472

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Horváth Gábor könyvkritikája a (nem eléggé) sötét oldalról

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Szeretem a Holdon játszódó történeteket. Nem túl meglepő hát, ha érdeklődéssel fordultam egy olyan sci-fi felé, amely egyben krimi is, márpedig Anthony O’Neill regénye, A sötét oldal ezt ígérte, noirral vegyítve.

Szeretem a Holdon játszódó történeteket. Imádtam Pierce Brown-tól a Vörös lázadás trilógiát, amely részben, és kedveltem Robert A. Heinlein A Hold börtönében-jét (minden marxista korhülyesége ellenére), amely teljes egészében a már kolonizált égitesten játszódott. Gyerekkoromban űrhajós és csillagász akartam lenni (A Voyager űrszondák lázában égtünk sokan), nem pedig sztár. Nem túl meglepő hát, ha érdeklődéssel fordultam egy olyan sci-fi felé, amely egyben krimi is, márpedig A sötét oldal ezt ígérte, noirral vegyítve. A noir, mint stílus számomra ugyan izgalmas, de inkább filmben és nem könyvben, a jelzők legintenzívebb és legszerencsésebb felhasználásával sem lehet elérni azt, amit a színek és árnyékok hatásával képeken. Úgyhogy még izgalmasabbnak ígérkezett.

Vázoljuk fel a sztorit! Adva vagyon egy vagyonos, törvények feletti üzletember, akinek saját kis kolóniája és bölcselkedő aforizmatára van a Holdon. De angolosan mondva: Hold on, várjunk csak! Az aforizmatár (a könyvben: Brass-kód) ötlete tetszett, magam is gyűjtök ilyen elmésségeket, a bajom az volt, hogy voltaképpen leleplezte az egész regény végkifejletét… Szóval miután a Purgatóriumnak nevezett kolónia vezére, Fletcher Brass a Marsra készül (Mars a Marsra!) új kalandok felé, az utódlása körüli mizéria felpörgeti a bűnözést, és neves fejek hullanak a holdporba. A nyomozás feladata egy földről frissen felérkezett önkéntes száműzöttre, Damien Justusra vár. Ja, mindeközben egy gyilkos robot grasszál Purgatórium felé, ember- és járműdarabkákat hagyva maga után.

A karakterek olyan szörnyűségesen sablonosak, hogy majdnem ollót fogtam, hogy kivágjam őket. A zsaruk természetesen korruptak, segítség helyett akadályozzák Jusztícia kibontakozását. Fletcher Brass egy megalomániás barom, lánya CK (=Cuki, nem vicc, tényleg ez a neve!) Brass meg annyira semleges, mint a desztillált víz Svájcban. Justus szimplán kemény, mint a szorulásos kutya piszka télen (Fekete Vipera után szabadon), és szinte láttam olvasás közben amint szúrós Clint Eastwood tekintettel vizslatja a gyanús plüss unikornist a gyerekszoba ágyán, mielőtt kihallgatásra viszi a csecsemőt.

A gyilkos kiléte egy pillanatig sem kérdéses ridegen végiggondolva, a robotot gyilkolásra átprogramozó személy azonosítása sem okozhat igazi problémát, reálisan nézve, csak annyira világos, hogy emiatt kételkedhetünk a megoldásban. Főhősünk nyomozása nem túl izgalmas, rohangál gyanúsítottól gyanúsítottig, úgyhogy szerencsés, amiért a Hold gravitációja megspórol neki némi energiát.

Az egyetlen igazi élményt a robot ámokfutása szolgáltatta, amelynek lendülete kitart úgy a kötet közepéig, aztán az is lecseng. Mindensetre az első pár öldöklés kifejezetten szórakoztatott, itt érdekesek voltak a párbeszédek, helyenként felnyerítettem, egy-egy beszóláson. Szabályosan vigyorogtam, mikor az első áldozatot, Djikstrának hívták, mivel az egyik legjobb karakter neve a Vaják/Witcher univerzumban. A 195-196. oldalakon a robot demokráciafelfogása egészen kegyetlen súllyal dobja ránk a valóságot, miközben humorba csomagolja azt. A legjobb részek kétségtelenül ezek. A végére sajnos a robot lendülete elfogy, bizonyára lemerült az aksi. Androidnál és írónál egyaránt.
A tudományos-fantasztikum kimerül a Hold bemutatásában, ami helyenként nem rossz, de igazi sci-fi elemekkel gyakorlatilag nem találkozunk. Nem tudjuk meg, melyik évet írjuk, nincsenek se technikai, se technológiai leírások. Sőt, még a kép- és hangrögzítési módokat is negligálta a szerző a Purgatóriumban, azzal a megállapítással, hogy ott tilos, ilyen eszközöket használni... Így egyszerűen egy Holdra áthelyezett nem túl szövevényes politikai krimiszerűségről van szó, noir jegyekkel alig megfűszerezve.

Sajnos a végeredmény némileg csalódás volt számomra. Nem lett se krimi, se tudományos-fantasztikus regény, hanem egy olyan misung, ami se nem tűz, se nem jég. Minta Petyr „Kisujj” Baelish fondorkodna Arya ellen, majd Sansa ahelyett, hogy bármelyiküket kivégeztetné, elmenne egy buliba. Igazi meglepetésekkel a regény nem szolgál, sok sablonból lett egy nagy sablon, derék iparosmunka, de igazi katarzis nélkül. Egyelőre nem állok át a sötét oldalra.

A borító tetszett, a nem kicsit Smith ügynökre hasonlító robot véres csíkot húz a Holdon maga mögött, bár a méretarány a kráterek alapján nem lett eltalálva. Az Agave kiadványai általában fűzöttek ugyan, de rendszerint tartósak, így a kiadvány részemről igencsak rendben levő. A fordítás is szépnek hatott, helyesírási hibákra sem emlékszem.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.08.08