Hosszú évek óta játszol a Csík Zenekarban. Miért pont most jött el az ideje egy szólóalbumnak? 

Bármilyen hihetetlen, betöltöm az ötvenet idén, és mostanra értek meg azok a zenei gondolatok, amelyek erre az anyagra kerültek. Huszonhárom éve vagyok a Csík Zenekar tagja, de a könnyűzenével való szorosabb kapcsolatomat jóval korábban kezdtem. Mai napig gitározok rendszeresen, és vannak olyan zenekaraim, ahol viszonylag sűrűn játszom ilyen zenét, mint mondjuk a Második Műszak, de ezt a két világot két külön albumra összehozni nem akartam. Azt sokan tudják, hogy a Csík feldolgozásait én csinálom, és az eltelt évek alatt született egy csomó olyan zene, amelyek valamiért nem kerültek lemezre, vagy a zenekarral valamiért nem tudtuk őket előadni. Ezért gondoltam arra, hogy ezeket, meg azokat, amelyek időközben születtek, megcsinálnám. 

Ahogy ezen gondolkodtam pár éve, rájöttem, hogy mindjárt ötven éves leszek, és ez kitűnő alkalom lesz arra, hogy csináljak egy ilyen jubileumi lemezt. Így indult a sztori. Kicsit rendhagyó persze, hiszen a Lélekbiztosítón aztán van minden. Egy újságíró azt mondta, az anyag állandó jellemzője az, hogy baromi különböző az egész. Van ebben valami, hiszen egyfajta összegző lemez, saját szerzemények, és általam készített feldolgozások egyaránt találhatók rajta. Másfél éve kezdtem csinálni, 2016 októberében vettük fel az első számot, azóta rengeteg minden történt, hiszen az egészet össze kellett hozni, fel kellett játszani mindent. El kellett készíteni a zenei alapokat, emellett van huszonhét közreműködő a lemezen… Annyira azért nem rohantam, tudtam, hogy másfél évem van. Így készült el. Soha nem volt még szólóalbumom. Harminc lemezzel a hátam mögött végül is ez az első, ami az én nevem alatt jött ki, és borzasztó boldog voltam, amikor elkészült. 

Maguk a dalok hogy születtek? 

Általában úgy dolgozom, hogy nagyjából elképzelem az egészet előre, aztán otthon felveszek egy többsávos demót. Bizonyos számokat lepróbáltunk először a benne közreműködő kollégákkal, elkészítettük az alapokat, amiket utána elküldtem meghallgatásra az énekeseknek, vagy azoknak a hangszereseknek, akik éppen játszottak rajta. Így állt össze az egész. 

Volt esetleg olyan, ami kollaboráció eredménye volt? 

Zeneileg a lemez teljes mértékben az én elképzeléseim alapján készült. Amikor jöttek a hangszeresek, nekik is adtam instrukciókat, mit hogy, milyen hangszínnel játsszanak. Szólóalbum lévén próbáltam a saját elképzeléseimet megvalósítani, de persze volt olyan, amikor Kohánszky Roy, vagy Csorba Lóci rákérdezett, hogy mondjuk ezt a két hangot énekelheti-e másképp, én meg mondtam, hogy persze. De például Falusi Mariann, aki a Tankcsapda-feldolgozásban énekli a népdalrészletet, kifejezetten megkért arra, hogy mondjam meg, mit szeretnék hallani.  

Ez ugye a Fiúk ölébe lányok feldolgozása, ami ha jól tudom, nem épp tegnap készült. 

Igen, ez egy elég régi feldolgozás, a tíz évvel ezelőtti Tankcsapda Iconra csináltuk Lovasi Andrással. Ez egy elég nagy rendezvény volt annak idején, amire mindenki Tankcsapda-számokat dolgozott fel. Ez a dal azóta megvolt, ott játszottuk, és a középrészébe mindenképpen szerettem volna betenni ezt a régi füzesi nótát. Az istennek sem akart összepasszolni a kettő, nyilván mert nem volt meg a hang, aki elénekelje. Az alapját ugye Lovi hozza, és arra gondoltam, a középrészben csak azért, mert ez egy népdal, ne feltétlenül legyen népdalénekes. Aztán eszembe jutott Falusi Mariann, akinek feltétlen rajongója vagyok, imádom, ahogy énekel, hihetetlen őserő van a hangjában. Gondoltam, mi lenne, ha megkörnyékezném. Felhívtam, nagyon kedves volt, rögtön mondta, hogy persze, szívesen jön. Elküldtem neki a zenét, a stúdióban meg kérte, hogy instruáljam, és persze elképesztően énekelt. Már az első próbálkozástól is hanyatt estünk. De az egész lemezre jellemző, hogy olyanokat kértem fel a vendégszereplésre, akikkel vagy régóta dolgozom, vagy akikkel mindig szerettem volna. 

