Révai Kezdő: Időről időre – Csoportvezetők: Lakatos Dorina, Horváth Dóri

(Hermann Brigitta írása)

A fesztivált egy nagyon friss és lendületes, kezdő csapat nyitotta meg, megalakulásuk utáni első előadásukat láthattuk. Határozottan és pontosan skiccelték fel az emberi élet vázlatát, jól felismerhető csomópontokat hagyva maguk után. Mindezt az elmúlás témakörének megismeréséhez, megérteni vágyásához használták, megpendítve, hogy a gondolatkör nem csupán az idősebbek kiváltsága.

Az óvodai kisautó tologatásától jutottunk el a kártyapaklik tologatásához, annyi különbséggel, hogy az utóbbi tevékenységet néhány ovis társunk már az égi pókerasztalnál űzi. Felröppennek az emlékek a „stipi-stop”-korszakból, hogy mennyire nem volt mindegy, aki mellénk leül a padba, az fiú-e vagy lány, hogy az árulkodás és a hiszti mennyire felemelő és elfogadott jelenség, hisz csak gyerekek vagyunk, „majd kinőjük.” Fontos információ: ha „neaggyisten” a Szigeten egy hátracsapott sapkás riporter az igaz barátságról faggat, és nem jut eszedbe semmi, akkor inkább ne csatlakozz a csajokhoz a „picsapiramisba”, mert az még annál is gázabb, mint hogy nem jut eszedbe semmi. Ha a gang-show ismétlései is untatnak és a fiú-lány barátságod egy szerelem miatt zátonyra futna, akkor se csüggedj, az élet megy tovább!

A tinikor az az idő, amikor a szülők is kezelhetetlenné válnak, és néha fontosabb nekik a gyerek eltűnt Iphone-ja, mint maga a gyerek, és olykor értelmetlen híreket hallgatnak a tévében, mondjuk, hogy „Cicaharc dúl Cegléden”, de nincs ok az aggodalomra. Ők is körmüket rágva fogják bámulni nyugdíjasan az Isaura TV-n a Tiltott szerelmet, és ugyanúgy fogják majd nyomatni a „bezzeg a mi időnkben még a nosztalgia is sokkal jobb volt”-dumát. Mondjuk, lehet, hogy ők már nem fognak félni attól, hogy a nagy Budapestre kell menni unokázni vagy csak a régi haverokkal kártyázni, mi pedig nem szeretnénk őket már az eddiginél is jobban sztereotipizálni.

A csapat megmutatta, hogy melyek azok a pillanatok, amiket ők elhoztak a gyerekkorukból, vagy miket élnek meg manapság, milyen mondatokat kapnak arcba szüntelenül a náluk idősebbektől. És kísérletet tettek arra, hogy megfejtsék, miért okoz annyi feszültséget a különféle generációk eltérő kommunikációja, s megoldásra sarkallnak bennünket, nézőket: miként közelíthetnénk egymáshoz a jövőben ezeket a széttartó erőket.

Art+Alom: Dönt és? – Csoportvezető: Szántó Dániel

(Hermann Brigitta írása)

A csapat Reginald Rose 12 dühös ember című műve alapján gondolkodott. Történetük egy szerelmi birtoklásból fakadó gyilkosság morális hátterét, annak mozgatórugóit igyekszik kiásni, s próbál maga után hagyni számtalan megválaszolandó kérdést és persze szavazólapokat a nézők kezében. Három szálat kaptunk befogadókként: a bírák tanakodását, a fiatal pár kontaktusait és egy barátnő bevonását a történetbe.

El lehet-e dönteni többségi szavazással azt, hogy egy ember bűnös-e? Mi van akkor, ha nem a villamosszék a leghumánusabb büntetés, annak ellenére, hogy a többség kardoskodik mellette? Elfogadott szitokszó-e a mi társadalmunkban a „megöllek”? Felmentést jelent, ha én „hirtelen felindulásból” cselekszem? Tényleg úgy van, hogy az ember csak azt hiszi el, amit akar? Mi jut el hozzánk csupán a hírekből? Komolyan kölcsönadhatom a barátnőmet pénzért cserébe a szomszéd srácnak? Hogy kezeljem, ha valamilyen közösségben egyedül maradok a véleményemmel? Mi van, ha tévedek? Ha 18 évesen hibáztam egy fatálisat, visszakerülhetek-e még valaha a társadalom körforgásába? Minden esetre ráhúzható a bürokrácia?

