Dan Brown: Eredet
Ha valaki egy eredeti, izgalmas, jól megírt konspirációs thrillerre vágyik, akkor az valószínűleg csalódni fog az Eredetben – hacsak nem elfogult Dan Brown-rajongó. A történetben Robert Langdon, a szimbolika és a vallási ikonológia harvardi professzora, barátja és egykori tanítványa meghívásának eleget téve érkezik a bilbaói Guggenheim Múzeumba. Edmund Kirsch, a negyvenéves számítógépguru, jövőkutató, feltaláló és vállalkozó, akinek találmányai és előrejelzései világszerte nagy vihart kavarnak, egy olyan felfedezés bemutatására készül, amely nemcsak a tudományok, hanem a vallás jövőjére nézve is komoly következményekkel járhat.
A több száz fontos és híres vendég részvételével zajló, nagy hatású látványelemekkel teletűzdelt bemutató azonban tragédiába torkollik. Langdon a zűrzavar közepette menekülni kényszerül, társa pedig nem más ebben, mint a múzeum fiatal és csinos igazgatónője, Ambra Vidal, aki mellesleg a spanyol trónörökös menyasszonya is egyben. Egyetlen cél vezérli őket: megtalálni a jelszót, aminek segítségével beteljesíthetik Kirsch akaratát és bemutathatják félbemaradt prezentációját. A nyomukban ott van egy rejtélyes ellenség, aki a titok nyilvánosságra kerülését szeretné megakadályozni, ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. Langdonék tehát versenyt futnak az üldözőjükkel és az idővel is, útjuk pedig rejtélyes szimbólumokkal van kikövezve, amelyeket muszáj megfejteniük, ha közelebb szeretnének kerülni céljukhoz.
Az Eredet Dan Brown hetedik regénye, és az ötödik, amelynek főszereplője Robert Langdon szimbólumkutató. Műfaját és témáját tekintve jól illeszkedik a szerző korábbi regényeinek sorába: konspirációs thriller, amely a tudomány és vallás szembeállítására törekszik – természetesen a tőle megszokott módon előbbi felsőbbrendűségét és majdani győzelmét hirdetve. A helyszín ezúttal Spanyolország – azon belül is többnyire Barcelona –, illetve pár jelenet erejéig Budapest is.
Aki már több Dan Brown-könyvet is olvasott, és nem elvakult rajongója a szerzőnek, az valószínűleg nem fogalmaz meg túl nagy elvárásokat a regényeivel szemben. Ezek általában két ponton mutatnak fel újdonságot: a szűkebb témaválasztást, valamint a helyszíneket illetően. Minden más szempontból ugyanis rengeteg a közös pont, sőt azt sem túlzás kijelenteni, hogy eléggé egy kaptafára készülnek. Az Eredet esetében a szűkebb téma – a vallás és tudomány szembeállítása mellett – egyrészt a mesterséges intelligencia (ami a regény cselekményében központi szerepet kap egy szuperszámítógépnek köszönhetően), másrészt pedig válaszkeresés a tudományt és vallást egyaránt foglalkoztató két nagy kérdésre, a Honnan jövünk?-re és a Hová tartunk?-ra.
Lehetne azon vitatkozni, hogy Brown regénybe ágyazott állításai, amelyekkel témaválasztását szeretné minél megalapozottabbá tenni, a valóságban mennyire állják meg a helyüket, de nem hiszem, hogy ez lenne a fontos. Ebben a műfajban, ha valaki képes egy koherens gondolatrendszert felépíteni, anélkül, hogy túlságosan olcsó írói fogásokhoz folyamodna, az akár elég is lehet a sikerhez. Dan Brown regényeivel – köztük az Eredettel – sem feltétlenül az a gond, hogy több megosztó, vagy esetleg a valóságtól elrugaszkodó, tudományos köntösbe bújtatott, de valójában áltudományos állítást tartalmaznak, hanem sokkal inkább az, hogy a szerzőn alig lehet felfedezni a fejlődés legalapvetőbb jelét, főként ami az írástechnikáját illeti. Miközben témaválasztásában igyekszik akár a kor legújabb kihívásait feldolgozni, könyveiben tizenhét évvel az első Langdon-regény megjelenése után is ugyanazok a közhelyek és hibák köszönnek vissza, ami szerintem sokkal súlyosabb, mint az, hogy amit állít, megalapozott-e vagy sem. Utóbbira a fikció műfaja teljes mértékben feljogosítja, előbbire viszont nem nagyon ad felmentést.