Megelőztél ezzel a mondattal, mert pont azt akartam kérdezni, hogy mi alapján hívtad meg a vendégeket? 

Kizárólag személyes szimpátia alapján. Mező Misinek, akivel szintén zenélünk együtt, vagy Kohánszky Roynak egyaránt nagyon-nagyon szeretem a hangját. Aztán van Csorba Lóci barátom, akinek a zenekarát egyébként az utóbbi idők egyik legjobb hazai produkciójának tartom. Imádom azt a fajta dalszerzést, azt a fajta felépítést és koncepciót a zenében, amit ők csinálnak. Nagyon jó szövegek, nagyon jó zene, és személyesen is jóban vagyunk. Ilyen barátaimat szedtem össze. Aztán ott volt Presser Gábor is, szintén nagyon szerettem volna, hogy játsszon a lemezen. Tőle ezt a jó kis Hammond orgonás hangzást kértem, amit úgy csináltunk, hogy a címadó dalba beleképzeltem a szólamot, aztán elmentünk hozzá, és egy sztereó mikrofonnal felvettük, ahogy pörgött a leslie. Tehát ez igazi Hammond orgona, nem szintivel készült, vagy ilyesmi. Régi vágyam volt ez is. 

A gitársávokat én játszottam fel, elektromost, akusztikust egyaránt. Itt is volt rengeteg kísérletezgetés persze, ahogy stúdiózásnál ez elő szokott fordulni. Felmentünk, vittem négy gitárt, kipróbáltam egyiket, másikat, aztán jött ugyanez az erősítőkkel, egyik a másik után. Szóval nem számítógépes programokkal, plug-inokkal készült, hanem minden sávnál gitárerősítők voltak agyig feltolva. Emiatt aztán bentről, a kontrollszobából játszottam, nem bírtam volna mellettük megmaradni. A szakmázni szeretők kedvéért elmondom, hogy kizárólag Fender erősítőket használok, a stúdióban egy '63-mas, illetve ’64-es Fender Bassman fej-láda szólt, a blonde színű változat. Ha ezeket egy Gretsch gitárral megküldöd, olyan torzítást kapsz, amit mással nem tudsz elérni. Csak egy madzag a gitárból, semmi effekt, Brian Setzer használja így, akinek régóta nagy rajongója vagyok. Van még egy gyönyörű Fender erősítőm, a Vibroking ami megdöbbentően dögösen szól, azt Telecasterrel használtam. Akusztikus gitárból is vittem vagy hármat-négyet  Volt másfél évem, hogy megtaláljam a hangokat, mi szól jól ezzel, mi azzal. Kicsit persze ez fárasztóvá is vált egy-egy nap végére, de nagyon élveztem. 

Nem volt olyan, hogy belevesztél a kísérletezésbe? 

Nem, mert szerencsére ott volt velem Dióssy D. Ákos barátom, aki a lemez hangmérnöke volt, nyilván sokan ismerik a Kispálnak korábbi billentyűseként. Ő időben szólt, amikor úgy érezte, hogy rendben van. Gyakorlatilag amióta a Csík lemezeket is csinálom, tizenöt éve, csak vele dolgozom. Ismerjük egymást, ő is tudja, hogy meddig lehet elmenni. És ott volt a produkciós csapatban Salamon Bea, aki a Csík lemezek zenei rendezője, eredetileg szintén prímás, ő is sokat segített. Kell a kontroll, ezt máshogy nem lehet. Volt olyan kollégám, akinek az egyébként baromi jó lemezére olyan iszonyatos hamis brácsahang került, amit meghallva én hívtam fel, hogy úristen, mit csináltál? Az történt, hogy „jóra hallgatta”, addig, amíg már nem vette észre, hogy ez hamis. Ott van lemezen, megjelent. Ilyenek miatt jó, ha van külső fül egy lemeznél. 

Hol dolgoztatok a lemezen? 

