469

Életünk utcái, terei 13. – Nádorváros, Győr „úri negyede”

Csiszár Antal beszámolója Torma Attila várostörténeti előadásáról

torma-attila

A nyári szünet után, szeptember 12-én folytatódott a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér várostörténeti sorozata, az Életünk utcái, terei a 13. résszel. A Nádorváros, Győr „úri negyede” címmel futó ismeretterjesztő rendezvény helyszíne ezúttal is a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvényterme volt.

Az érdeklődő közönség feszült figyelemmel követte az előadó gondolatmenetét, s igyekezett minél többet befogadni az ismeretek garmadájából, melyet a fényképek, városrésztérképek is támogattak. Nádorvároshoz Torma Attilát pozitív érzelmi szálak fűzik, hisz születési helyét, gyerekkorát jelenti számára. Az illusztrációk között ott volt az ház is, ahol testvéreivel meglátta a napvilágot.

Az előadás vezérfonala az volt, hogyan vált a városrész villa-, illetve úri negyeddé. Aki ma végigbarangol Nádorváros utcáin, és ismeri a kezdeteket, ugyancsak rácsodálkozhat: honnan indult, és mivé lett. Számos okra mutatott rá az előadó, ami ezt a fejlődést lehetővé tette: szándék, anyagi bázis, valamint a helyes jövőkép. Torma Attila a városrészt történetét a neoabszolutizmus éveitől ismertette.

A XIX. század közepéig Győr kereskedelmi központ volt, majd ezen szerepének elvesztése után a Törvényhatóság helyes útra lépett. A nagyipar szükségessé tette a kisipari szakmákat, mint a gyáripar „szolgáló lányait”, a gyarapodó lakosság személyes használati tárgyszükségletének mind teljesebb kielégítését. Ezenkívül a változó városi társadalom méltó lakhelyeket igényelt: gondoljunk nagyiparosokra, műszaki és egyéb értelmiségiekre, közszolgákra, akik társadalmi súlyuknak megfelelő lakhatási lehetőségeket igényeltek. Kellett olyan építési vállalkozóréteg, mely vállalta a befektetésekkel járó kockázatot.

Az előadás helyileg a Kálvária, a Fő (később Venesz Jenő, Bartók Béla), Hunyadi és a  Zrínyi utcák kiépítésére fókuszált, valamint bemutatta a Bem tér (korábban Szent György tér) kialakulását, annak környezetét, illetve a telepekből (Limbeck-telep) kinövő utcákat (Csaba, Buda, Attila, Corvin utca).

Torma külön kitért a térség iskolahálózatának és egyéb intézményeinek kialakulására is.
A dualista rendszerhez számos sarkalatos törvény fűződik. Méltán lehetünk büszkék az Eötvös-féle népiskolai törvényre, amely már a Mária Terézia nevéhez kötődő Ratio Educationisban lefektetett iskoláztatási kötelezettségnek igyekezett érvényt szerezni. Már előtte, 1863-ban létesült a Jézus Szent Szíve Iskola, ahol kamillus rendi apácák neveltek- oktattak. A korabeli sajtó is megírta azt a drákói szigort, mely az intézmény falain belül uralkodott (holmi csínytevésért a növendékek egész nap az iskola udvarán térdepeltek – az én személyes megjegyzésem: mit szólna ma ehhez az ombudsman?). A Kálvária utca adott otthont újabb iskoláknak. Először egy major területén működött egy kéttantermes iskola, majd jöttek újabb fejlemények és iskolák. Felépült a Gárdonyi Géza Általános Iskola elődje és a Tanítók Háza is. Az alapításokban egyházi személyek kiemelkedő szerepet játszottak, de létesült itt árvaház, sőt elhagyott nők menhelye is, melyhez festői szépségű kert is tartozott. Mindez mély szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. A Kálvária utcán létesült  oktatási-nevelési objektumok között kell megemlíteni a kisdedóvót is, amelyről szívszorító képeket mutatott az előadó. Nem a hallgatóság érzelmeit próbálta meglovagolni, hanem elgondolkodtatta a tisztelt publikumot: honnan hova jutottunk? De azt is előre jelezte, hogy a száz évvel utánunk élők valószínűleg ugyanúgy rácsodálkoznak majd a mai oktatás tárgyi-személyi feltételeire.

