mozzanatából. Egyike ezeknek a Khe Sanh-i támaszpont elleni ostrom; a Khe Sanh című fejezet a leghosszabb a kötetben, de néhány kitérő erejéig ugyanott szól például Hue ostromáról és a Tét-offenzíváról is. Herr nem a Khe Sanh-i ostromot írja le, az írásokból inkább az amerikai támaszponton tartózkodó katonák mindennapi élete rajzolódik ki, és egy olyan ember próbálja megértetni az olvasóval azt, hogy miért őrültek bele sokan a háborúba, aki személyesen is megtapasztalt mindent a fronton. Mozaikszerű darabkák villannak csak fel, és a végére nem úgy áll össze az egész, ahogyan azt a szó hagyományos értelmében elvárhatnánk; inkább egy furcsa, majdhogynem homályos kép tárul elénk, ami egyszerre sejtet borzalmasat és bizarr módon valami olyant, ami egy soha meg nem ismételhető, életre szóló kaland csalóka ígéretét hordozza. Az nem titok, hogy a háború alatt valamilyen szinten mindenki az ópium áldozatává vált. A katonák és a haditudósítók karöltve szívtak, a tudatmódosító szereknek köszönhették, hogy a poklot napról napra túlélték. Az ópium, a fű azt az érzést kelthette bennük, hogy általa elviselhetőbb a borzalom, és azt hihették, hogy ez hosszú távon is működni fog. Közben pedig nem vették észre (vagy csak későn), hogy mind közül maga a háború és a háborús környezet, az általa biztosított magas adrenalin tette leginkább függővé a résztvevőket. A Bajtársak című fejezetben így vall erről: „Visszatértem a világba, de sokaknak sehogy sem sikerül. […] mindnyájan tudtuk, hogy aki túl sokáig marad, az olyan lesz, mint azok a szánalmas nyomorultak, akiknek napi huszonnégy órában háború kell, és hol van az már? […] Akadtak szélsőséges esetek, akik szerint dicsőséges életünk volt odaát, míg a legtöbben úgy éreztük, hogy szimplán csodálatos. Azt hiszem, nekünk Vietnám volt az, ami másnak a boldog gyerekkor. […] Persze, hogy lehangoló volt a hazatérés. Egy ilyen élmény után miféle izgalmakat tartogathat nekünk az élet, mi érhet fel vele, hogyan kerülhetne pont az i-re?” (280-282. oldal)

Herr megtalálta a könyvben a helyét azoknak a ritka pillanatoknak is, amelyek mosolyra késztetnek. Egy Orrin nevezetű katona, aki a fronton a feleségétől kapott őszinte levélből tudja meg, hogy az nem hathónapos terhes, ahogy korábban mondta, hanem csak öt – „Nem írta meg, ki a valódi apa (és szívem, soha, de soha ne próbáld meg kiszedni belőlem), mindössze annyit közölt róla, hogy Orrin közeli ismerőse” (160. oldal); egy másik, aki az őrjáratok során már többször is megjárta a poklok poklát, de amikor végre hazaindulhatna, nem mer kiszaladni a felszállópályán a helikopterig abban való félelmében, hogy pont most fogja találat érni. A szituációk tragikomikus volta miatt a mosolyunk azonban legfeljebb csak keserédes lehet.

A könyvben nincsenek térképek és képek – ezek hiánya egy tényirodalmi műben minden más esetben bosszantana, itt viszont, lévén nem hagyományos tényirodalmi alkotás, ez a hiányosság elfogadható. Az viszont sehol nem derül ki, hogy mi motiválta a szerzőt arra, hogy megjárja a földi poklot. A 281. oldalon így ír erről: „[…] nem akarom sajnáltatni magamat, eleve az én ötletem volt, hogy odamenjek, bármikor leléphettem volna” – de nem tette, és sehol sem ír arról, hogy miért nem. Michael Herr 2016. június 23-án hunyt el 76 éves korában. Lehet, hogy már soha nem fogjuk megtudni, hogy miért tette ki magát önszántából valami olyannak, amitől aztán hosszú ideig rémálmai voltak. „Az első hónapomat töltöttem otthon, amikor egyik éjjel felriadtam, és tudtam, hogy a nappalim tele van halott tengerészgyalogosokkal.” (281. oldal) Lehet, hogy azért, hogy megértsük: a pokol itt van közöttünk, mi, emberek tudjuk előidézni.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2018.10.07