Legutóbbi, Sellők és Rinocéroszok című filmed komoly elismeréseket és sajtóvisszhangot kap. Mesélj erről egy pár szót!

Az Annecy Filmfesziválon szerepeltünk júniusban. Hatalmas élmény volt személyesen kint lenni, és nagyon megtisztelő, hogy beválogattak  a programba, több mint 3000 nevezésből. A rövidfilmes versenyprogramban 46 film szerepelt. Ezen kívül folyamatosan jönnek a visszajelzések a többi fesztiváloktól is. Szerencsére úgy tűnik, szeretik a filmet a világban, nagyon sok meghívásunk van, többek között Brazíliában az Anima Mundi fesztivál, Olaszországban az Animaphix, Canadában az Ottawa Animációs Filmfesztivál, de meghívtak Atlantába, Mexikóba, Spanyolországba, Svájcba, stb. Sőt, több olyan fesztiválra is, amely Oscar-kvalifikációt is adhat.

Kezdjük a gyökereknél, mi vonzott az animáció felé, milyen indíttatásokat tartasz a legfontosabbnak?

Mindig úgy éreztem, hogy sokkal egyszerűbb magam rajzban kifejeznem, mint akár beszédben, vagy bármilyen más módon. Az érettségi évében elkezdtem járni egy rajzszakkörbe, ahol  párommal, Csernátony Lukács László képzőművésszel is megismerkedtem. Látva a skiccfüzetemet, ott tanácsolták, hogy érdemes lenne az animáció szakra felvételiznem. Nem is nagyon tudtam akkor még, hogy ez mit jelent. Hazamentem és gyorsan utána olvastam, hogy pontosan mi is az animáció. Még abban az évben felvettek mindkettőnket az egyetemre, őt a Képző festő szakára, engem a MOME animáció szakára – sikeres időszak volt.

Az egyetemen hogy érezted magad, miket készítettél akkoriban?

Az elején nehéz volt megszokni az egyetemet. Viszonylag szigorú humán gimnáziumban érettségiztem, nem volt előképem egy művészeti sulihoz. Nekem minden új volt, főleg az, hogy szabadon és kreatívan kell dolgozni. Akkoriban egy alapozó képzéssel indult az első év. Tanultunk fotózni, vágni, makettezni, filmezni, animálni. Nekem akkor még számítógépem sem volt. A második évtől csináltunk animációkat, rövid gyakorlatokat. Nagyon élveztem hogy ennyi mindent kipróbálhatok. Intenzív, izgalmas időszaknak tartom  a MOMÉ-n eltöltött 6 évet. Az egyetemen volt lehetőség animációs fesztiválokra is ellátogatni, így kerültem kétszer is Annecy-ba, akkor még, mint közönség. Az Erasmus programmal egy szemesztert Portugáliában is eltöltöttem.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A diplomamunkád egy festményanimáció volt

Igen, az Eső. Már ekkor nagyon érdekelt a metamorfózis, mint dramaturgiai eszköz, evvel kísérleteztem. Szlovákiában az Early Melons Filmfesztiválon fődíjat nyertem vele, és Oroszországban a St. Petersburg Festival-on különdíjat. Ezután jó pár évig nem csináltam filmet. Szabadúszóként nem volt egyszerű munkákat kapni, tapasztalatom is csak az alkotói filmek terén volt, az alkalmazott műfajok valahogy kimaradtak az egyetemi éveimből, önfejű módon mindig csak egyedi filmes projektekben vettem részt. Ez a diploma után inkább hátrányt jelentett, de fokozatosan egyre több tapasztalatot szereztem a legkülönfélébb animációs és grafikai munkákban. Csináltam interaktív weboldalt, 3D videójáték animációját, és elkezdtem reklámokban dolgozni.

Szeretsz kísérletezni új módszerekkel. Hogyan sikerül a mindennapokat alárendelni az alkotói munkának?

Szeretem, ha mindig új kihívás talál meg. Azt is mondhatnám, filmkészítés közben legalábbis, hogy fanatikus vagyok. Eddig szinte az összes munkámban új technikákkal kísérleteztem. Szabadúszóként otthonról dolgozom, hajnalban vagyok a legaktívabb és akkor vannak a legjobb ötleteim is. Délután és este inkább az automatikus, favágó munkafázisokat csinálom már. Laci, szintén otthonról dolgozik, külön műtermünk van a lakás két legtávolabbi pontján. Ha elakadunk, vagy nagyon „belenéztük már magunkat a munkába” – mert ez is gyakran előfordul, hogy kell egy friss szem, sokszor ez lendít át a holtponton – meg tudjuk beszélni, segítünk egymásnak. Van azonban hogy napokig belemerülünk a munkába, aztán mondjuk felhívom Lacit, hogy van-e kedve egy közös ebédhez a konyhában.

Létezik valamilyen áthatás közöttetek szakmailag is? Honnan kapsz inspirációt?