Budapesten két helyen, az Etnofon Stúdióban a Mária utcában, illetve a Barázda Stúdióban. Én gyakorlatilag a hangmérnök után megyek, hiszen ahol jó a hangmérnök, ott jó a stúdió. A Barázda utcában viszonylag sokat dolgoztunk, de ahogy már szóba került, volt olyan is, hogy kimentünk Pici bácsihoz, és helyszínen vettük fel a dolgokat. A Jó a blues című dal felvételét Vastag Gábor, Vasti csinálta, ebbe szerettem volna ilyen klasszikus honkytonk pianínót, az nála készült. De alapvetően két stúdióban dolgoztunk, és döntően Ákos munkája a lemez. 

Hatéves korodban kezdtél hegedülni, tizenhárom évesen gitározni. Nem szokatlan, hogy népzenéből és rockból is táplálkozzon egy zenész, de annyira azért nem is gyakori. Hogy jön össze a kettő? 

Láttad a Crossroads című filmet Robert Johnsonról? Ott mondja a főszereplő srác tanára, hogy "don't serve two masters", azaz ne szolgálj két urat. De nem lehet ezt betartani. Hatévesen kezdtem hegedülni, de az klasszikus hegedű volt, teljesen más világ. Tizenhárom voltam, amikor magamtól elkezdtem gitározni, ami viszont egyértelműen és teljesen a Beatles miatt kezdődött. Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy a Kossuth-díjam felét átnyújthatnám Paul McCartney-nak. Iszonyatos nagy élmény volt azt a zenét megismerni a hetvenes évek közepén. Akkor már rég nem volt Beatles, de hat-nyolc évesen koromra magamtól is be tudtam tekergetni a felvételeiket az orsós magnóba, imádtam őket. Aztán tizenkilenc éves koromban, már főiskolásként teljesen véletlenül beestem egy táncházba. Addig is hegedülgettem, meg szerettem, de valahogy nagyon művinek tűnt nekem, nem volt meg benne az a természetesség, az a földszag, ami a könnyűzenében. A táncházban meg láttam, hogy lehet másképp is. Ugyanaz a flash, ugyanaz az érzés volt, mint a Beatlesnél. Egy időben például gitárom sem volt, csak a hegedűvel foglalkoztam. Ahogy a könnyűzenét, ezt sem tanították abban az időben, hiszen a Zeneakadémián is csak pár éve indult el a népzenei szakos képzés. Egy zeneiskola volt Óbudán ahol foglalkoztak népzenével, de hát én Egerben csak magamtól tudtam tanulni a dolgokat. 

Tehát autodidakta vagy mindkét hangszeren? 

Abszolút autodidakta. Tudod, ülsz a magnó mellett, és addig játszod, ameddig sikerül. Most már tök egyszerű az ilyesmi, ha nem tudok valamit, felmegyek a Youtube-ra és megnézem, ott van rögtön minden. Persze három óra múlva úgy jövök le, hogy úristen, milyen zenéket találtam, kattintgatok egyikről a másikra, és közben észre sem veszem, hogy eltelt ennyi idő. A Beatles után jött Hendrix, utána meg Brian Setzer, ezekhez fogható erőt azóta sem nagyon közvetít számomra más zene. A Led Zeppelint is nagyon szerettem. Setzerbe a kilencvenes évek közepén szaladtam bele, ez a rajongás azóta is tart, párszor láttam már élőben, Londonba, Amszterdamba is kimentünk rá a családdal, amikor ott játszott. Nekem ezek a fő zenei hatásaim, és nyilván mindet fel is lehet fedezni a lemezen, de elsősorban és általában véve az élőzenét szeretem. Teljesen mindegy, hogy mulatós, vagy vérhányós death metal, nekem csak az a lényeg, hogy hangszereken játsszák. 

Attól őrülök meg, amikor valaki felmegy a színpadra, és playbackelni kezd. A muzsika, az interakció abból születik, hogy összenézünk a színpadon, hogy van valami olyan, amit nem lehet hangokkal eljátszani. Ez a kamarazenélés öröme. Ha ezt valakinek egy géppel esik jól csinálni, akkor ott valami nincs rendben. Az interakció lejön a színpadról, ki van zárva, hogy ezt mással lehessen pótolni. A fejem fogom, amikor játszunk valahol, és mondja a neves előadó, hogy inkább most az ének nélküli CD-t adom oda a technikusnak, mert most van kedvem énekelni.

Ezzel ők pont a lényegét veszítik el a zenélésnek szerinted? 