Van az a helyzet, amikor gyantázás közben próbálom el a legjobb barátommal/barátnőmmel előre azt, hogy miként fogok szakítani a párommal, ő pedig nagyon rosszul alakítja az alanyt. De arra azért senki sem számít, hogy a reakció végzetes is lehet. Már hamarabb észre kellett volna vennünk a jeleket? Voltak egyáltalán? Láthatjuk, milyen egy szerelmi birtoklás, egy beteges féltékenység. A szerelem nem két független ember szabad döntésén alapuló kölcsönös szövetség? Hogy van ez? Mégis kölcsönadhatjuk, aztán pedig rövid pórázon tarthatjuk? Meddig tart egy ember szabadsága, nem addig, ameddig egy másikét nem korlátozza?

MÁSIK: Hang vagy! – Rendező: Bauer Ildikó Nessie

(Labanc Dániel írása)

„Hang vagy!” – hangzik fel a játszók szájából, amint elkezdődik az előadás. Annyit tesz: „Csak mondod, de úgysem mered megtenni.” A fiatalok által sokszor emlegetett provokációról talán sok felnőtt nem is tudja, mit jelent igazán, és a csoport ezt akarta bemutatni, mégis mennyi veszély forrása lehet ez a két szó. Ehhez Tom Lycos-Stefo Nantsou Kövek című drámáját vették alapul, kiegészítve improvizatív játékokkal.

Bauer Ildikó Nessie növendékei egy számukra teljesen ismert korosztályt hoztak színpadra, ezért is tudtak egytől egyik magabiztosan mozogni az általuk megformált karakterekben. Habár a csapat jelentős része új tagokból állt, s csak néhányan maradtak meg az egykori Nameless csoportból, mégis élmény volt látni az összhangot köztük: ahogy precízen odafigyelnek egymásra magas létszámuk ellenére. Ezt értékelve a zsűri az „Egymásért” különdíjat adta nekik.

A csoportos betöréses, alkohol lopásos, ivós, bulis jelenetből, ahol a játszók könnyűszerrel kúsznak-másznak egymáson, átkerülünk egy autópálya-felüljáróra, ahol az ártatlannak tűnő kavicsrugdalás emberi életekbe kerül.

Elítélhetünk egy 15 és egy 16 éves lányt egy felelőtlenség miatt? Valóban az ő hibájuk volt, vagy a szülői nemtörődömség váltotta ki belőlük? Egyáltalán tényleg nem törődnek velünk a szülők, vagy csak mi taszítjuk el őket magunktól? Vajon akkor is bűnösnek mondanánk őket, ha a saját gyerekeink lennének? Ezeket a felettébb komoly kérdéseket járja végig a tragédia után a darab, melynek a két tettes lány csak néma elszenvedője. A végén lezárásként választ kapunk ezekre a felvetésekre. Az elkövetőket egy Hang nem bűnösnek nyilvánítja, bár ezen talán szívesebben gondolkoztam volna magam, válasz nélkül.

Remélem, a csapatot még láthatjuk ilyen formában és máskor is hallatni a Hangját!

Középső Arrabona: Nem korai még? – Csoportvezetők: Bálint Bernadett, Balla Richárd

(Hermann Brigitta írása)

A csapat Georg Büchner Leonce és Léna című drámája nyomán dolgozott. A történetben egy léhűtő királyfit apja látatlanban egy hercegnőnek szánja. A fiataloknak, hál’istennek ez nem természetes, mindegyikük megszökik, ám véletlenül találkoznak és egymásba szeretnek, az pedig csak az álarcos esküvő után derül ki, hogy őket amúgy is össze akarták adni, így aztán már nem olyan izgi és romantikus nekik ez a rebellisnek indult szerelem.

Vajon pár száz évvel ezelőtt is ugyanolyan gondokkal küzdhetett egy tini, túl azon, hogy a szerelmi házasságok aránya sajnos jóval kevesebb volt? A srácok megmutatták, ha történetünk egy digitális bennszülöttekkel teli univerzumban játszódna, miként reagálnának hőseink a kialakult helyzetre. Biztos, hogy rákeresnének a videómegosztón arra, kedvenc influencereik miként vélekednek a témáról, betaggelnék a képükhöz, hogy #hashtagszarokazesküvőre, bánatukban a Titanic zenéjének troll feldolgozását bömböltetnék a fülesen, és ha maradt volna falvédőjük a déditől, akkor tuti, hogy ez a felirat állna rajta: „Hol házasság, ott hűtlenség...”. Mindig kell egy barát, aki treníroz bennünket pasi- vagy csaj ügyben, aki emlékeztet arra, hogy szimplán keresztnév alapján nagyon nehéz megtalálni a szerelmed Facebookon.

A játszók megmutatták, hogy mennyire menő archaizáló szlengben beszélni, illetve hogy szóviccekkel és frappáns rímekkel bármikor le lehet venni egy csajt a lábáról. De mindez csak addig tud élvezettel járni, amíg valami ellenében fogalmazódik meg; hogy háború alatt is romantikusabb egy szerelem, ha a két hatalom különböző tagjairól van szó, békekötés után pedig már túl snassz? A kötelezőket is elolvasnánk, a szobánkat is kitakarítanánk, ha nem lenne kötelező? Unatkozni a tudósok szerint viszont most is kötelező lenne mindenkinek, legalább néha, egy kicsit. Csak így születhetnek világmegváltó gondolatok vagy diákszínjátszó előadások. A lövöldözős játék meg várhat kicsit. A csapat az előadásért Ezüst minősítést kapott.

ProActive: bOlondék és bEtegék – Rendező: Bársonyosi Dávid

(Labanc Dániel írása)

A hétvége második Leonce és Léna előadása egy hasonló, mégis más szemszögből közelítette meg Georg Büchner darabját. A bOlondék és bEtegék címen futó feldolgozásban a játszók valóban játszótérként kezelik a színpadot. Láthatunk egy babaágyat, amiben a birodalom királya alussza békés álmát, nyakba akasztható hangfalat, diszkógömböt, elektromos gitárt, egy fidget spinnert, de még Mila Kunis és Brad Pitt arcképe is feltűnik a darab folyamán.

A történetben a birodalom hercege, Leonce az életét többnyire láblógatással tölti, akárcsak Valerio, aki már most kiérdemelte a semmittevés királya díjat. Leonce élete nem halad semerre, csak lézeng, s apja érdekházasságba akarja hajszolni, amihez neki semmi kedve, így menekül. Útja során megismerkedik Lénával, a szintén érdekházasság elől elszökő lánnyal. A felek hamar egymásba szeretnek, majd a megrendezett esküvőjük során kiderül, eredetileg is egymásnak szánta volna őket az élet.

A csapat ebben a formában most lépett először színpadra, de ez egyáltalán nem látszott játékukon. Önfeledten, otthonosan mozogtak az első perctől az utolsóig. Rendezőjük, Bársonyosi Dávid olyan feladatokat adott nekik, amiket ők hibátlanul véghez tudtak vinni. Ilyen a szolgák „kétszínűsége”, ahogy egyszer fekete felsőben Leonce kívánságait lesik, majd fehérben egyből Léna parancsait követik, és ez a kétpólusú játék sem okozott nekik fejtörést. A tárgyak kreatív, különböző használata, illetve a zenei anyagokkal való együttműködés is nagyon izgalmas volt.

És ki felejthetné el a bébi királyt, aki zavartalanul gurul be egy játék triciklin, és fordítva veszi fel a zakóját? Az előadásnak a zsűri Bronz minősítést adott, ami, remélem, ösztönzés lesz a csapatnak, hogy jövőre ismételten megmutassák a játszók, mit tudnak.

Reményik Suliszínház: Minden dolgok könyve – Rendező: Németh Gyöngyi

(Labanc Dániel írása)

A szombathelyi Reményik Suliszínház nem első alkalommal látogatott el a Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozóra. A csoport eredetileg egy személyre szabott darabbal készült volna, de végül egy ifjúsági műhöz nyúltak, így Guus Kuijer Minden dolgok könyvét hozták. Mindenképpen ragaszkodtak a vallási témához, így esett erre a választás. A felnőtt Thomas gyerekkori éveibe repít vissza minket, elmesélve, hogyan is, miért is írta meg naplóját, a Minden dolgok könyvét.

A kis Thomas, gyerek lévén, menekül a felnőtt élet elől. Kigúnyolja a templomi misét, a szomszédot boszorkánynak gondolja, és Istent is egy napszemüveges, bőrkabátos alaknak képzeli el. Thomas csak egyet akar: boldognak lenni, és boldog igazán akkor lehet az ember, ha eltűnnek a félelmei. Márpedig Thomasnak bőven van mitől félnie. Édesapja elvakult hívő, aki csak a fenyítésben hisz, s feleségét és fiát minden alkalommal keményen megdorgálja, és a kisfiú ugyanezt az erőszakot látja a nagybátyja és felesége kapcsolatában is. Támaszt a szomszéd boszorkányban talál, akitől ugyancsak apja tiltja. Thomas Isten megszemélyesítésében keresi a boldogságot, kontrasztba állva az apuka elvakult fanatizmusával.

Milyen is a felnőtt Thomas? Ki lett belőle? Mivel foglalkozik? Olyan lett, mint az apja? Vagy pont az ellenkezője? Ezekre a kérdésekre próbált rájönni az említett karaktert megtestesítő játszó, akire talán a legnehezebb feladat nehezedett: végigfigyelni a saját múltját, a szerepből nem kilépve, és megmutatva, hogy ő valóban az a kisfiú, aki aktívan játszik a színpadon. Vele szemben főszereplőnk hűen jeleníti meg a boldogságot hajszoló, ártatlan kisfiút, akinek tényleg nincs más célja az életben: „Tulajdonképpen mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Boldog... boldog szeretnék lenni.”. Az alkalmankénti kiszakadások egy felnőtt Thomas monológgal egyáltalán nem szakítják ki a nézőt a feszült helyzetekből. Sőt, remekül építik fel a játszók a múlt és a jelen közötti kapcsolatokat.

A Németh Gyöngyi által vezetett csapat nemcsak, hogy érti, amit játszik, de egytől egyig azonosulni tud karaktereivel. Játszódjon az modern vagy történelmi környezetben, a társulat mindenhol otthon érzi magát. Kíváncsian várom, hogy jövőre milyen darabbal színesítik a találkozót.

Fókusz Diákszínpad: Ön(kontroll) – Rendező: Jarábik Gabriella, Kuklis Katalin

(Labanc Dániel írása)

Egy vetítővászon, egy asztal és a színpad két oldalán székek. Ez a kép fogadja a nézőket, azonban néhány másodperc múlva a színpad megtelik élettel. Sorra érkeznek a játszók, majd helyet foglalnak a számukra kijelölt széken. A történetben megismerünk egy baráti társaságot, akik egy csapatként önfeledten buliznak, majd kiragadva egy-egy karaktert megtudhatjuk, hogy ezeknek a fiataloknak korántsem problémáktól mentes az életük.

Megismerjük Rékát, aki családjával éppen Angliába kénytelen költözni, de nem akarja a barátait elhagyni. Tamást, aki a kirúgás szélén áll, de komolyabb problémákat is felszínre hoznak a Fókusz Diákszínpad tagjai: a beteges bulimia, az erőszak és a különböző, egész életre ható traumák. S ezeknél a problémáknál, ha már a barátainkra és a családunkra sem tudunk számítani, akkor ki marad nekünk? Önmagunk. A játszók ezt is megmutatták nekünk, bár kis időbe telt, hogy megértsem, az az alak, aki az összeomlott, földön fekvő lánynak kezet nyújt, és felsegíti, nem más, mint önmaga. A darab közben is játszottak a belső „vágy-énekkel”. Egy ívet mutattak be, amely azzal végződik, hogy a belső én kitör, és átveszi a helyét a társadalmi, családi, egzisztenciális határok közé szorult gyermeknek.

Mai fiatalokat jelenítettek meg a színpadon, mai helyzetekkel, mai slágerekkel, mint a „Via Sophia”, egy Hooligans-szám és a „Jó nekem”. Egyes jeleneteket érdekes és kreatív árnyjátékok kísértek, amelyek nemcsak látványban, de történetben is erősítették a mondandót. Akárcsak a vetítés kihasználása, ami igazából egy hatalmas telefonná vált: a színpadon élő chat-ablakkal, videó-üzenetekkel.

A Jarábik Gabriella és Kuklis Katalin által rendezett darab habár specifikus problémákat jelenít meg, az egyes konfliktusok, helyzetek során olyan érzelmeket közvetítenek a játszók, melyekkel minden fiatal könnyen tud azonosulni. A csoport Bronz minősítéssel térhetett haza.

Raktár: Zsenik iskolája – Rendező: Lakatos Dorina

(Labanc Dániel írása)

„Üdvözlöm önöket!” – köszönti a nézőket egy elegáns szerelésben, jól fésülten megjelenő férfi, majd rögtön felvázolja, mit is láthatunk a színpadon: egy börtöncella és két rab. Az egyik bőszen fekvőtámaszokat csinál, hiszen célja van: ki akar szabadulni. A másik nem beszél, csak fekszik. „Miről lehet beszélni folyamatban egy teljes órán keresztül?” Sokaknak még öt perc is nehézséget okoz, azt javaslom az ilyeneknek, tegyenek valamit, ami miatt börtönbe zárják őket. Hiszen a főszereplőnk beszél. Nagyon-nagyon sokat beszél. És miről? Egyszerű: Mindenről.

Beszél a rabtársához, aki fekve húzkodja a vonalakat a falon. Hamar rájön a néző, hogy azok a vonalak nem az eltöltött napokat, hanem a sértéseket jelentik, amit a szószátyár rabtársa hozzávágott. Beszél a foglárhoz, akivel el akarja hitetni, hogy a felesége megcsalja őt, és rá akarja venni, hogy álljon rajta bosszút. Beszél önmagához, beszél a nőhöz a falon, amit ő maga rajzolt fel, de az arcát kihagyta, mert egy női arcra sem emlékezett már. Beszél arról, mi lenne ha… Mi lenne, ha a foglár megölné a feleségét, mi lenne, ha ő kijutna.

Az első húsz percben a nézők többsége legszívesebben felállt volna, a színpad közepére sétált volna, és egy jól irányzott ütéssel hallgattatta volna el főszereplőnket, azonban valamilyen különös módon ez a karakter a darab felétől elkezdett szerethetővé válni. Ezért is okozhat mindenkiben hatalmas traumát, mikor a Szíjjártó Gyula által játszott rabot a menekülése kapujában rabtársa hátulról leüti, majd ő szökik el helyette. Hogy ezt azért tette-e, mert annyira idegesítő volt számára a társa, hogy nem bírta tovább elviselni, vagy mert meglátta a menekülés lehetőségét, döntse el mindenki magában.

Az egyórás játék alatt a szószátyár rabon kívül senki nem beszél, mégsem monodrámáról van szó. Hiszen a néma rab pontos és precíz testbeszéde és gesztusai teszik élethűvé a rács mögötti szituációt, akárcsak a mini cellaajtón néha-néha beleskelődő foglár.

Az egykori csapata emlékeit elraktározó Raktár társulat Lakatos Dorina vezetésével nagy fába vágta a fejszéjét, mikor erre a drámára esett a választásuk. De látva az eredményt, azt kell, mondjam, a társulat megérett ilyen és ehhez hasonló nehézségű darabok színpadra állításához. A zsűri Arany minősítéssel értékelte a látottakat, amivel a csapat továbbjutott az Országos Diákszínjátszó Fesztiválra.

H-alom: Hamlet-cafatok ponyvára és 36 végtagra – Rendező: Tóth Szilvia

(Labanc Dániel írása)

Idén a mindenki által jól ismert mű, a Hamlet feldolgozásával zárta a fesztivál első napját a Tóth Szilvia által vezetett H-alom csoport. Ahogy azt a címből is kivehettük, az együttes nem törődött a kronológiával, csak a számukra érdekesebb „cafatokat” jelenítették meg a műből, olykor komoly kihívások elé állítva a nézőket.

A játszók saját bevallása szerint először ódzkodtak a klasszikus darabtól, ám mikor elolvasták Heiner Müller posztmodern Hamletgépét, egyből kedvet kaptak hozzá. Utóbbi úton is indultak el saját szövegek és egy fél termet beterítő ponyva segítségével, ami alkotásuk fő motívumává avanzsálódott. Láthattuk a hatalmas fekete hullazsákot szellemként, palástként, temetőként, tengerként, hitvesi ágyként, cirkuszi mutatványként, és még sorolhatnám a különböző kreatívnál kreatívabb megvalósításokat. Emellett még egy vörös festéket és egy lófejet vontak be a darabba, amely számomra nyitott kérdést hagyott, így én egyszerűen betudtam egy kreatív szójátéknak, miszerint a lófej PoLÓnius fején díszelgett. Kreativitásukért nem is véletlen, hogy bezsebelhették maguknak a „Legjobb színházi képekért” járó díjat.

„Színház a színházban.” – A játszók az elejétől kezdve a legfeszültebb helyzeteken át a végkifejletig újabb és újabb kilépésekkel, közbeékelésekkel adták meg a darab abszurditását; néhol fellélegezhetett a néző, máshol pedig összeszorult a gyomra a súlyosabb jelenetektől. Mindezt sikerült pontosan elkülöníteni, így cseppet sem kizökkentve a befogadót.

A csapat tagjai remekül vették a saját maguk elé állított akadályokat, csodálatos, energikus színpadi koreográfiákkal, különböző hangeffektekkel és hangszerjátékokkal színesítették darabjukat, bevonva a nézőket, a rendezőjüket, de még a fénytechnikust is. A csapat végezetül Ezüst minősítést vihetett haza. Ezúton is gratulálok nekik!

Hermann Brigitta és Labanc Dániel
Fotók: Mezősi Kristóf