309

Walter Laqueur: Putyinizmus – Oroszország és jövője a Nyugattal

Csiszár Antal könyvajánlója

walter-laqueur-putyinizmus

Amikor 1989-91 tájékán a történelmi folyamat új irányt vetett (véget ért az úgynevezett rövid XX. század), a nyugati politikusokat és az egykori Vasfüggöny mögötti népeket túláradó optimizmus töltötte el. Annus mirabilis: így aposztrofálták 1989-et, ahol Jalta meghaladásával egypólusú, amerikai domináló világrend kibontakozása ígérkezett. Egyes kortársak úgy vélték, hogy a problémák alapból megoldódtak, eltűnt a kelet-nyugati ellenségkép.

Ekkor születtek olyan művek, melyek a „történelem végéről” értekeztek. Transzcendentálisan felfogva mintha az Isteni terv teljesült volna, végcélként a bőségben, boldogságban, egyetértésben munkálkodó emberiséggel. De a történelem – mondhatni – nem hagyta magát befejezettnek nyilvánítani, alaposan rácáfolt a várakozásokra, és felettébb lehűtötte a derülátó kedélyeket. Új század, új gondok, feszültséggócok, más veszélyek teszik próbára napjaink politikusait és a közembert.

A történelemben 1917 októbere addig ki nem próbált receptet adott az orosz népnek. Megdöntötték a kapitalista rendszert, és megalapozták azt az államszocializmust, mely utóbb a Föld egyhatoda számára keserű orvosságként hatott. A XX. század vége a diktatúrák kelet-európai lebontását, valamint a piacgazdaság újragalvanizálását hozta. Egy tőkeszegény régióban kellett kapitalizmust létrehozni. Ez sem volt kevésbé embert próbáló feladat, mint a paraszti Oroszországban munkásállamot teremteni, legalábbis a lózungok szintjén.

Megváltozott a feltételezett tartós egypólusú világuralomra való törekvés, az USÁ-nak riválisai támadtak. Kína, az Európai Unió a helyét keresi, de nagyhatalmi pozícióra ácsingózik, s a kapuban áll a tetszhalott állapotából feltámadó Oroszország, aki egyre hangosabban követel helyet a nap alatt.

Oroszország kiemelkedése elválaszthatatlan Putyinnak a kormányrúdhoz, majd az elnöki pozícióba kerülésétől. Walter Laqueur könyve Oroszország fejlődéstörténetébe ágyazva keresi a putyinizmus helyét és szerepét. Vázolja a kelet-nyugat történelmi, kulturális, politikai eltéréseit, a két régió közti kapcsolódási pontokat. Fontos vonulat a zapadnyik és szlavofil eszmerendszer taglalása, a közérzület ambivalens: egyrészt él egyfajta kisebbségi érzés, de fellelhető a kollektív ego növekedése, mely Putyin elnöki éveiben figyelhető meg.

Mi okozta a kelet-nyugat eltérő fejlődési vonulatát? Nyugaton a rendiség, az önkormányzatok, a parlamentarizmus, a felvilágosodás, a racionalizmus kövezték ki a modern nyugati államberendezkedést. Orosz sajátosság a pravoszlávia, a népiség; orosz bölcselők szerint népük másként demokrata, mint az Elbától nyugatra élő kortársai: a demokrácia a lelkükben lakozik.

Putyin törekvése a nagyhatalmi helyzet visszaállítása, a hatókörük minél nagyobb területre való kiterjesztése. Egy nyugati típusú polgári demokrácia megalapozása sziszifuszi munka, a nagy terület és a lakosság heterogén nemzetiségi összetétele gátló tényező. A kilencvenes évek törekvései a demokratikus államra nem voltak igazán sikeresek: eladósodott ország, alacsony életszínvonal, gazdasági fejletlenség – megannyi ág, mely Oroszország-szegényembert húzta.

A nép erős kezű vezető után vágyakozott. Évszázadokon keresztül egy autokratikus, sőt despota-rendszer alattvalóiként szocializálódtak. A marxizmus nevében és annak szellemétől eltávolodott bolsevik hatalom szintén a centralizmusra fókuszált, és teremtett Sztálin személyében egy orosz mértékben is példátlan zsarnokot.

A könyv boncolgatja a nomenklatura, oligarchia fogalmát, s úgy véli, egyik sem húzható rá egyértelműen a regnáló rezsimre. A szilovikok (erős ember) mint uralkodó elit nyomja rá a bélyegét erre a szisztémára. Egyrészt a titkosszolgálati személyek, másrészt azok a plutokraták, akik az államfőhöz lojálisak: egyfajta patrónus kliens rendszer. Az államhatalom adminisztratív eszközökkel is igyekszik ebbe az irányba terelni a gazdaságilag potenciális személyeket: ezen múlik érvényesülés, avagy börtön, ahol az alternatíva az emigráció.

Az orosz államról gondolkodás történészeket, filozófusokat késztetett arra, hogy tollat ragadjanak: Homjakov, Bergyajev, Szolovjov, Karamzin, hogy a legfontosabbak közül kiemeljek néhányat. A Szovjetunió megszűntével ideológai kovásza, a proletár internacionalizmus is szétmállott, igaz, a harmincas évektől már a hatalom is csak fügefalevélként használta, s a „paraván” mögött a nagyhatalmi orosz imperializmus rejtőzött: nemzetköziségre hivatkozom, közben az orosz sovinizmust táplálom. Külvilági csaliként ott volt az 1936-ban kiadott alkotmány, mely papíron az állampolgári jogok széles körét „biztosította”.

A jelen Oroszországát feszített ütemű fegyverkezés, új fegyverrendszerek hadrendbe állítása jellemzi. Az olaj és gázárak nagymértékű emelkedése teremtette meg ennek, valamint a lakossági életszínvonal emelkedésének anyagi fedezetét. Ez a tendencia azonban megtört. Változatlanul alacsony a civil termelési kultúra. Nem kedveznek a nagy ívű gazdasági, hatalmi terveknek a nyugati gazdasági szankciók. Hatalmi érdekellentétek jelentkeznek a Közel-keleten: Oroszországnak figyelnie kell Kínára, mivel gazdasági teljesítő kapacitása jelentősen felülmúlja az oroszt, nemzeti összterméke a négyszerese.

Lehangoló a népesedési trend, az orosz lakosság csökken, a nemzetiségek létszáma nő. Míg a hitleri Németország területet akart népének, Oroszország irdatlan lakatlan térséggel rendelkezik, a szibériai népsűrűség a Szahara peremével vetekszik. Nyílt kérdés, hogy a fejlődés távlatilag milyen irányt vesz. Ezekről és még sok egyébről lehet olvasni ebben az adatgazdag monográfiában, az olvasó előtt Oroszhon panorámája tárul fel: ellentétek kavalkádja, modernizáció és elmaradottság.

Csiszár Antal

2018.07.20