Félre ne érts, nem az elektronikával van problémám, a Kispállal annak idején mi is használtunk effekteket, amik harddiscről jöttek. Azzal sincs, ha egy DJ lép fel. Azzal viszont van, ha egy szál énekes ott áll, énekel egy alapra, mert az csalás, az a közönség átverése. Most képzeld el azt a szituációt, hogy mondjuk, kiáll Kocsis Zoltán – Isten nyugtassa - a Müpa Színpadára egy kórussal. Ott van ő, négy énekes, meghajolnak, megszólal CD-ről a zene, ő vezényel, az énekesek meg ráénekelnek. Mennyire fütyülnék őket ki? Nagyon! A zenében az a csodálatos, ahogy megszületik, ahogy kapcsolatba kerülnek a hangszerszólamok, ahogy inspirálod a másikat. Ez a szép. És a közönség ezt észreveszi. Az a zene, ami ott megszületik, és az a jó benne, hogy ott megszületik. 

Ez a hozzáállás hol érhető tetten mondjuk egy felvétel készítésekor? 

A Csík Zenekarnál az van, hogy együtt játsszuk fel a lemezeket. Nem úgy, hogy először felmegy a bőgő, aztán meg a brácsa, hanem a stúdióban is együtt szólal meg a zene. A szólólemeznél is így csináltuk, együtt vettük fel a hangszereket. Természetesen térben el voltunk szeparálva. Összehasonlíthatatlanul más így hangulat. Nyilván itt is voltak utólagos rájátszások, de a gitárt, a dobot, a basszust egyben vettük fel, azokra jöttek a kiegészítő szólamok. Szóval az igazi mindig a koncert, meg a koncertlemezek. A Doorsnak is a koncertlemezei voltak a tutik, ott nem herélték három-négy percesre a dalaikat. Volt, amit tizenöt-húsz percig játszottak, és volt idejük kiteljesedni.

Én ebben hiszek, és baromi következetesen megyek is a meggyőződésem után. Persze voltak és vannak is konfliktusaim ebből. Például amikor kitalálta Póka Egon, hogy Kőbányán tiltsák be a playbacket, azonnal hívtam, és elkértem az összes iratot. Vittük a kezdeményezést Egerbe, és ott is meghozták ezt a határozatot, amely szerint a városban az élőzenének van prioritása, és amennyiben van erre lehetőség, akkor csak azt lehet csinálni, ezt támogatja az önkormányzat. Próbálják is betartatni, de volt, amikor nem tartották be, és volt, hogy lementem, üvöltöttem, mint a sakál, és nem értették, hogy mi a bajom.

Akkor mondhatjuk, hogy számodra ügy a zene, nem elsősorban kenyérkereset, vagy időtöltés. 

Ez nekem fontos. Hogy a gyerekeim normális zenét hallgatnak, hogy a lányom meg a fiam muzsikál, mert ebben nőttek fel. A zene egy varázslatos dolog, nem is tudom, mit csinálnék, ha nem lenne. Másodfokú egyenleteket oldanék meg hobbiból? Erről szól az életem, amióta élek. Hat-hét éves korom óta ezzel foglalkozom, folyamatosan pörögnek a zenék az agyamban, dalokat írok, zenéket hallgatok, zenéről beszélgetek, és nekem így tök jó. 

Volt koncert is Egerben nemrég, ahol a szólóalbumodról is játszottatok. Hogy sikerült? 

Idén a Csík zenekar harminc, én meg ugye ötven. Csinálhattam volna azt, hogy meghívom a zenekart a saját koncertemre, csak nem lett volna korrekt, hiszen amit elértem, azt velük értem el. Ezért lett két koncert egyben. Ott előadtuk azokat a számokat a lemezről, amelyek vonós hangszerelésben is eljátszhatók. De az a szerencsés helyzet, hogy most július 31-én, véletlenül pont a születésnapomon indul az Ördögkatlan Fesztivál. Mondtam a szervezőnek, Bérczes Lacinak, hogy van ez a dolog, és ők örömmel adtak lehetőséget, hogy a közreműködőkkel együtt eljátsszuk a lemez rockos részét. Ott lesz a lemez ritmusszekciója, Jankó Miki, aki az egész anyagot feldobolta, illetve Apáti Ádám basszusgitáros. Ott lesz Roy, vagy Nagy Ádám, akit az egyik legjobb magyar gitárosnak tartok. 

Vele volt közös koncertetek nemrég. 