Az Eredet esetében az legalább pozitívum (pl. az Infernóhoz képest), hogy Langdon ezúttal nem játszik szuperhőst, és nem kell leküzdenie felfegyverzett rendőrök, ügynökök és bérgyilkosok tucatjait, hanem azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért: a szimbólumok magyarázatával. Ez viszont azzal is jár, hogy a regény cselekménye eléggé minimalista, nem túl mozgalmas, sőt helyenként kimondottan unalmas. Még úgy is, hogy Brown ezúttal is alig pár órába sűríti az eseményeket, ezzel is próbálva fokozni az izgalmakat – úgy tűnik, ebből nem igazán hajlandó engedni, bár itt szerintem totál fölöslegesen erőlteti ezt a versenyfutást az idővel. A mellékszálak még ennél is felületesebbek – vérszegény kísérletezések arra, hogy tévútra vigyék az olvasót. Bár a korábbi regényeiben is nagy hangsúlyt kaptak a művészettörténeti vagy kulturális, illetve tudományos adalékok, itt olyannyira ezek vannak túlsúlyban – hosszabb-rövidebb leírásokba, monológokba vagy párbeszédekbe ágyazva –, hogyha ezeket kivennénk a regényből, szinte semmi sem maradna. Ahogy a cselekményre, úgy a szereplőkre sem érdemes túl sok szót pazarolni: a szerzőnek láthatóan nem az erőssége az eredeti és hiteles, vagy legalább annak tűnő karakterek kidolgozása. Úgy tűnik, neki elég, ha leporol és átkozmetikáz néhány korábban is használt karaktert. Ami különösen problémás, hogy még Langdon esetében sem érzékelhető semmiféle karakterfejlődés – ehhez legalábbis öt regény és közel két évtized kevés volt.
És hogy akkor mivel maradunk az Eredet elolvasása után? Attól függ, hogy ki mire számít. Ha valaki egy eredeti, izgalmas és jól megírt konteó-thrillerre vágyik, akkor az valószínűleg csalódni fog – hacsak nem elfogult Brown-rajongó; ha esetleg egy rendhagyóbb Barcelona-útikalauzra, akkor már valamivel jobb a helyzet – bár ezen a téren gyengébben teljesít a könyv, mint az Inferno a maga Firenze-leírásával; ha néhány provokatív kérdésfelvetésre, amin érdemes lehet elgondolkodni, esetleg néhány érdekesnek tűnő olvasmány-ötletre, akkor szintén nem jár teljesen rossz helyen. Utóbbi szempontból regényeinek határozottan van egy pozitívuma: ha valaki olvasás közben rábukkan két-három, számára gondolatébresztő témára, aminek utána is olvas, valószínűleg már túlteljesítették azt, ami szórakoztató irodalmi alkotásként velük szemben elvárható lenne. De ha valaki egy ilyen regény olvasása után beáll azoknak a vallási fanatikusoknak a táborába, akik minden igyekezetükkel próbálják szétszedni Brown számukra kényes vagy felháborító gondolatait, esetleg azoknak az ateistáknak a táborába, akik Isten létezését erre a könyvre (vagy hasonló könyvekre) alapozva próbálják cáfolni, szerintem egyértelműen tévúton jár (és most szándékosan említettem csak e két végletet). Ehhez túl kevés az, amit a szerző nyújt, mint ahogy túl kevés az is, amit igényes szórakoztatás címszó alatt kínál. Úgy tűnik – és számomra nem először –, mintha Brown műfajt tévesztett volna. Hogy ennek ellenére mégis ennyire felkapott világszerte, az valószínűleg nem őt, hanem a rajongóit minősíti. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak válságban van a konspirációs thriller műfaja.
Márton János
Forrás: olvasoterem.com