Az alkohol szörnyetegei

Nacho Vigalondo: A kolosszus – filmkritika

a-kolosszus-film

Horrorfilmért soha nem csak egy zsigeri gyomrosért állunk sorba. Hanem, hogy a biztonságos keretek között bejelentkező és ezért jólesően átélt borzongás mellett szembesítsen valamilyen alapvető félelmünkkel is. A frász mellett legyen szorongás is és némi tisztítókúra, ha úgy tetszik, terápiás hatás.

A horror kikristályosodott alműfajai között rendre találunk ilyen tartalmakat. A zombifilm például az elmúlás borzalmát állítja elénk, és azt a tudatot erősíti meg, amiről a mindennapi taposás közben akaratlanul is elfeledkezik az ember: hogy por és hamu vagyunk, és egyszer majd mi is elenyészünk menthetetlenül. A vámpírfilmek azzal a gondolattal játszanak el, milyen borzalmas lenne örökké élni; a kísértetházas horrorokban pedig ott van a költözés, az otthon biztonságának elvesztése feletti szorongás, valamint a szellemekkel való találkozás révén az egyszerre rémisztő és megnyugtató tanulság, hogy van élet a halál után.

Az elmúlt években jelentkezett, a horrorból a drámai mélységet előbányászó ún. poszthorrorok mintha erre a metaforikus tartalomra erősítenének rá. Már nem érik be annyival, hogy jeltelen zombik, tucatvámpírok, netán egy babát véletlenszerűen megszálló démon törje ránk az ajtót: a szörnyek itt két lábon járó allegóriák. A Valami követben például fiatalok szexuális érintkezéssel adják tovább egymásnak azt a furcsa és láthatatlan lényt, aki levakarhatatlanul követi és egy idő után meg is öli őket – nem csoda, ha sokan az AIDS metaforájaként értelmezték a nyolcvanas évekbe visszahelyezett carpenteri hangulathorrort. A nemrég magyar mozikig is eljutott ausztrál Babadookban még egyértelműbb a jelenség: a ház minden sarkában ott ólálkodó és az édesanya elméjének épségét megroppantó szellem a gyász megtestesülése, azé a hihetetlen stresszé és feszültségé, ami a fiát egyedül nevelő nőre szakad a férje halála után.

A spanyol Nacho Vigalondo új filmjében, A kolosszusban is már az alkoholizmus démonaként taposnak ránk az óriásszörnyek, amik a huszonévesek bulizásba merevedett életét élő Gloriát üldözik. Persze a balszerencse mellett előbb a barátja szakít vele és rakja ki a házából, majd miután visszaköltözik szülei kisvárosi otthonába, gyerekkori haverja a bárjában ajánl neki munkát. A meló utáni, reggelig tartó sörözések egyikén veszik észre, hogy a Szöulra támadó óriásszörny nem független a leküldött alkoholmennyiségtől: a Dél-Koreát romba taposó Godzilla és a társául szegődő megarobot is a fiatalok lelki és szeszproblémáinak kivetülése.

Vigalondo persze most sem vegytiszta horrort forgatott. A spanyol rendező mindig is a hétköznapi végéről fogta meg a zsánereket, talán mert a minimál költségvetés nem tette lehetővé, hogy látványban, akcióban, világteremtésben gondolkodjon, és így rákényszerült, hogy a kisember szemszögéből tervezze újra kedvenc fantasztikus műfajait. A Titanic Filmfesztiválon vetített Időbűnökben egy ápolatlanra hízott, középkorú férfi kerül időhurokba, és éli át újra és újra kukkolásának következményeit, A földönkívüliben pedig az alien invázió csupán ürügy arra, hogy Vigalondo kiüresítse Madrid utcáit és egy lakásba zárja a lányt, a barátját és a szeretőjét, és ebben a futurisztikus, de nagyon is hétköznapi környezetben zongorázza végig a megcsalás kamaradrámáját.

