702

A lenyugvó nap harcosai

Judas Priest-lemezkritika

judas-priest-firepower

Az edzőterembe rendszeresen lejár egy pár fős senior csapat. Negyven-ötven körüli arcok, sokéves harcművészeti tapasztalattal, menetrendszerűen érkeznek este fél kilenc előtt pár perccel. Mindenki csak úgy nevezi őket, hogy a lenyugvó nap harcosai. Egy ideje más elfoglaltságaim miatt sokszor nekem is csak este van időm egy kis testmozgásra, ilyenkor hozzájuk szoktam csatlakozni, ezért péntekenként gyakran sántikálva megyek intézni ilyen-olyan ügyeimet.

Kemény fickók: bár az ízületi feszítésekre általában mindenki érzékenyebb a negyedik iksz fölött, a combosokat úgy meg tudják küldeni, hogy még másnap is könnybe lábad az ember szeme. Harmincnyolc évesen én vagyok köztük a gyerek, megy is a poénkodás ezzel mindig, jókat röhögök, ha eszembe jut. Valószínűleg Richie Faulkner, akivel nagyjából egyidősek vagyunk, ugyanígy érezheti magát a Judas Priestben.

Sosem voltam megveszekedett Judas Priest-rajongó, az én ízlésemnek mindig is egy árnyalatnyit szögletes volt a zenéjük, ugyanakkor az olyan alaplemezeket senki sem kerülheti ki, mint a British Steel, a Screaming For Vengeance vagy a Painkiller. Nem is kell, hiszen ezek az albumok tényleg a metál esszenciáját jelentik, és valószínűleg teljesen másként nézne ki nélkülük az egész stílus, még akkor is, ha a szegecs meg a bőrszerkó olyan, egyeseket megmosolyogtató toposzokká váltak az idők folyamán, mint a black metálos arcfestés. Az viszont biztos, hogy ők tényleg afféle kötelező olvasmánynak számítanak ezen a téren. És amikor eszembe jut, hogy gyaníthatóan már a könyv vége felé járunk, kicsit szomorú leszek. Ugyanis az új lemez minden tekintetben emlékezetes fejezet, megkockáztatom, ha a nyolcvanas években született volna, most talán alapműként emlegetnénk.

A Firepower minden ízében Judas Priest, Rob Halford összetéveszthetetlen, hatalmas kifejezőerővel bíró hangjától kezdve a gitárriffeken, szólókon át a borítóig meg a bőrös-szegecses videókig. Nem tudom, mennyire volt ebben a lemezben szándék arra, hogy még utoljára megmutassák, hogyan is kell ezt csinálni, de hosszú évek óta nem hallottam olyan albumot a Priesttől, ahol ennyire sikerült volna mindent eltalálni. Ezúttal minden a helyén van, a védjegyszerű, emlékezetes daloktól a produkciós munkáig. Előbbiek terén nincs is igazán gyenge pontja a lemeznek. A nyitó hármas szinte átgázol a hallgatón, és utána is sikerül megőrizni a frissességet, köszönhetően a jól eltalált lemezrendezésnek. Gondban is vagyok, mert nem lehet kiemelni egyetlen dalt sem, annyira erős az anyag. Én legalábbis nem tudom megmondani, hogy a maga nemében jobb szám-e a Necromancer, mint a Children of the Sun, a Rising from Ruins vagy akár a nyílegyenes, mégis ellenállhatatlan Flame Thrower. Viszont a záró Sea of Red még ezekre is rátesz egy lapáttal, talán nem túlzok, ha azt mondom, a Priest teljes pályafutásának egyik leghangulatosabb, legmonumentálisabb dala született meg. A hangzásra meg nem érdemes sok szót vesztegetni, aki hallotta már Tom Allom, Andy Sneap vagy Mike Exeter nevét, pontosan tudja, hogy ilyen produkciós csapattal lehetetlen mellélőni metálban.

És ilyenkor a hallgató félreteszi azt, hogy talán egy-két dallal lehetne rövidebb a lemez, mert melyiket hagyták volna le? Az sem érdekes, hogy több gitárriff esik a milliószor hallott kategóriába, mert apádon sem kéred számon a régi vicceit, amikor annak örülsz, hogy még mindig jó formában van az öreg.

Tudom, mindenki a saját gondolatait hallja vissza minden zenében, ennek ellenére nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy ez az album valahol egyszerre búcsú és számvetés. Bár a zenekar részéről hivatalosan még nem került szóba, nem hiszem, hogy lesz folytatás, Glenn Tipton nélkül nem is nagyon lehetséges. Neki egyébként is csak a legmélyebb tisztelet jár ezért a lemezért – aki hetvenévesen, előrehaladott Parkinson-kórral ilyen anyagot tesz le az asztalra, annak nem csak zeneileg van a legnagyobbak között a helye. Bárhogy is lesz, a Firepower minden ízében méltó az öt évtizedes pályafutáshoz, sőt, az egyik legjobb anyag tőlük, objektív és szubjektív füllel hallgatva egyaránt. Mint amikor a veterán, világválogatott futballista az utolsó meccsén még belő egy gólt búcsúzóul, de olyat, hogy aki kapja, az is gratulál hozzá. Vagy mint amikor, csak hogy legyen kerete is az írásnak, a lenyugvó nap harcosai úgy rúgnak bordán, hogy aztán csillagokat látsz, és elismerően bólogatsz, hogy erre azért nem számítottál. Maximális elismerésem a Judas Priestnek. (5/5)

Kis kitérő a végére. Néhány napja olvastam egy írást, melyben a szerző kirohant amiatt, hogy Tipton betegsége miatt előre tudható volt, hogy a lemez turnéján nem vesz majd részt, és mekkora kiszúrás a rajongókkal az, hogy a közönség „negyven százalékban egy tribute bandát” lát majd a budapesti koncerten is, meg hogy mennyire gáz az, amikor ilyen zenekarok – szóba került még a FEZEN-t lemondó Anthrax, meg persze az itthon mostanában különösen népszerű Megadeth – arról beszélnek, mennyire fontosak nekik a rajongóik.

Képzeljük magunkat egy pillanatra a Priest helyébe! Pályafutásunk végéhez közeledve készítettünk egy marha jó lemezt, valószínűleg az utolsót, amit a rajongóink biztosan szívesen hallanának élőben. Viszont a leginkább alapembernek számító gitárosunk, aki amúgy tíz éve harcol egy gyógyíthatatlan betegséggel, nem meri már vállalni a turnét. Töröljük a koncerteket, lemondva arról, hogy élőben előadjuk a legnagyobb dalainkat néhány újjal együtt? Vállaljuk azt, hogy megfosztjuk a közönséget a lehetőségtől, hogy ezeket élőben hallhassák, és hogy komoly anyagi károkat okozunk világszerte a szervezőknek, meg persze a saját stábunknak? Vagy hozunk a helyére valakit, mondjuk az új lemez producerét, aki amúgy saját jogán is veterán gitárosnak számít, és megcsináljuk a turnét? A költői kérdést nem nehéz megválaszolni, feltéve, ha az ember nem olyan csőlátású, tudatlan, hogy egy, a zenekarban hét éve játszó, két lemezen szerzőként is közreműködő gitárost pótembernek nevezzen. De persze ez is csak egy vélemény.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.03.28