A jelenlegi Eszperantó utca és környékének felépítése telekfelajánlással, majd annak felparcellázásával indult. Vállalkozók építettek ide villákat. A beruházók anyagi erejükről az tanúskodik, hogy egyikük százmilliót tett a házak építésére. Kezdetben szabálytalanul, szigetszerűen nőttek ki a földből a házak, szennyvízelvezetés nem volt, középkori módon a bűzös lé számtalanszor az utakon hömpölygött. A sajtó reagálására a város lépett, s anyagi áldozatot kérve a háztulajdonosoktól kialakította a közlekedési és csatornázási infrastruktúrát. Az épülő villalakások (és környezetük) gyökeresen eltértek a korábbi – a város kereskedelmi-mezőgazdasági korszakában épült – falusias házaktól: itt nem lehetett már állatot tartani. Mivel városunk mélyen fekvő területen fekszik, s bár a legmélyebb részeket feltöltötték, a be-betörő belvíz ellen magasföldszintes épületek születtek.

Gondoskodtak azokról is, akik – kevésbé tehetősek lévén – nem engedhettek meg maguknak nagypolgári fényűzést, olcsóbb bérházakat is építettek. A Hunyadi utca egyik fele például többemeletes házaknak, másik oldala pedig villáknak adott helyt. A sarkon eredetileg a Vörös Ökör vendéglő állt, ezt lebontották, a telkeket pedig a város még a világháború előtt magánszemélyeknek értékesítette, viszonylag rövid időintervallumot szabva beépítésükre. A háború azonban keresztülhúzta számításaikat, ezért visszavásárolta a telkeket, s bérházakat épített.

A legelesettebbek a gyárvárosi, illetve a Szentháromság Kórház melletti barakkokban húzhatták meg magukat. A barakkok eredetileg lazaretként funkcionáltak, mivel 1916-ban háromszázötven sebesültről kellett gondoskodniuk. A béke lakásínséggel, valamint szélsőségesen elszegényedő lakosokkal köszöntött a városra, éppúgy, mint a többi magyar településre. Lakbérhátralékot felhalmozók, adósságaikat tovább görgetők, hajlékukat elhanyagolók révén méltán aposztrofálta a sajtó a barakkot a város szégyenfoltjaként. Nagy nehézségekbe ütközött a helyzet orvoslása.

Azok a közhivatalnokok, akik anyagi nehézségekkel küzdöttek, hosszú lejáratú hitelhez jutottak. Szigorú feltételeket szabtak: viszonylag magas kamat és kinevezett, legalább húszéves időtartamú közigazgatásban töltött munkakör.

Aki ma a Bem téren sétál, annak eszébe sem jutna, hogy a város terveiben mint gabona- és fapiac szerepelt. A húszas évek második felének konszolidációját a világgazdasági krízis törte meg, a város szociális érzéstől vezérelt tagjai gyümölcsfákkal szándékoztak beültetni a teret, zöldséggel párosítva, és a terményt az azokat gondozó munkásoknak adva. Már növekedtek a facsemeték, amikor Budapestről megérkezett a miniszteri engedély: zöld utat kapott a gabona- és fapiac. Látható, hogy mindez ütközött a szociális indítékú kezdeményezéssel. A polgármesternek címzett levél Isten elleni véteknek nevezte a facsemeték elpusztítását, a városvezetés azonban a többség érdekével indokolta tervét. A tér nem kerülte el a Nádorvárosban különösen erős leventemozgalom figyelmét sem: piaci szünnapokon itt szándékoztak gyakorlatozni, arra hivatkozva, hogy a kerület fáinak gondozását a mozgalom végzi.

Bravúros építészeti megoldásokkal is találkozhatunk a városrészben sétálva, például a Zrínyi utcában.

Jeles személyeknek is otthont adott Nádorváros, mint például Laurer Richárdnak, a győri Magyar Ágyúgyár Rt. vezérigazgatójának és feleségének, Skoda Herminának, a német származású költőnek. A Rákosi-féle államosítás elől ingatlanát az egyháznak adta, cserébe  Töltéstaván, Kisbéren rejtegették, így kerülte el a kitelepítést. Ötvenhatban sem élt az ország elhagyásának lehetőségével, szerény körülmények között érte Kisbéren a halál 1966-ban.

A várost a szorgalmas iparosok tették naggyá, kiknek ars poeticája az „Isten áldd meg a tisztes ipart” volt. Elhivatott művelőinek viszontagságos úton – vargabetűkkel helyről helyre vándorolva – kellett az egyes szakmák fortélyait elsajátítania, a mesterlevelet megszereznie, míg méltó, jelenleg Kossuth Lajos Szakmunkásképző Iskola néven működő helyet nem kaptak. Az említett iskola az előadó munkahelye volt nyugdíjba vonulásáig.

Zárásként felhívta figyelmünket a városért való tenni akarás fontosságára: legyünk jó, elkötelezett lokálpatrióták. Az előadás a bőséges tárgyi tudás, valamint a humoros légkör révén méltán aratott tetszést a nagyszámú hallgatóság körében.

Csiszár Antal
Fotó: Pozsgai Krisztina

2018.09.17