Az utóbbi időben egyre több helyen bukkan fel a zenekar neve (szabadtéri koncertek, Rómer Ház, Mira Bár, Mammamia, Divino, stb.) – úgy tűnik, a győriek már megismertek benneteket. De honnan és mikor indultatok?

Burai Zsolt: 2011-ben adódott egy lehetőség, hogy egy klubban, egy éjszakai szórakozóhelyen zenéljünk. Véletlenül bukkantak ránk, mert addig csak örömzenéltünk gitáron és hegedűn. A rendszeres fellépések során ötletek merültek fel, melyek megvalósításához már nem voltunk elegen ketten, ezért kibővültünk énekkel, bőgővel és ütőhangszerekkel – így jött létre a zenekar. Népzenei feldolgozásokkal szerettünk volna foglalkozni, mert nagyon szeretünk minden népzenét, nagyon szeretnénk ezt életben tartani, de a saját stílusunkban. A valóságban azonban olyan feladatokat, felkéréseket kaptunk, amelyek miatt teljesen más zenei irányzatokhoz is hozzá kellett nyúlnunk. Játszunk klubzenét, aláfestő zenét, báli zenét és mindent, amire szükség van.

És mit játszotok a koncerteken?

Pataki Anna: Ott próbáljuk megőrizni az eredeti arculatunkat. Az énekben én képviselem a népzenei vonalat, Patrícia pedig – ezért is vagyunk ketten, mert nagyon mások vagyunk – egy kicsit populárisabb.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Facebook-oldalatokon hét név szerepel a tagnévsorban, de általában egy-egy fellépésen kevesebben vagytok, s nem mindig ugyanazokat az arcokat látjuk. Hogy működik ez nálatok?

Horváth Mihály: Hét állandó tagunk van, és a létszámunk a fellépéseken attól függ, hogy mire van igény, mi a feladat. Az is előfordul, hogy nyolcan vagyunk, mert vannak állandó kisegítő zenészeink is. A két énekesünk Pataki Anna (alt) és a kicsit magasabban, de szintén gyönyörűen éneklő Paku Patrícia. Burai Zsolt a zenekar megteremtője és dalszerzője, ő gitározik, vokálozik és brácsázik. A hegedűsünk Német Csaba, az ütősünk Bors Laca, aki más zenekarnak is tagja (pl. Cserefa). Baranyai István – aki egyébként a Zeneművészeti Szakközépiskola tanszékvezető hegedű tanára – a billentyűsünk. Én bőgőzök és basszusgitározok. Azért azt tudni kell, hogy hobbizenekar vagyunk, mindenkinek van saját állása, és amellett Hoppárézunk. Csak most már nagyon sok felkérést kapunk, és sok ember kell hozzá, hogy mindegyiknek eleget tudjunk tenni. Itt jönnek a képbe az állandó kisegítők, akiket egy-egy fellépésre felkérünk. Szerencsére sok zenészt ismerünk…

Burai Zsolt: Azt tapasztaljuk, a győriek már megszokták, hogy a Hoppáréban van az a 8-9 zenész, aki előfordulhat a színpadon, de nem mindig teljes létszámban, és nem mindig ugyanazok. Hogy éppen kik lépnek fel az egyrészt színpad-, feladat vagy éppen előadásfüggő, másrészt az is befolyásolja, hogy ki ér rá. Az állandó kisegítőink ugyanúgy a Hoppáré teljes jogú tagjai – szerencsére a közönség is annak tekinti őket –, ugyanazt a repertoárt játsszák, mint mi, ugyanúgy velünk együtt lélegeznek. Nekünk az nagyon fontos, hogy bármelyikünk áll a színpadon, a nézők ugyanazt a hangulatot, ugyanazt a minőséget kapják: ugyanazokat a dalokat ugyanolyan hangszerelésben.

Úgy tudom, hogy a mindennapi életben is zenével foglalkoztok, ez a munkátok. Ez mindenkire igaz? Mindannyian komolyzenészek vagytok?

Burai Zsolt: Majdnem mindannyian zenével foglalkozunk főállásban is, és vannak közöttünk komolyzenészek is.

Pataki Anna: Én még egyetemi hallgató vagyok, hegedűtanárnak készülök.

Burai Zsolt: Én pedig a győri filharmonikusoknál brácsázok. Baranyai István a konziban tanít, Patrícia pedig a Kőbányai Zenei Stúdióban éneket tanul.

Horváth Mihály: Én a Győri Filharmonikus Zenekar nagybőgőse vagyok.

Németh Csaba: Én a Győri Nemzeti Színház koncertmestere vagyok, a zenekarban hegedülök, emellett a Liszt Ferenc zeneiskolában tanítok.

Burai Zsolt: Járóka Sándor a legfiatalabb közöttünk, 19 éves. Ő állandó kisegítőnk, nagyon tehetséges, és rendkívül sokoldalú. Még tanul, idén fog végezni a konziban. Ő Baranyai István tanítványa, hegedű szakra jár. A Hoppáréban főleg billentyűs hangszereken játszik, bár előfordul az is, hogy hegedülni hívjuk. Bors Laca, az ütősünk az egyetlen, aki nem zenéléssel foglalkozik hétköznapjaiban – ő a vendéglátásban dolgozik.