Engem minden érdekel ami mozog. Imádok animálni, kitalálni a mozgás karakterét, ritmusát. Sokszor nem is egy-egy kép érdekel, hanem ahogy mozgásban életre kel. Laci festményeket, grafikákat, installációkat állít ki. Őt elsősorban a kimerevített pillanatok érdeklik Ez látszólag ellentétes szemlélet, de nagyon sok az átfedés kettőnk munkájában. A rövidfilm olyan mint egy vers, szintén tartalomsűrítéssel kell történeteket, érzelmeket elmesélnünk. A nézőnek asszociálnia kell, dolgoznia kell egy kicsit, hogy összeálljon az egész, akárcsak az állóképnél. Én azt szeretem, vagy inkább szeretném, ha a filmjeimet nem pusztán intellektussal néznék az emberek, hanem engednének az érzelmi sodrásnak is. Azt hiszem egy rövidfilm befogadásakor ez a legfontosabb. 

Első két filmedben (Eső, Vastojás), mi foglalkoztatott leginkább? Hogy érzed, sikerült megvalósítani az elképzeléseidet?

Az Eső-vel diplomáztam. Nem érdekelt akkoriban, hogy konkrét történetet meséljek el, inkább laza asszociációs szálak mentén fűztem össze a történetet. Technikailag is azért választottam a festményanimációt, mert a képzőművészet és az animáció határának elmosása érdekelt. A metamorfózis, mint az animáció egyik speciális nyelvi eszköze már az egyetemen is nagyon foglalkoztatott. Vajon hogyan tudok elmesélni egy történetet folyamatos átalakulásokon keresztül? Ezen dolgoztam akkoriban. A második filmem, a Vastojás, a Média Mecenatura Macskássy támogatásának segítségével jött létre. Itt az volt a célom, hogy egy szürreális, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, szórakoztató animációt készítsek. A képzőművészeti igény kicsit háttérbe szorult, nagy kihívás és új kaland volt egy stabil dramaturgiai szállal, és nagyobb stábbal dolgozni. A Vastojás volt az első filmem, amit klasszikus hierarchikus rendszerben tudtam elkészíteni. Tehát úgy, hogy animátorokkal, vágóval, kompozitorral, zeneszerzővel és hangmérnökkel, szinkronszinészekkel dolgoztunk együtt. A legjobban azt élveztem, hogy a klasszikus munkamegosztásban lehetőségem van mindenhol ott lenni, minden munkafázisban együtt dolgozni, együtt gondolkozni a csapattal. Ezt az attitűdöt szerencsére a Sellők és Rinocéroszokban is tovább tudtam vinni, csak olyan emberekkel tudok együtt dolgozni akik ezt „elviselik.” Igyekszem az összes munkafázisban aktívan részt venni, nem csak a tervezésben, az animálásban és a vágásban, hanem a kompozitban és a hangi utómunkában is. Nagyon fontos nekem, hogy folyamatosan tanuljak és így alkalmam van rá. Szerencsém van a csapattal, akivel együtt dolgozom, mert nagyon kreatív és inspiratív társaság.

Egyéb munkáid közül, amiket megrendelésre készítettél, melyek tetszettek? Mi a különbség ha megrendelésre csinálsz valamit, vagy ha saját ötletekből?

Az alkalmazott műfaj nagyon más, mint az egyedi alkotói filmek. Különböző a ritmus is, ahogy azokon dolgozom. Míg az egyedi filmeknél a saját elképzeléseimet valósítom meg, tulajdonképpen a producerem és én vagyunk a megrendelő, addig a reklámoknál például rengeteg plusz szempontnak kell megfelelni. Abban szerencsém volt például a Siónak készített reklámban, hogy azért kértek fel engem, mert ismerték az eddigi filmjeimet és bele tudtam tenni a saját nézőpontomat is. A kockáról-kockára végigrajzolt animációban érzem magam a legotthonosabban. Szeretem, amikor érződik a filmen a kézi rajz esetlegessége, és az is mindig izgalmas feladat, amikor nem rendezőként, hanem mondjuk animátorként, vagy látvány, figuratervezőként kérnek fel egy munkára. Gyakran történik ez a szakmában, hogy különböző pozícióban dolgozunk egymás filmjeiben, projektjeiben. A Coca-Cola / McDonald’s animációban például nem mint rendező, hanem mint animátor dolgoztam.  Jó kipróbálni minél több szerepet, beosztást, hiszen később, amikor én rendezek, ez a tapasztalat mindig hasznos és beépíthető a csapatmunka koordinálásába.

Korábbi filmjeid, már szép sikereket értek el,  a Sellők és Rinocéroszok fogadtatása is igencsak pozitív, sok fesztiválra beválogatják, és rengeteg meghívást kaptok.

