Tóth Krisztina Zseblámpás mesék című könyve kapcsán felmerült bennem, hogy ez ismét jóval több, mint mesekönyv. A cím meghatároz ugyan egy kategóriát, de nekem a monda és a legenda is asszociálódik ide. A népmese és a népmonda között az fő különbség, hogy míg a mese teljesen a fantázia szüleménye mesei szereplőkkel, varázstárgyakkal és -állatokkal, különleges tér- és időszerkezettel, addig a monda tartalmaz egy igazságmagvat, ami köré a képzelet felépíti a (világ)magyarázatot. Egy tőről fakadó műfajok, csak más (hallgatói) igények hívták elő őket. A legenda nagyon régi, még középkori műfaj, eredeti jelentése a latin kifejezés – res legenda – alapján ’olvasandó dolgok’. Tartalmilag általában szentek életét, csodatetteit fogalmazták meg bennük, és a kialakult szokás szerint étkezésekkor olvastak fel belőlük. Tehát tanításra és szórakozásra egyaránt szolgáltak. Innen nagyot ugrok az időben, egészen korunk divatos műfajáig, az ún. „urban legends” – városi legendákig, amelyek tipikus nagyvárosi helyekhez kötődnek, azok „eredetmondáit” dolgozzák fel, egy mitikus világot teremtve.

És innen már nem nagy az ugrás Tóth Krisztina mesekönyvéig, amelyben olyan helyek jelennek meg, mint a metróalagút, a jégszekrény mélye, az óvoda éjszaka; olyan szereplők, mint az óriás százlábú, a lámpaegér, a titkos hóember, a Csizmaevő szörny vagy az életrekelt játékok; és olyan kérdések, amelyekre a gyerekek, tárgyi tudás nélkül, egyelőre csak mesei válaszokat tudnak adni: Mit csinál a metró éjjel, mikor nem szállít utasokat? Ki lakhat a sötét, titokzatos metróalagutakban? Mi vagy ki működteti a jelzőlámpákat? Hová tűnnek a hóemberek? Mi morog a metrókocsi és a peron közötti szűk résben, illetve a mozgólépcső alatt? Mit csinálnak éjszaka a játékok az óvodában?

Ezek köré a fontos kérdések köré épülnek Tóth Krisztina gyermekeknek szóló urbánus legendái, világmagyarázó történetei, meséi. Akárcsak előző kötete, a Felhőmesék, tanít és szórakoztat egyszerre, gyerek és felnőtt olvasó egyaránt élvezheti. Vannak mesék, amelyek rejtetten tartalmaznak tanulságot, vannak amelyek nyíltan, de mindenképpen megfelelnek a mese örök időktől való céljának: világképet alakítani, generációs tapasztalatot és tudást átadni, eligazítást nyújtani a világ dolgaiban. Emellett pedig gyönyörködtetni, egy vágyott csodavilágot felvillantani.

A kötetben öt mese olvasható. A magányos százlábú című mese a metróalagút építésének történetét dolgozza fel, és a gyermeki fantáziát meglovagolva elmeséli az alagútban lakó százlábúak történetét, akik éjszakai életmódot élve mintegy fordított képét adják társadalmunknak. Nappal nem láthatóak, mert tiszteletben tartják, hogy „Az emberek mindentől félnek, ami nagyobb náluk vagy nem hasonlít rájuk.” A lámpaegér főszereplője Cincur, a kisegér, aki a Százados út sarkán levő jelzőlámpában lakik és fontos munkát végez: pontosan két percenként váltogatja a piros és zöld jelzést. Fáradt és kimerült, mert későn fekszik és korán kel. Ugyan mitől lehet elfáradni egy ilyen egyszerű és könnyű munkában, kérdezhetnénk. És kérdezzük is sok esetben, amikor nagyon fontosnak érezzük magunkat, és könnyed előítélettel vagyunk mások munkája iránt. Megkérdezi Mikula, a mókus is, de hamar rájön a válaszra, amikor rövid ideig munkát és életmódot cserélnek az egérrel: piti munka nincs, a maga helyén minden mozzanat fontos. A Mese a titkos hóemberről szintén egy különleges helyszínről, a fagyasztó mélyéről szól. Ki él ott? Hát a titkos hóember, a fagylalt, a fagyasztott hal és még sokan mások. Jönnek, mennek, cserélődnek, és a titkos hóemberek nemzedékei még annál tovább élnek Lili lelkében. A titokzatos Csizmaevő szörny ismét egy tanmese (ilyennel találkoztunk már a Felhőmesékben is) arról, hogy mire kell vigyázni a metrószerelvényből való kilépésnél és a mozgólépcső használatánál. Marci története humorosan tanít a helyes viselkedésre, ugyanakkor egy mesebeli világba enged bepillantást. Épp annyit, hogy a gyermeki fantázia beindulhasson… Szerintem ez a legjobb mese, nekem ez tetszett a legjobban. Az Éjszaka az óvodában már sokszor feldolgozott témával foglalkozik: mit csinálhatnak a játékok éjjel az óvodában, mikor nincs ott senki. A Tóth-variációban buliznak egy nagyot. Az óvónéni pedig beavatott személy, aki előtt nincs titok, egyformán otthon van a valós és a mesei világban.

 A címet kitűnően magyarázzák a kötetborító belső lapján levő rajzocskák: a zseblámpások titokzatos helyeket, élőlényeket, részleteket világítanak meg, de hétköznapi életpillanatokat is, így kapcsolva össze mesét és valóságot, fantáziát és realitást egy rendezett világgá. De nemcsak a belső borítón levő rajzok, hanem az összes koherens része a meséknek, így Timkó Bíbor nemcsak illusztrátora, hanem társszerzőjévé is válik is a kötetnek.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com