403

Sebastian Fitzek: A terápia

Horváth Gábor könyvkritikája

sebastian-fitzek-a-terapia

Sebastian Fitzek visszatérő vendég nálam: annak idején az Ámokjáték című túsztárgyalós-átvágásos krimiszerűséget olvastam tőle, és meglepő módon tetszett. A meglepetés a szerző nemzetiségének szólt. Valahogy a német irodalommal – talán a német nyelvvel való meglehetősen kétes kapcsolatom okán – igen szkeptikus vagyok.

Mindig olyan csúnyának találtam a németet, hogy képtelen vagyok elhinni, Rilke e nyelven dalolt az Ádventről. A bizonyítékok által megtörve azonban be kell látnom, a német sem olyan csúnya, mint az a Der Schmetterling, alias pillangó szóból következne. Fitzek – immár másodszor – emellett meggyőzött arról is, hogy feszültségteremtésre szintúgy alkalmas, mint költészetre.

A történet egy apa valóra vált rémálmaként indul. Viktor Larenz sztárpszichiáter orvoshoz viszi 12 éves lányát, Josyt, aki ismeretlen eredetű betegséggel küzd. Josy belép az orvosi rendelő ajtaján, ám nem kerül onnan elő. Kiderül, hogy a helyiség, ahova belépett a lány, csupán szertár, az orvos előjegyzésében pedig Larenz neve nem is szerepel. Még rosszabb, hogy a váróteremben mindenki megesküszik, hogy mikor bejött, nem is volt vele gyerek. A rendőrség minden kutatása hiábavalónak bizonyul, s a sokk elmegyógyintézetbe juttatja főszereplőnket. Pszichoapu ezután egyik kezelőjének meséli el, miként jött rá, mi is történt valójában, miután kényszergyógykezelése szünetel, és kap néhány tiszta órát. Igyekszik meggyőzni orvosát, hogy engedje szabadon.

Az elme képzelgése és a valós történések kavargása egészen egyedi hangulatot ad a regénynek, a történet mintha olajozott vákuumban játszódna, az utolsó oldalig mit sem veszít lendületéből. A bonyodalom egyre kacifántosabb, nyilvánvaló, hogy ördögi cselszövésről vagy komoly lelki betegségről van szó az események hátterében. De vajon melyik? Vagy mindkettő? Mi történt valójában Josyval és az apával? A regény végig komoly feszültségben tartja az olvasót, képtelenség abbahagyni, míg a finishez nem érünk. Ez nem az az „utazós” történet, amit heteken át hurcol az ember a buszon, hanem egy lélegzetre való. A lezárás az olvasottakból fakadóan logikus, egyáltalán nem várt, bár egyeseknek bizonyára csalódást okozhat. Fitzek kiválóan vezeti félre az olvasót, ugyanúgy, mint korábbi művében, az egész egy tévedések – cseppet sem víg - játéka. Annak, aki szereti a pszichológiai thrillereket, kötelező darab, lényegesen jobb, mint némely agyonreklámozott és felfújt amerikai/brit társa.

A második kiadás külcsínre nézve az elsőt követi, némileg átszínezve. Semmi extra, szokásos könyvmolyképzős átlag, közepesen tartós fűzéssel. Engem lekötött a tartalom, így a fordítóval kapcsolatban csak pozitívan nyilatkozhatok, és helyesírásilag sem tűnt fel komoly rendellenesség. Igaz, utóbbi észrevételezésében nem vagyok jó.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.10.02