a-kolosszus-film

A kolosszus sem az óriásszörnyes filmeket akarja megújítani azzal, hogy az alkoholizmus metaforájává avatja a környezetüket leromboló monstrumokat, hanem a függőségdrámák évszázados hagyományába próbál frissítést csempészni ezzel a kétségkívül figyelemfelkeltő fordulattal. De a filmben sajnos épp az a high concept működik a legkevésbé, ami annyira megtetszhetett az amerikai producereknek, hogy végre korrekt büdzsét (15 millió dollárt) és igazi hollywoodi sztárokat (Anne Hathaway, Jason Sudeikis) is megszavaztak az amerikai filmkészítés felé már az Elijah Wood főszereplésével készült Open Windows-zal kacsintgató Vigalondónak. A spanyol rendező nem bont ki mélyebb tartalmat az óriásszörnyből annál, hogy a monstrum kárt tesz a környezetében, eltapossa az ártatlan járókelőket, és így a függő ön- és közveszélyes felelőtlenségére tesz meglehetősen banális utalásokat. Sokkal izgalmasabb, amikor az alkoholizmus tudat- és személyiségmódosító hatásait firtatja, és azzal serkenti a drámát, ahogy egy egészen másik ember bújik elő Gloria vagy épp a gyerekkori barát bőréből az ötödik-hatodik sör után – csak hát ehhez nincs szükség Szöult romboló űrlényekre.

Vigalondónak ezúttal nem sikerült belesimítani a film világába a koncepcióját, a reggeli részegség hatására megjelenő óriásszörnyek nemcsak teljességgel hiteltelenek maradnak, de a történetbe sem igazán szervesülnek: pusztán távirányítható robotok, amik azt csinálják, amit a két részeg egy játszótéren elugrál, és így gyermeteg tükrei annak a viszálynak, ami kettejük között kibomlik. A kolosszust végül az csapja agyon, hogy túlságosan ragaszkodik az alapötletéhez, és ha már gigantikus lényeket vezényelt Dél-Koreába, úgy érzi, leszámolást kell tartania közöttük – ennek megfelelően pedig szemenszedett gonosszá alakítani az egyiküket, akit addig éppen az ambivalenciája, a féltékenység, az irigység és a segítőkészség közötti billegés tett izgalmas figurává. A kisvárosban ragadt, sérelmeket és összetört álmokat melengető bártulaj az alkoholizmus árnyoldalairól – önzésről, felelőtlenségről, személyiségtorzulásról – is többet tudott mondani, mint a függőségéből szinte egyik napról a másikra kilábaló Gloria, például azzal, ahogy partnert keres a részegségéhez és társat az önsajnálatának, és igyekszik visszakényszeríteni barátját a végeláthatatlan italozásba.

A kolosszust majdnem a fináléig elcipeli a hátán szokatlan alapötlete, ritkán, de azért mindig jókor megvillanó humora és az a kicsit álmos, kicsit szomorkás atmoszféra, ami belengi a mindenkori amerikai kisvárosokat. De végül elkerülhetetlenül összeomlik a saját koncepciójának súlya alatt, és csalódást kelt, amiért nem tudott felérni azokhoz az elvárásokhoz, amiket a merész húzásával támasztott. Vigalondo mindig is abban volt igazán tehetséges, hogy felvázoljon egy kicsit abszurd, de nagyon érdekes alaphelyzetet, így talán nem véletlen, hogy eddigi legerősebb munkája az az Időbűnök, amelyben nem továbbgondolnia, hanem csak variálnia kellett a kiindulópontot – újra és újra a végtelenségig.

a-kolosszus-film

A kolosszus (Colossal)
rendező: Nacho Vigalondo
forgatókönyv: Nacho Vigalondo
operatőr: Eric Kress
vágó: Luke Doolan
zene: Bear McCreary
producer: Zev Foreman, Nahikari Ipina, Russell Levine, Dominic Rustam
szereplők: Dan Stevens, Anne Hathaway, Jason Sudeikis, Tim Blake Nelson, Agam Darshi, Rukiya Bernard

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.03.12