Igen, a Gödörben volt Ádámnak egy gitárklubja, ahol a Beatlestől a Tico-Tico-ig mindent játszottunk, zseniálisan sikerült, igazi örömzenélés lett a vége. Iszonyatos fantáziával és tudással játszik, nagyon szeretem. Aztán jön Csorba Lóci, Mező Misi, és Beck Zoli, aki ugyan nincs a lemezen, de nagyon régi kolléga, de még sosem játszottam vele, gondoltam most itt az alkalom, hiszen ő gyakorlatilag “leltárba van véve” az Ördögkatlanban. Ott lesz a családom is, akikkel Szabó család néven szoktunk koncertezni, velük játszunk 30Y számot, ő abban szerepel majd. Végeredményben úgy tizennyolc, tizenkilenc zenész lesz a színpadon az este folyamán.  De a Csík Zenekaros dolgokkal nem akarom  vegyíteni ezt, mert annyira más a kettő dinamikája, hiszen egy vonós hangszerelés nem szólhat úgy, mint egy rockzenekar. 

Érdekes hogy ezt mondod, a lemezt hallgatva ugyanis egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez a két világ elválna egymástól, sőt, egy teljesen egyedi hangulatú keveréket alkot. 

Ennek örülök, mert a személyem valahol mégis csak összeköti az egészet. Nyilván úgy lettek összeválogatva a dalok, úgy lett rendezve a lemez, hogy a lehető legtermészetesebb módon folyjon át egyik dal a másikba, sokat agyaltunk a sorrenden. Manapság mondjuk már nem divat lemezeket készíteni, hiszen számokat, meg 3-4 számos EP-ket csinál mindenki, de én ilyen régi vágású csávó vagyok. 

Fontos számodra az album, mint formátum? 

Nekem nagyon fontos. Három vagy négy számmal nem tudtam volna ugyanezt elmondani. Minden dalnak megvan a maga szerepe, például a Cseh Tamás-feldolgozás sem véletlenül került fel rá. Nagyon erősen kötődöm mindenhez, amit ő csinált, annyira egyedülálló, unikális a magyar előadók között. Nem azt mondom, hogy nem ismerik el, mert mindenki ismeri és szereti, szóval hiába halt meg, még mindig itt van köztünk. De úgy gondolom, hogy az ő munkássága mára egy városi folklór, amit életben kell tartani. Nem véletlenül játsszuk az Apa kalapját, nagyon szeretem azt a feldolgozást, én is énekelem. 

Van egy dal, amelyben ő maga is szerepel. 

Ezt a bónuszdalt a boldog emlékű Bárka Színházban rendezett Kispál - Cseh Tamás közös koncerten vettük fel. Tamás tudta, hogy megyek a Kispállal játszani, és mondta, hogy milyen jó lenne, ha beszállnék két dalába. Én persze nagyon örültem, mert hatalmas idolom volt már akkor is, egészen tizenöt-tizenhat éves korom óta. Ha jól emlékszem, először a Frontátvonulás című műsorával láttam. Abban van egy rész, amikor ő egy sztorit mesél, Vízi Miklós mutatványáról. Vízi felemelte a poharat, Tamás mutatta a színpadon, hogyan, majd elengedte. Vízi pohara fennmaradt a levegőben, az övé leesett, és összetört. Én pedig emlékszem, ahogy bámultam a semmit, és láttam a poharat a levegőben, ami egyébként össze volt törve. A klasszikus nagybetűs színházzal itt találkoztam először, mert ő annak ellenére, hogy nem volt színész, ezt el tudta így játszani. Ilyen kollektív élményt, az előadó-művészetnek ezt a fokát nem nagyon láttam még senkitől. Emellett ott voltak azok a halhatatlan dalok, amiket a házibulikban játszottunk, a Munkásszállás, meg a Budapest, a "hol lesz majd lakóhelyünk", ezek olyan emblematikus, háromakkordos cuccok, amelyek az én zenei világomban nagyon sokat jelentenek. A lemez készítésekor gondolkodtam, mi legyen a bónuszdal, mert volt egy csomó archív felvételem, felmerült a Kispál, de végül ezt választottam.

A lemez bizonyos dalaiban érzek egy komoly tiszteletadási szándékot is. 

Abszolút, nyilván a Beatles is ilyen, amit két népdal közé ágyaztunk. Sajnos nem lehetett megvalósítani azt a variációt, amit eredetileg szerettem volna. Az a nóta, amit Majorosi Mariann énekel, ebbe lett volna beágyazva, de a Sony a Beatles-dalok mindennemű átdolgozásától mereven elzárkózik. Azért lett volna érdekes, mert ennek a kalotaszegi hajnalinak ugyanaz az harmóniamenete, mint a Beatles dalának, ami nyilván teljesen véletlen, de izgalmas volt eljátszani azzal az elképzeléssel, hogy mi történt volna, ha Paul McCartney Kalotaszegen születik.  Ez tehát szintén egyfajta hommage, hiszen nagyon fontosak voltak ők a zenei fejlődésem szempontjából. 

