Az Ébredést (eredeti cím: Broken) Daniel Clay novellái alapján Rufus Norris rendezte, aki amúgy egy elismert színházrendező, de ez volt az első filmje. Elcsépeltnek hangzik egyes filmekre azt a kifejezést használni, hogy életszagúak, de néha nem lehet egyszerűbben körülírni a téma jellegét. Azonban ezek a mindennapi, létező házszámok alatt játszódó téglalakások emberei mégis közelebb állnak hozzánk. Ezekkel a szereplőkkel a néző otthonosabban mozog, és elhiszi, amikor arról szól a fáma, hogy a babysittert levarrta az apuka, emlékszik, amikor az idióta szomszédkölykök bulit csináltak és bömböltették a hülye zenéjüket, vagy éppen ő maga volt az a bizonyos szomszédkölyök. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ilyen elcseszett szomszéd-életekre alapozó filmek alapvetően jobbak, de amiért mégis ezekre a filmekre szavazunk sokan, hogy általában nincsen végük, hiszen tudod jól, hogy az életnek, vagy akár életed egyetlen történetének is, nem ott van vége, hogy ülsz egy padon életed szerelmével, majd a külön erre a célra írt háttérzenével eltávolodik tőled a kamera, és a párbeszéd köztetek csak tartalmatlan tátogás lesz. Természetesen nem a happy endekkel van a gond, mert megtörténhetnek, de tudjuk, hogy vége nincs valójában, ahogy az életben sincsenek boldog-végek. Boldogság van, meg vannak fejezetek, amik befejeződnek, de rögtön a következő másodpercben folytatódnak is.

Az Ébredés is ezzel dolgozik. Belecsöppenünk egy 11 éves kislánynak (Eloise Laurence) a világába, aki éppen leáll picit beszélgetni a szomszéd kamaszfiúval, akinek apróbb mentális problémái vannak. A srác kocsit mos, az idő szép, majd hirtelen egy másik szomszéd odamegy, és megerőszakolja ezt a teljesen ártatlan jelenetet azzal, hogy szétveri a félénk fiút ököllel. Több olyan jelenet is van, ami picit erőszakosabb vagy szexuálisabb, de semmi olyan, ami azért lenne durva, mert nem láttunk még olyat. Ami azonban mégis kegyetlenebbé teszi ezeket a jeleneteket, hogy egy tizenéves lány szemszögéből kísérjük figyelemmel. Persze a nézőnek utána általában válaszokat adnak és előzményeket mutatnak, majd később azt is megtudjuk, hogy az apa azért ment neki ennek a fiúnak ököllel, mert azt hitte, hogy a lányát megerőszakolta. Azonban ennek az utcának a végébe, olyan, mintha nem szűrődne be mások lélegzete, csak az ott élő családoké. Tökéletesen lett kiválasztva a jelenlegi társadalmi problémák modelljeire reflektálva a három családtípus.

Az első ezé a kislányé, aki apjával (Tim Roth), testvérével és az au-pairükkel él együtt. Nincsenek nagy konfliktusok. Azonban történik az élet: a szerelme elköltözik, bátyja tisztaságát bemocskoltnak érzi, amikor rajtakapja őt a szomszéd lánnyal, és apját sem tudja hogyan kezelni, amikor rájön, hogy végül viszonyba kezdett az au-pairrel. Ezek közül egyik sem véglegesen tragikus, csak dolgok, amik megtörténnek, viszont amiket csak akkor tudsz a helyén kezelni, ha már felnőttél.

A következő házban a mentálisan visszamaradott fiút (Robert Emms) és az emberektől meglehetősen elszeparált szüleit láthatjuk, ahogy kötött pulcsiban és szürkére festett világukban csak arra az egy szerepre vállalkoztak, hogy a széltől is óvják fogyatékos fiúkat.

A harmadik család a legemlékezetesebb. Az igazi kisiparos antihős. A panelproli életszínvonalán megrekedt középkorú férfi (Rory Kinnear), akinek mindenről megvan a véleménye, és ki is mondja, aki szerint mindig a rendszer a hibás, akit amikor bevisznek a rendőrök kihallgatni, akkor felháborodva együttműködik, de azért kifele menet leveri a sapkát a rendőr fejéről. Az a típus, aki beszélgetés közben az ajtóban kétpofára tömi a műanyag tálcáról a zsugorfóliázott akciós parizert. A három kamaszlánya meg túlsminkeli magát, cicanadrágot hord, ordenáré módon káromkodik, és b***nak nagyjából mindenre, de főleg a társadalmi elvárásokra. Modern, tanulatlan anarchisták, akik képesek azért megvádolni az ártatlan szomszéd fiút zaklatással, hogy apjuk figyelmét eltereljék arról, hogy szétverje a TV-t. Az ilyen típusú filmek azonban soha nem fogják ilyen egysíkúan jellemezni szereplőiket. Természetesen irigylésre méltó a családi összetartás, és látod azt is, ahogy az apa csapzott mozdulatokkal próbálja kivasalni lányai ruháit, teljesen rutintalanul, de apai kötelességből, mivel az anyjuk meghalt. És akármekkora paraszt is, nem tudod teljesen utálni.

A főszereplő kislány mindenkivel kapcsoltba kerül vagy már kapcsolatban van, és amúgy komoly cukorbetegségben szenved, amiért még jobban próbálnád óvni, de végignézzük, ahogy az élet egyszerű darabjai megtörnek, mint ahogy a cím is mondja. Lehet, hogy a filmben néha csak egy telefon, egy lekváros üveg vagy valakinek az orra törik el, de van az úgy, hogy ugyanakkorát reccsen a szív, a kapcsolatok és a mesék. A felnőttek közönnyel teli világa teljesen kiábrándító lesz, főleg, ha egy ilyen idős lány szemén át nézzük.

Sok kis történet, nagyon folyamatosan, szépen ívelve, amik szorítják egymás kezét, és nem engedik szétfolyni a filmet, miközben minden színész durván nagyot alakít. A narráció nem lineáris, hanem hurkokat kapunk folyamatosan; pár eseménynek az előzményét csupán nem sokkal később tudjuk meg. A végén természetesen kapunk az arcunkba izgulni valót, mindegyik családban tetőződnek a drámák, és végignézzük, ahogy egyesek megtörnek, mások pedig ráébrednek a világra újra és újra.

A könnyed ki**szások és a túl rövid boldogságok folyamata olyan hintába ültetnek, amelyben jólesik létezni. Megható, magával ragad, és másfél óra alatt megszereted a szereplőket. Az élet pedig nem áll meg, akkor sem, amikor hangosan üvöltesz, mert meghalt valaki, és akkor sem, amikor némán tűröd, hogy lehet, meghal valakid.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu