Ha valaki kézbe veszi ezt az életrajzi regényt, majd beleforgat, elsőre talán elbizonytalanodik. Ezt dokumentumregény jellege adja. Pontosabban szólva ez egy áldokumentum-regény, és egyértelmű, hogy manapság nem éppen divatos alkotói forma. Már 1972-es első amerikai megjelenésekor sem volt az, menő legutoljára úgy a XVIII. században lehetett. John Williams valóságban nem létező ókori visszaemlékezések, memoárok, naplók és levelek segítségével vezet minket végig a történelem egyik legjelentősebb alakjának életén. Így Ciceró, Agrippa, Horatius vagy éppen Augustus lánya, Julia szemén keresztül láthatjuk, amint egy jelentéktelen külsejű, három barátján és nevén kívül semmivel sem rendelkező emberből a világ ura lesz.

A regény két részre és egy epilógusra tagozódik, az első a hatalom megragadásának fenséges augustusi históriája, a második elsősorban Julia története. Utóbbit némelyek valamiféle női tragikumtörténetnek igyekeznek beállítani, de szerintem erről szó sincs. Augustus élete egy jottányival sem tűnik vonzóbbnak, mint lányáé. Tetszett, hogy bármennyit is írnak Augustusról a könyvben kortársai, ezt a magába zárkózó rómait képtelenek vagyunk igazán megismerni. Nincs valódi karakterisztikája, senki sem képes megfogni, kimondani lényének lényegét. Minthogy rengeteg történelmi forrást olvastam annak idején róla, nyugodtan kijelenthetem, a történészek is erre a következtetésre jutottak. Szinte megfoghatatlan, olyan, mint a mi drága Anonymusunk szobra Ligeti Miklóstól a Városligetben – nincs arca, vagy inkább túl sok van.

Williams regényének fő motívuma egyértelműen a magány. Keserédes egy élet az, amit a regényben a császár és lánya megél. Az egyéni érdeknek vesznie kell, hogy a birodalom élhessen. Írónk kétséget sem hagy a felől, hogy Octavianus Róma szolgálatára tette fel életét, ami ma talán nem tűnik hihetőnek, de nekem nincs kétségem, hogy a történelem tele van olyanokkal, akik ezt komolyan gondolták. Augustust a hatalom birtoklása teljesen kizsigereli emberileg, egészsége és egész családja rámegy arra, hogy Rómát megóvja az újabb belháborúktól, miközben minden barátja, bizalmasa elfogy az oldala mellől. A kötelességtudat szép lassan kiszívja a színeket az életéből. E könyv alapján, ha választanom kellene egy ilyen típusú és egy a köztudatban élő megvesztegethető, saját hasznára államon élősködő oligarcha-politikus között, nehéz helyzetben lennék. Természetesen Augustust választanám, de azért ez a rideg számító ember legalább olyan félelmetes, és sokkal kevésbé érthető, mint bárki a napi közéletben. A saját maga javáért korrumpálódott politikust mindenki megérti (ha meg is veti), de egy maga körül mindenkit feláldozó uralkodó hátborzongató, mert céljai túl elvontak. Ennél a kőszívű embernél félelmetesebb már csak a regényt lezáró epilógus utolsó sora, amely igazán epikus csattanó.

Bár történelmi regénynek is nevezhetjük Williams művét, már az előszóban figyelmeztet, hogy itt-ott nem tartja az időrendet (Salvidienus Rufus halálát évekkel előrehozza például, ez feltűnt), és a korszakból fennmaradt valódi történelmi forrásokat nem csempészi be az általa kitalált dokumentumok közé. Nem csodálom, hogy ezt választotta, igazi irodalmi alkotás született. Élmény olvasni a sorokat, különösen, ha az ember rászokott a művészies-archaikus fogalmazásmód ízére. Az irodalom amúgy is jelen van a műben, oldalanként botlunk bele Vergilius, Ovidius, Horatius nevébe.

Állítólag a Stoner című regénye is remekmű Williamstől, azt hiszem, valamikor arra is sort kerítek, mert ez kiváló volt.

A könyv kiadása egyszerű, szép (bár fehérrel nem írtam volna a fehér szoborfejre, és az „A Stoner szerzőjétől” apró mini CD-korongot kihagytam volna). A fordítás szerintem kellően lírai és jól adj vissza a klasszikus ókori auktorok magyarul olvasható változatainak stílusát. Helyesírási hibák nem ugrottak elém apró báránykaként. Nem tudok rosszat mondani semmiről, ez egy kiváló könyv.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.