305

Szörnycafat

Shane Black: Predator – A ragadozó – filmkritika

predator-a-ragadozo

Hollywood egykor legkeresettebb forgatókönyvírója és a buddy movie-k koronázatlan királya túl mélyre merült a B-filmek mocsarában: A ragadozó-franchise-ból tisztelgés helyett irritáló bohóckodás lett.

Igaz, Shane Black próbálja átmenteni a Halálos fegyver, Az utolsó cserkész vagy a Rendes fickók meghatározó elemeit (a zseniális Durr, durr és csók metamegoldásait senki ne keresse), a részek csupán összevissza hajigálva, az egészbe sosem organikusan illeszkedve találhatók meg. Óriási mordályokat cipelő macsók vonulnak át a színen, a kemény fickók ugyanúgy durrogtatják az ultratökös beszólásokat, mint a fegyvereket, a leleményes kissrác-archetípus most csak téblábol, a címbéli földönkívüli vadászok pedig vélhetően kreatív írói vérfrissítésen estek volna át, ehelyett pusztán páncélos, csápos-csattogó, infraszemű töltelékkarakterek.

Talán ez nem is véletlen, ha rápillantunk a stáblistára, és rögtön Black neve mellett ott leljük Fred Dekkerét: a szerző-sztáríró régi haverja már az inkább felejthető Szörnycsapatba (gyerekek vs. klasszikus szörnyalakok) is besegített, hogy aztán a Robotzsaru 3. parodisztikus túlzásaival örökre kivonja magát a forgalomból rendezőként. Lehetséges, a párost a ’80-as évek nosztalgiája hajtotta, mint napjainkban annyi hollywoodi szatócsot, és bulizni szerettek volna egy jót, de félreértették A ragadozó rehabilitációját célzó nemes feladatot – az eredeti 1987-es film ugyan B-mozis alapokra építkezett, ám rettegéssel teli atmoszférával bírt, míg az idei főhajtás primitív egysorosokkal, agyatlan akciószcénákkal galoppozik a játékidő végéig. Összehasonlításul elég csak egy pillantást vetni az idei, Leigh Whannell rendezte Upgrade-re: üvölt róla a ’80-as évek fokozásesztétikája, ám pusztán látszólag üres móka, valójában baljós, pesszimista soft sci-fi, önmagát végül túlhaladó dilemmafelvetésekkel – vagyis amilyen John McTiernan rendezése volt több mint 30 éve. Black, aki ráadásul épp a megidézni kívánt időszak számos popkulturális ikonját teremtette, nem megy rá a karakterológiára, a decens feszültségépítésre. Ormótlanul rombol, pejoratív értelemben véve mímeli a trash-esztétikát: sosem tesz hozzá a mitológiához, hanem lefokozza azt.

predator-a-ragadozo

Ironikus humorának beemelése nem is okoz gondot, ám az már igen, hogy a szedett-vedett, poszt-traumatikus stresszben és egyebekben szenvedő renegát kommandósbanda szexista poénok alanyává silányítja a hozzájuk csapódó mutatós biológusnőt, vagy útszéli, olykor szellemi fogyatékosok viselkedésmintájára utaló trágár viccekkel demonstrálja mérgező maszkulinitását. Utóbbinak egyébként sincs súlya, Quinn McKenna (a Narcosból és a Loganből ismert Boyd Holbrook) és cimborái nem a Schwarzenegger-féle „hard body” ideológiát leépítő rettegő, vérző, küzdő hősök táborát gyarapítják, hanem üresfejű rajzfilmfigurák, motivációjuk kimerül az akcióról akcióra haladó narratíva érdektelen lövöldözéseiben. Utalni próbálnak a főkarakter hibáira, apai kudarcára és a Jacob Tremblay (A szoba) játszotta autista kisfiúban lakozik is potenciál, a Predator – A ragadozó jószerivel semmit nem kezd a figurájával, így a gyereknek esélye sincs bebocsátást nyernie Az utolsó cserkész cserfes kislánya vagy akár a Vasember 3. hősimádó gyerkőce alkotta panteonba. Reménykedhetnénk abban, hogy majd az akciójelenetek javítanak valamit az összképen, ám erre sem kerül sor: az egyik sportvadász idétlen színekben villódzó laboratóriumi kulisszák között hajigál egy statisztát, életben hagyja az újfent szexista gúnyolódások céltáblájává tett, meztelenül összekuporodó hősnőt, plusz maguk az akciók sem kis léptékűségükben feszültek vagy emlékezetesek, hanem ócskák, laposan rendezettek, tét nélküliek. Egyik szereplőnek sem lehet drukkolni, az újabb Ragadozó-film végleg átmegy önmaga paródiájába, olcsó bazári látványosságnak, akár huszadrangú Asylum-ámokfutásnak is hat a sok tusakodás.

predator-a-ragadozo

Black és Dekker ráadásul – álljon szándékukban vagy sem – nem érik be a mese komolytalanná züllesztésével, nem elég nekik humortalan vígjátékként aposztrofálni egy tesztoszterontól bűzlő franchise-t, képtelenek épkézláb cselekményt írni. Egymásba lógnak a történetszálak, nincs bennük logika és kohézió, nem érthető, miért ezt vagy azt teszik a hősök, most éppen miért ilyen vagy olyan akcióba bonyolódnak – ehhez jön még valami csillagközi háborús és génmódosulásról szóló halandzsa, melyek révén a ragadozók kvázi háttérbe szorulnak a saját filmjükben, újfent hidegen hagy mindenkit a rettegett Predator és a nála is nagyobb Megaszörny semmiből érkező ütközete. Kínos feszengés így az eredmény, a finálé nagy összecsapására már csak a generikus látványpornók CGI-jal üzemelő, bombasztikusnak szánt, ám valójában gyilkosan unalmas akcióbetétei maradnak.

És ahogy az manapság lenni szokott, a nagy múltú franchise-ok rebootokká válnak, így a Predator – A ragadozót sem kerüli el a sorsa, és az idétlen epilógus rögtön elő is készíti a terepet a folytatásnak egy újabb blockbuster-széria fenntartásának szándékával – a tengerentúli vagy akár a hazai nézők sirámai azonban hangosak, ráadásul joggal azok. A Predator nem hősi halált hal vagy dicsőségesen távozik az űrbe, hanem méltatlan körülmények között száll sírba.

predator-a-ragadozo

Predator – A ragadozó (The Predator)
amerikai akciófilm,107 perc, 2018
rendezte: Shane Black
forgatókönyv: Shane Black, Fred Dekker
operatőr: Larry Fong
vágó: Harry B. Miller III
zene: Henry Jackman
producer:John Davis, Lawrence Gordon, Joel Silver
forgalmazza: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2018. szeptember 13.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.09.25