Nagyon egyedi zenét játszotok, több stílus keveredik benne. Hogy alakult ki ez az egyéni műfaj?

Horváth Mihály: Hát elég különböző az ízlésünk, ezt kellett összehozni a Hoppáréban. Csabi például imádja a tradicionális cigányzenét, Patrícia a modern, mainstream popzenét kedveli, a régizenét és a jazzt. Alapvetően ez a két szélsőség a zenénkben, de mindenki hozzáadja a saját hangját. Így alakul ki egy olyan sajátos stílus, amit mindannyian élvezünk, és a közönségnek is tetszik.

Pontosan mi is ez a stílus? Adtatok neki nevet?

Burai Zsolt: Ez jó kérdés… Nem, még nem adtunk neki nevet. Valamiféle folk crossoverről beszélhetünk, de nagyon nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez…

Horváth Mihály: Igen, talán jobban megérthető, ha elképzeljük, hogy az ütős nyom egy rockos alapot, amihez a hegedű hozzáad egy keleties, a gitár egy kis jazzes, a bőgő pedig egy kis funkys hangot. S persze mindez népzenei alapokon. Ehhez jön a két énekhang, melyből az egyik eleve úgy frazeál, hogy abban van valami mélység, valami keleties, a másik pedig úgy hajlít, mintha a tengerentúlról jött volna. És ez a sokféleség meg tud szólalni együtt a Hoppáréban.

Nem tűnik túl egyszerűnek hét ember zenei világát így összehozni… Mennyit kell ehhez próbálni? Mikor tudtok egyáltalán próbálni, ha mindenkinek megvan a maga – nem feltétlenül hivatali munkaidőben végzendő – munkája? Ráadásul Patrícia Pesten tanul…

Németh Csaba: Szerencsére mindenkinek megvan az előképzettsége, és megvan a saját stílusa, amiben otthon van. Ezt nem kell próbálni, mert bennünk van.

Horváth Mihály: Amit igazából próbálni kell, az a koncepció. Vagyunk hatan-heten, és azt kell összehozni, hogy ki mikor, mennyit és hogyan játsszon vagy énekeljen. Már összeszoktunk annyira, hogy a próbákon félszavakból, sőt félmozdulatokból (mint pl. egy felhúzott szemöldök) is megértjük egymást.

Burai Zsolt: Persze azért át kell beszélnünk a dalokat. És igen, szerencsére nagyon együtt van a zenekar – ha már összejöttünk, minden megy flottul, csak nehéz az időpontokat összehozni.

Pataki Anna: Általában koncertek előtt szoktunk próbálni…

Feldolgozásokat vagy saját zenét játszotok inkább? Kik a zeneszerzők a csapatban?

Burai Zsolt: Eddig csak én írtam saját számokat a zenekarnak, zenét és szöveget egyaránt. Még nincsen túl sok saját dalunk (öt), de amiket fel- vagy átdolgoztunk, azokat éppúgy a sajátunknak érezzük. És ezekből sokkal több van. A teljesen saját dalok megszületése egy jóval hosszadalmasabb folyamat. Két és fél, három évvel ezelőtt írtam az első saját dalomat. A feldolgozás és a saját dalszerzés is nehéz feladat, hiszen amit az ember feldolgoz, az jó dal, és nem szabad, hogy ami készül belőle, az rosszabb legyen. Nyilván jobbnak se kell lennie, csak másnak. Van például egy 30Y-feldologzásunk – a Bogozd ki! –, amire nagyon büszke vagyok, mert nagyon jó lett. Teljesen átdolgoztuk, kiforgattuk, újraakkordoztuk, áthangszereltük, trombitát raktunk bele és klasszikus zenei hangszereket – teljesen egyedi lett. Persze vendégzenészekre is szükség volt: Németh Tamás, a Győri Filharmonikus Zenekar első trombitása jött el ehhez a dalhoz.

Az élő zene nagy erősségetek, mit szerettek jobban: a klubzenélést vagy a koncertezést?

Burai Zsolt: Egyértelműen a koncertezést. Fontosabb is a koncert, mert ott nagyobb a közönség, jobban meg tudjuk mutatni magunkat. Nagyobb kihívás is a koncert.

Pataki Anna: Én a klubzenélést jobban kedvelem, mert ott nem vagyok annyira előtérben, a koncertezés nekem túl reflektorfényes. A klubzenében jobban el tudok lazulni.

Horváth Mihály: Én igazából mind a kettőt szeretem.

Németh Csaba: Én is, mindenhol szívesen játszom

Paku Patrícia: A koncerteket sokkal jobban szeretem. Nem vagyunk megkötve, azt játsszuk, ami mi vagyunk, amit mi szeretünk, ezért sokkal jobban élvezem.