Minden lemez elkészítése egy tanulási folyamat. Te mit tanultál a Lélekbiztosító készítése során? 

Hát, rengeteget. Szokták mondani, hogy egy felvételt csak abbahagyni lehet, befejezni nem, és már akár három nap múlva vannak dolgok, amiket másképp csinálnál. Volt már ilyen érzésem, de most érdekes módon nem. Másfél év alatt eljutottam odáig, hogy azt mondjam, ez így kerek. Ez ritka. Iszonyatos türelem kellett hozzá, viszont nagyon nagy kaland volt, és esküszöm, minden pillanatát élveztem. Amikor hazaértem a felvétel után, alig bírtam kivárni, hogy Dió mikor küldi már az aznap felvett számot, akár még embrionális állapotban. Volt, amikor fel is hívtam, mire mondta, hogy: basszus, még otthon se vagyok!

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Sokat hallgattad a készülő anyagot? 

Persze. Amikor megkaptam a kész CD-t és mentem haza, akkor hallgattam végig utoljára, azóta viszont nem, mert másfél éven keresztül oda-vissza pörgettem, hogy hol, mit merre. Nagyon-nagyon szerettem a vele való munkát, annak ellenére, hogy azért nagyon nehéz volt. Hatalmas élmény volt együtt dolgozni a közreműködőkkel is. Ráadásul jó pár olyan dal született, ami végül nem került fel a lemezre, mert így is elég hosszú lett. De vannak még olyan kollégák, akikkel szívesen dolgoznék, szóval lehet, hogy pár év múlva összeszedem ezeket, és csinálok még egyet. Ötletből nincs hiány, mert hat-hét éve elkezdődött egy olyan alkotói folyamat nálam, hogy természetesen jönnek a dalok, zenék és szövegek egyaránt, hiszen utóbbiakat is írtam.  

Ezzel most kicsit megleptél, mert egy-két dal szövege alapján simán másra tippeltem volna. Hatnak rád az alkotótársaid ezek szerint? 

Nyilván. Volt módom nagyon karakteres szövegvilágú szerzőkkel dolgozni, mint Presser Gábor, Lovasi András, vagy Kiss Tibi, és azért az elég jó iskola. Szerencsére már túlléptem az „én szeretlek téged, te szeretsz engem, mindenki szeret mindenkit", meg az "elmentél, ne hagyj el, gyere vissza" háromszögeken. Ha ez megvan, rájössz, hogy lehet másról is írni dalokat. Van egy rock n'roll zenekarom, a Második műszak, ott fordult először olyan, hogy leültem, és megírtam úgy a szöveget, hogy utána összesen két szót húztam át benne. Jöttek a gondolatok, rímekbe szedve, nem is nagyon kellett hozzányúlni utólag. Úgy látszik, negyvenhárom éves koromban értem meg annyira, hogy egyben jönnek a dalok. Azt a számot megírtam éjszaka, fél egykor, reggel meg keltem fel, semmire nem emlékeztem, ott volt a szöveg, én meg csak néztem, hogy hogy csináltam ezt? Ez egy marha nagy ajándék. Nagyon izgalmas, amikor még csak érzed a gondolataidon, hogy ezekből mindjárt szöveg lesz, aztán egyszer csak összeállnak.  

A szólóalbum lemezbemutatója mellett milyen terveid vannak még erre az évre? 

Harmincéves a Csík Zenekar, és most épp új lemezt csinálunk, néhány számot már fel is vettünk hozzá. Lesz néhány saját koncertem, mint a már említett Ördögkatlan fesztiválon, emellett csinálunk egy új zenekart Napos Oldal néven. Négyen vagyunk benne a Csík zenekarból, zeneileg kicsikét keményebb feldolgozásokkal. Hasonló a zenei világ, de itt állandó tag Karácsony János, James is, aki amúgy a Csík koncertjein is fel szokott tűnni vendégként. Így aztán van benne elektromos gitár, ami szépen, szervesen illeszkedik a zenébe. Szerintem nagyon szép, izgalmas, érdekes zene lesz, én nagyon szeretem. 

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu