Oborni Teréz: Bethlen Gábor

A monográfia adatgazdagon, széles körű összefüggésrendszerbe ágyazva mutatja be a fejedelem életét (ez a megállapítás a sorozat minden tagjára igaz). A három részre szakadt ország egyik tagja az Erdélyi Fejedelemség. Az országrész török hűbéres tartomány, bár a Habsburgok igényt tartottak volna uralmuk elismerésére, hiszen a megosztást csupán politikai kényszernek tekintették. Hatalmuk érvényesítését fizikai akadályok gátolták, az 1570-ben kötött speyeri szerződés nem realizálódhatott. (Saját megjegyzésem, hogy a korábbi Habsburg fennhatóság alá vonás sem maradhatott tartós – vö. János Zsigmond és Izabella átmeneti távozása, majd visszatérte.)

Monográfiánk főszereplője, Bethlen Gábor végigélte a tizenöt éves háborút; tapasztalhatta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hektikus lemondásait, majd visszatértét; megélte a Bocskai-féle nemesi felkelést; több fejedelem országlását, melyeknél tanácsadó szerepet is betöltött. A török emigrációból úgy térhetett haza, hogy útja a gyulafehérvári palotába vezetett. „Királycsinálóként” támaszkodhatott az oszmánokra, akik kikényszerítették megválasztását (a kortárs ironikus megállapítása szerint: „török nyomásra szabadon adták rá voksukat”).

1613 és 1629 között irányította Erdélyt. Érdeme, hogy szűk mozgásterét felhasználva ügyesen lavírozott, s nem csupán megszilárdította hatalmát, de a „Tündérországot” felvirágoztatta. Konszolidálni kellett a három nemzet viszonyát (magyar, székely, szász). Elődei komolyan megnyirbálták utóbbiak privilégiumait. (A román nem számított bevett nemzetnek, az országgyűlésben az ő személyes meghívása alapján vettek részt a küldöttek, így „domesztikálva” kezes bárányként viselkedtek, s az uralkodói akarat töretlenül érvényesült.)

Növelte a fejedelmi birtokokat, és így a Királyi Magyarországgal ellentétben a fejedelmi uradalmak voltak túlsúlyban, a főnemesek hatalmi potenciálja csekélyebbként érvényesült. Merkantilista gazdaságpolitikája feltöltötte az államkincstárat, bőven jutott a kultúra támogatására, háborúkra. Fellendült a nemesércbányászat, javasolta, hogy Erdély, a Habsburgok és a lengyelek egységes pénzt használjanak, de II. Ferdinánd ellenállásán ez meghiúsult. Egy másik jövedelmi forrása pedig az adókból származott. Fejedelmi hatalmát meg kellett védenie a Habsburgok feltüzelt trónkövetelőivel szemben, a török részére szorgalmasan megküldte az éves adót.

Bekapcsolódott a cseh-morva rendek Habsburg-ellenes háborúiba, szövetséget kötött az osztrák-magyar rendekkel. Bár a fehérhegyi csatában (1620) a csehek végleg alulmaradtak a Habsburg császárral szemben, a fejedelem számára elérhetővé vált a magyar korona, de nem élt a lehetőséggel (a török vazallus királya lehetett volna). A Nikolsburgban megkötött béke (1621) értelmében birodalmi hercegi rangot kapott, valamint hét megyével növelhette fejedelemsége területét.

Első feleségéhez, Károlyi Zsuzsannához mély, igaz szerelem fűzte, sajnos az „ásó kapa, nagyharang” idő előtt véget vetett románcuknak. Második felesége Brandenburgi Katalin volt, aki a fejedelem halála után egy évig uralkodott, de nem bírta alattvalóinak szeretetét, s egy év múltán távozott.

Bethlen Gábor érdeme, hogy a tartományt fejlődési pályára állította. Összevetve a kezdetekkel, ahol a Világosi vár átadásával törökbérenc gyanújába esett, halálakor méltán hajthatott fejet az utókor teljesítménye felett: keménykezű államférfi, a kultúra mecénása, a vallási türelem – mindez roppant nagy érték.

Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc

I. Rákóczi Ferenc gyermeke, édesanyja Zrínyi Ilona, testvére Rákóczi Julianna. Apja részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, Báthory Zsófia közbenjárására kerülte el a halálbüntetést. Nevelőapja, Thököly Imre létrehozta a Habsburg-ellenes Felső-magyarországi Fejedelemséget, azonban a török kiűzése véget vetett uralmának, törökországi száműzetésbe kényszerült.

Édesanyja évekig védte Munkács várát az osztrákoktól, kényszerű feladása után aztán követhette férjét az emigrációba. A gyermekeket – egymástól elválasztva – I. Lipót gyámsága alá helyezték. Julianna később egy tábornok felesége lett.

I. Lipót és Kollonich Lipót püspök arra törekedtek, hogy II. Rákóczi Ferencet – magyar gyökereit végképp kitépve – birodalmi szellemben neveljék. Ezeket az éveket magas szintű tanulmányok, külföldi utak képezték. Nagykorúvá válván a császár engedélye nélkül egy németországi hercegnőt, Hessen-Wanfriedi Sarolta Amáliát vette feleségül. Hazai földön szembesült az osztrák elnyomással, ez határozta meg életútját.

XIV. Lajossal való levelezése a bécsújhelyi börtönbe juttatta, kalandos úton szabadult meg a vérpad árnyékától. A császár belekeveredett a spanyol örökösödési háborúba, Magyarországon először a parasztok lázadtak fel, s küldöttség kérte meg Rákóczit: éljen a lehetőséggel. A felkelés hamarosan szabadságharccá terebélyesedett, amelyhez rövidesen a köz-, majd a főnemesek egy része is csatlakozott. A főurak zöme azonban megmaradt a császár hűségeseként.

Hadseregszervezés, államapparátus kiépítése, s a vele járó teendők tették ki a fejedelem cselekedeteinek egy részét. Kezdetben katonai sikerek fémjelezték a kort, de az örökösödési háborúban fokozatosan felülkerekedő osztrákok hátrányosan változtatták meg a helyzetet. A szabadságharc nélkülözte a katonai szövetségeseket, XIV. Lajos csupán segélypénzbeli támogatást nyújtott.

Törvényekkel, rendeletekkel tették érdekeltté a jobbágyság katonáskodását. Rákóczit vezérlő fejedelemmé, illetve Erdély fejedelmévé választották. 1705-ben Szécsényben, 1707-ben Ónodon, 1708-ban Sárospatakon került sor részközgyűlésekre (ezek jogilag nem voltak országgyűlések). 1707 után a harc hanyatló szakaszában I. Péter cárral tárgyalt, hasztalan. 1711-ben fegyverletételre, majd a szatmári békére került sor.

VI. Károly (magyar királyként III. Károly) általános amnesztiát ajánlott, ám Rákóczi és köre ezt visszautasította. Haláláig lengyel, francia, majd törökországi évek következtek. 1906-ban hamvait, miként édesanyjáéit is, a kassai Szent Erzsébet-főszékesegyházban, Thökölyéit Késmárkon helyezték végső nyugalomba.

Estók János: Deák Ferenc

„A haza bölcse” – így került be a történelmi emlékezetbe. Édesanyját születése után elvesztette, apja őt okolta hitvese haláláért. Politikai pályája megyegyűléseken kezdődött, hogy a reformkorban az országgyűlés meghatározó személyiségei közé emelkedjék. Szemben Kossuth radikalizmusával, higgadtság jellemezte, a „realitások” embere volt.

Az országgyűlési padsorokból a miniszteri bársonyszékbe vezetett az útja: a Batthyány-kormány igazságügy minisztere lett. A szabadságharc idején nem követte a képviselőket Debrecenbe, ezt a bukás után a hadbíróság a javára írta, és felmentette őt.

A neoabszolutizmus új helyzetet teremtett. Pestre költözött, szállodai lakosztálya tanácsadások színhelye lett. 1861-ben még a tárgyalások elutasítása mellett döntött, négy év múlva a húsvéti cikkben – éreztetvén a politikai helyzet változását – a tárgyalások felé nyitott. Reális kompromisszumra törekedett, amely mind az osztrák, mind a magyar felet kielégíti (nem zárva el az utat az engedmények továbbfejlesztésének lehetőségétől).

Az osztrák nagyhatalmi ambícióknak Nyugaton leáldozott (olasz, porosz győzelmek), de a passzív ellenállásba a nemesség is belefáradt. Kossuth a távolból olyan konföderációt ajánlott, mely a nemzetiségekkel köttetett volna, ettől azonban a magyar nemesség elzárkózott (inkább az osztrák, mint ők).

Az 1867-es kiegyezés méltán tartható Deák Ferenc diplomáciai sikerének. Elutasította I. Ferenc József általi kormányfői vagy miniszteri kinevezését, semmilyen jutalmat nem fogadott el. A háttérből azonban igyekezett tanácsokkal segíteni a politikusokat. Kossuth Lajos hevesen bírálta a kiegyezést, pedig az adott körülmények között ez volt a lehető legkedvezőbb megoldás: utat nyitott a rohamos gazdasági-kulturális fejlődésnek. Deák vagy Kossuth igaza? Napjainkig elnyúló történészi vita, mely nem független az aktuális politikai háttértől.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Zsoldos Attila: IV. Béla és Bertényi Iván: Nagy Lajos
2. rész: Szovák Kornél: Szent István és Font Mária: Könyves Kálmán