Az Esőt Szlovákiában és Oroszországban díjazták, a Vastojással megnyertük a San Diego-i gyerekfilm Fesztivál Animációs Fődíját és Új-Delhiben a legjobb rövidfilm díját. A Sellők és Rinocéroszokkal kapcsolatban folyamatosan jönnek a visszajelzések. A nyáron szinte minden héten vetítik valamelyik országban, van hogy több helyen is. Amerikában, Brazíliában, Kanadában, és Európa szerte. Eddig két díjat nyertünk Bangalore-ban a legjobb animációs film díját, illetve Kaliforniában a Women’s Film Festiválon az animációs fődíjat kapta a film. Eddig a legnagyobb elismerésnek mégis az Annecy Animációs Fesztivál rövidfilmes versenyprogramjában való szereplést érzem. Nagyon örülök, hogy a produceremmel, Dus Polettel személyesen is részt tudtunk venni ezen a fantasztikus hangulatú fesztiválon. Jó lehetőség ez ilyenkor egyrészt a kapcsolatépítésre, másrészt, hogy az idei filmes felhozatallal találkozzunk. A legtöbb film csak évek múlva válik online elérhetővé, addig megnézni őket csak fesztiválokon van lehetőség. Azt hiszem, emiatt szeretek a legjobban fesztiválokra járni.

Mi a helyzet a külső szereplők bevonásával? Hogyan instruálod őket?

Egy dialóg nélküli filmnél sokszor nem is derül ki a néző számára, hogy vannak-e szinkronhangok. A Vastojásnál egyszerűbb volt, hiszen beszéltek a szereplők, a Sellőknél viszont csak a jelenlétüket, gesztusaikat kísérő hangokat vettük fel, több mint egy napon keresztül. A levegővételek, apró mozdulatot kísérő hangok, vagy akár a karakteresebben hallatszódó dúdolás, vagy horkolás mind nagyon fontos, rengeteget hozzá tesz a film atmoszférájához, a szereplők plaszticitásához. Minden szereplőnél külön a karakterhez választottuk a szinkronhangot. Fantasztikus volt a szereplők hangjaival együtt dolgozni, nagyon sokat adtak a filmhez. Vadon Zolival, a Sellők sound designerével vettük fel együtt a szinkronhangokat, az egyik legérdekesebb munkafázis ez volt számomra.

Állandó stábbal dolgozol?

A Vastojás gyártása alatt kialakult egy nagyon jó csapat, többnyire velük dolgoztam a Sellők és Rinocéroszokon is, azt hiszem, nagy szerencsém volt, hogy ilyen lelkes és kreatív stábbal találtunk egymásra. Akit csak lehet, szeretnék megtartani a következő projektekben is. Sokat segít a közös munkában, hogy ismerjük egymást, van a közös munkában tapasztalatunk.

Miket szeretsz hallgatni munka közben?

Egy animációs filmet megtervezni, előkészíteni kreatív és összetett munka. Amikor viszont kockáról-kockára kell végiganimálni az sokszor elég ingerszegény. Ülök egy szobában és milliméterről milliméterre átrajzolom egy pici eltéréssel az adott mozdulatot, karaktert, egészen addig, amíg nem lesz annyi rajz, amennyi a mozgás illúziójához szükséges. Ráadásul a Sellők és Rinocéroszok esetében még festett textúra is volt, szintén kockánként újra és újrafestve. Majdnem két évig animáltuk a filmet. Mindenkinek más stratégiája van a monotónia elviselésére, én hangoskönyveket hallgatok. Főként Szabó Magdát, Dragomán Györgyöt, meséket, orosz-francia klasszikusokat. Amikor megnézem a kész filmet, sokszor eszembe jut egy-egy jelenetnél, mit hallgattam akkor, amikor az adott jelenetet csináltuk. Szabó Magda amúgy is nagy kedvencem, segített ráhangolódni a kislány nézőpontjára még a forgatókönyv írásakor.

Miről szól a  Sellők és Rinocéroszok – mesélnél erről pár szót?

A film  elsőre egy több szálon futó szerelmi történet, de elsősorban az érzelmi kiszolgáltatottság, a szexualitásban és a szerelemben betöltött hierarchikus szerepek dinamikus változása érdekelt. Hogyan lesz a szeretett félből kiszolgáltatott, egy harmadik megjelenésével. A rinocérosz ennek a szimbóluma. A sellő pedig ellenpontja. Akit imádnak de nem képes viszonozni ezt az érzést, csak eltűrni. A filmben a metamorfózis több szinten is megjelenik. A megbántott, kihasznált fél rinocérosszá transzformálódik, a múlt és a jelen közötti váltásokat is metamorfózissal oldottuk meg élesvágás helyett. Több mint két évig dolgoztunk  rajta.

További terveid amelyek publikusak...? A jövőre nézve milyen elképzeléseid vannak?

A Sellők és Rinocéroszok producerével Dus Polettel tervezünk egy egész estés animációs filmet készíteni, női témával fogunk foglalkozni a továbbiakban is, de erről egyelőre többet még nem árulhatok el. 

Szalay Ábris
filmkultura.hu