Élvezitek a koncertezést? Nem izgultok?

Burai Zsolt: Én nagyon. Egyáltalán nem izgulok, nem szorongok azon, hogy fog sikerülni.

Pataki Anna: Én izgulok, ezért is szeretem jobban a klubzenélést. Ott nem kell kommunikálni a közönséggel, sokkal oldottabb vagyok. A színpadon a közönséggel való beszélgetés Patríciának sokkal jobban megy, ő sokkal kommunikatívabb személyiség.

Paku Patrícia: Én imádom, hogy beszélhetek a közönséghez.

Csak Győrre korlátozzátok a zenélést, vagy vállaltok fellépést messzebb is?

Horváth Mihály: Többnyire valóban itt játszunk, helyben, de azért kimozdultunk már Győrből.

Burai Zsolt: Dunaföldvár volt a legmesszebb, ahol felléptünk. De voltunk Csornán, Szekszárdon, Pest környékén is. Ha kapunk felkérést, és meg tudjuk oldani, akkor elmegyünk.

Koncerteken kívül hol van lehetőségük a rajongóknak és az érdeklődőknek meghallgatni benneteket? Jelen vagytok valamelyik zenei streaming szolgáltatónál, vagy a Youtube-ot részesítitek előnyben?

Horváth Mihály: Ha minden számunkat meg akarja hallgatni valaki, akkor a DiVinóba kell eljönnie, mert ott három órákat játszunk rendszeresen… (nevetés). Egyébként ilyen szempontból Győr nagyon is jó hely: rengeteg helyen lehet játszani, és még belépőt se kérnek. Régen ilyen nem volt… Úgy tűnik, megint van igény az élő zenére. Élőben lehet minket hallgatni, de egyébként a Youtube-on is megtalálnak bennünket.

Paku Patrícia: Nemrég beszéltünk róla, hogy a Spotify-on regisztrálni kellene magunkat, mert viszonylag jó előfizetések vannak, és sokan használják akár telefonon is.

Gondoltatok-e arra, hogy megjelentessetek egy Hoppáré albumot?

Burai Zsolt: Igen, de ehhez sajnos támogatóra van szükségünk, mert önerőből nem tudjuk finanszírozni. Az igényünk, a kedvünk és a repertoárunk megvan hozzá, és az időt is megoldanánk valahogy, mert egy lemezfelvétel nem egynapos munka. De úgy gondolom, hogy egy nyár alatt össze tudnánk hozni. Nagyon jó lenne, mindannyian örülnénk neki.

Vannak-e olyan terveitek vagy álmaitok, amit mindenképpen szeretnétek elérni?

Németh Csaba: Azt szeretném, ha ez a csapat megmaradna ilyennek, amilyen most, ilyen összetartónak, együtt gondolkodónak, örömmel együtt zenélőnek, barátinak.

Paku Patrícia: Nekem is fontos, hogy hosszú távon megmaradjon ez a csapat ilyennek, amilyen most, és szeretném, ha egyre többet koncerteznénk, és tudnánk hanyagolni a „vendéglátózást”, ahol megrendelésre játszunk. Jó lenne az is, ha többet tudnánk próbálni (tudom, hogy az én pesti tartózkodásom ezt megnehezíti), hogy tudjuk bővíteni és frissíteni a repertoárunkat új dalokkal.

Burai Zsolt: Nekem az az álmom a zenekarral, hogy Győrben egy koncertteremben úgy adhassunk koncertet, hogy a Hoppáré miatt az megtelik. Léptünk már fel telt ház előtt a győri filharmonikusokkal, de nyilván, akkor nem miattunk jöttek az emberek. Ha egyszer eljönne az a pillanat, amikor a Hoppáré meg tud tölteni egy színháztermet, akkor úgy érezném, hogy ezért érdemes volt élni.
Néhány szó erejéig még visszatérnék a „vendéglátózáshoz”, amit a pénz meg az ismertség miatt csinálunk, de rengeteget tanulunk belőle, éppen ezért nem tartom elvesztegetett időnek a zenekar jövője szempontjából. Nagyon sok és sokféle feladat elé állít bennünket: improvizálni kell, alkalmazkodni kell és meg kell felelni a közönségnek mindenféle stílusban. Megvan ennek is a maga varázsa, de nagyon sokat ki is vesz belőlünk, azt meg kell hagyni. Roppant fárasztó mindenkinek megfelelni, előbb-utóbb én is elengedném, de ismertség szempontjából sokat köszönhet a Hoppáré ennek a fajta munkának.

tmoni

Az idei Ünnepi Könyvhéten, június 7-én (csütörtökön) az ünnepélyes megnyitó után, 17 órakor meghallgathatják a zenekart a könyvheti színpadon, a Csónakos szobornál.

A Győri zenekarok sorozatának korábbi cikkei:
- 1. rész: A Colombre Band
- 2. rész: Víganjáró Apnoé
- 3. rész: A Friends Big Band
- 4. rész: A Hangraforgó